Világsztárok Magyarországon – Debreceni Jazznapok 1982
2012. március 09., Dr. Sümeghy László
"Itt van Amerika!" kiáltott fel a jazzkedvelő, már ha egyáltalán szóhoz jutott, mikor meglátta a Debreceni Jazzfesztivál programját 1982 nyarán.
A rövid csütörtök esti felvezetést követő mindhárom napra jutott a nagynevű - és nemcsak a nevükből élő - amerikai zenészekből, együttesekből.
A korábbi évektől eltérően a fesztivál két helyszínre koncentrálódott idősávok szerinti felosztásban. A központi rendezvényeket - az óriási érdeklődést kielégítendő - a Sportcsarnokban tartották. Mindemellett a zsúfoltság óriási volt és persze az akusztika is hagyott maga után némi kívánalmat, de a zene feledtetett minden zavaró körülményt.
A péntek este a Steps elnevezésű amerikai all-stars quintet-tel indult. Ilyen, a pályája csúcsán lévő, az adott időszak stílusában játszó, hangszeres tudásban és virtuozitásban, mind egyénenként, mind együttesen magas színvonalon játszó zenekar azóta is csak nagyon ritkán lép fel Magyarországon. A Pesti Műsorban megjelent, a fellépést beharangozó cikk mindent elmond a zenekarról és stílusukról.
Ehhez csak annyit lehet hozzátenni, hogy nem árultak zsákbamacskát. Azt adták, amit ígértek, a közönség pedig szabályosan extázisba került. Az öt világsztár ide vagy oda, én mégis elsősorban a zenekart emelném ki. Az ilyen all-stars típusú zenekaroktól eltérően nagyon együtt voltak. 30 év távlatából sem változott véleményem, pedig most már látjuk a Steps, majd később a Steps Ahead sűrű tagcseréit és viszonylag rövid fