Világsztárok Magyarországon - A „klasszicista” jazzstílus feltalálója a Sportcsarnokban, avagy a Dave Brubeck Quartet első magyarországi fellépése 1983. május 2-án
2012. március 30., Márton Attila
Mintegy negyedszázaddal azután, mint amikor a jazztörténet egyik legendájává vált Brubeck Quartet (Paul Desmond-dal az altszaxofonon) számos nem nyugat-európai országban is elképesztő sikereket aratott (még Lengyelországban is felléptek), végre eljutottak
Kicsit olyan volt ez, mint a magyar narancs, ha tudják, mire gondolok. Mihozzánk minden késve érkezett, gondoljunk csak a 84 éves Rollins-ra, a Hello Dolly-korszakába lépett Armstrong-ra, az öregedő Ella-ra, aki széken ülve énekelt, a kisebb agyvérzése után lábadozó McCoy Tyner-re, vagy a fáradt 70-75 évesekből álló Modern Jazz Quartet-re, nem is beszélve Dee Dee Bridgewater-ről, aki a Horace Silver songbook helyett nálunk akkor vendégszerepelt, amikor éppen francia sanzonokra támadt kedve.
A budapesti műsorpolitika abban a közel két évtizedben (Armstrong 1965-ös és Brubeck 1983-as koncertje között) amikoris – állami pénzen (State Department, you know) – tényleg nagyágyúk jártak nálunk, valahogy úgy funkcionált, hogy felírták a legnagyobbak névsorát és teljesen logika nélkül hívtak meg együtteseket, például aszerint, hogy ki nem volt még és ki az akit hétfőn (amikor a bécsi út túlsó végén üzemszünet van) gyorsan be lehet iktatni, lehetőleg két koncertre egy este. Na de nem cikizem tovább, hiszen az ú.n. rendszerváltás után sem lett sokkal jobb a helyzet.
Szóval jött Brubeck, igaz Paul Desmond (1924-1977) bársonyos altszaxofonja helyett nekünk be kellett érnünk Bill Smith (1926) olykor fülsértő klarinétjával, Gene Wright bőgője helyett a Maestro Chris (1952) nevű fiacskájának basszusgitárjával (igaz, hogy fretless hangszere úgy szólt, mint egy bőgő és egészen jól pozánozott pl. a „Black and Blue”-ban és az „I Hear a Rhapsody”-ban) és Joe Morello dobzsonglőrködése helyett egy Randy Jones nevű úrral, akiről azóta sem hallottam. (Ezen egy kicsit csodálkozom Attila, hisz ez az angol dobos már az 1970-es években hat éven keresztül az akkor épp Londonban élő Maynard Ferguson nagyzenekarában játszott. Ott látta-hallotta először az európai turnén járó Dave Brubeck és hívta Amerikába a fiatal muzsikust. Jones 1978-ban elfogadta a „Mester” invitálását és azóta is ő a Dave Brubeck Quartet dobosa! – a szerk.) Azért nem volt ez olyan borzasztó, jómagam is meghatódva hallgattam végig a műsort, amelyben a jól bevált standardok (St. Louis Blues, I Hear a Rhapsody, Black and Blue, Take the A Train, Someday My Prince Will Come, Lover Man) mellett az ugyancsak jól bevált Brubeck slágerok a „Take Five” (mielőtt főszerkesztőm kijavít, ezt ugyan Paul Desmond (sorry, Paul Breitenfeld!) írta, de mindenki Brubeck-nek tulajdonítja), a „Blue Rondo a la Turk”, a „Tritonus”, valamint az egyik leghíresebbé vált „The Duke”, amelyek viszont tényleg Brubeck-kompozíciók.
Talán a fúvós szólistáról szólnék pár szót, hiszen Brubeck karrierjéről minden olyan olvasó, aki picit is elmélyült a műfaj tanulmányozásában, bőségesen olvashat, akár magyar nyelven is. (Pernye András és Gonda János jazzkönyvei mellett Kerekes György Jazzportrék c. kötetében külön fejezet tárgyalja nagyon élvezhetően Brubeck életét és munkásságát.) Bill Smith viszont aligha túl ismert hazai jazzkörökben. Ő már a legkorábbi időktől barátja és munkatársa volt Brubeck-nek. Mindössze 6 évvel volt fiatalabb és hasonlóan jó zenei képzésben részesült. A 40-es évek végétől (47 és 51 között) tagja volt Brubeck első sikeres együttesének, egy oktettnek. Már az 50-es években is helyettesítette Paul Desmond-ot, ha kellett, később pedig – a 80-as években Jerry Bergonzi-t, a 90-es években pedig Bobby Militello-t, Brubeck későbbi fúvós szólistáit. Szóval afféle fregoli ember szerepe volt Brubeck hosszú karrierje során, saját nevétől nem visszhangzott a jazzsajtó.
Mivel nem hinném, hogy bárki tudna szakszerűbb beszámolót írni erről a koncertről, mint amit a neves pozános és zenetanár (nem utolsósorban jazztörténész és kritikus) barátom Friedrich Károly, a 80-as években évenként három alkalommal (nem volt ez kicsit sok?) – Gonda János szerkesztésében – megjelenő Jazz c. lap 83/2 számában publikált, így azt teljes terjedelmében mellékelem. Érdemes alapos figyelemmel elolvasni, minden megállapításával maximálisan egyetértek, magam sem tudtam volna jobban összefoglalni, bár az alábbi mondata kicsit félreérthető: „Ami repertoárját illeti, a két ráadás (Take Five, Török Rondo) kivételével csupa új feldolgozást, illetve saját kompozíciót hallottunk.” A felsoroltak között mi volt új, legfeljebb egyiket-másikat még nem játszotta lemezre.
A rádió jóvoltából módomban állt a hangfelvételeket meghallgatni, a nejem jóvoltából pedig (aki a tv műszaki stábjában dolgozott vagy két évtizedig) a videózás elterjedésekor a tv-felvételt is megkapni. Így hát a nagy eseményt nem volt nehéz felidéznem és megállapítanom, hogy minden nyavalygásom ellenére bőven beleillett ez a koncert abba az említett sorba, amikor 65 és 83 között a nagy jazzlegendákat – ha kicsit megkésve és megtépve is, de – láthattuk magyar színpadon. Ráadásul abban a vonatkozásban is érdekes volt a „sorozatot” záró koncert, hogy miként a „nyitó” Armstrong buli a Népstadionban, ez is rekord nézőszámot vonzott, persze nem több tízezer, de alighanem többezres tömeget. (Pontosan tizenkétezren fértek be az előző évben megnyitott Budapest Sportcsarnokba! – a szerk.) Elképesztő, percekig tartó zajos ünneplésben volt része a négy zenésznek, vajha ma tapasztalhatnánk ilyen ünneplést.
Brubeck egyébként tavaly Mikulás napján volt 91 (!) éves. 90-ik születésnapjáról itt-ott még a magyar sajtó is megemlékezett, jómagam is elkövettem a mellékelt cikket.
Azért a rend kedvéért el kell mondanom, hogy ahogyan már 1983-ban sem azt láthattuk, amit az 50-es évek végén, ill. a 60-as évek folyamán láthattunk volna (tanult barátom Friedrich Karcsi is azt írja a mellékelt cikkében, hogy „ez a hangverseny (mármint a 83-as) negyedszázaddal ezelőtt lett volna igazán aktuális.”, későbbi két budapesti koncertje (1997-ben és 2003-ban) nem jelentett nagyobb szenzációt, őszintén bevallom, én ki is hagytam mindkettőt. Az örökifjú Brubeck még 2007-ben is készített – ráadásul szólózongora – lemezt „Indian Summer” címmel, ami az amerikai őszre és persze saját matuzsálemi korára utal. Mit mondjak: a lehetséges 5 csillag helyett 3-ra értékeltem. Idézet magamtól: „Felfoghatatlan, hogy egy ilyen nagyformátumú zenészt 87 évesen, rossz fizikai állapotban, miért kellett egy hozzá méltatlan lemez elkészítésére sarkallni, és ezzel csalódást okozni népes rajongótáborának?!” Hát így múlik el a világ dicsősége…
KÖSZÖNJÜK MARKOVICS FERENCNEK A KONCERTEN KÉSZÍTETT PORTRÉ FOTÓIT!
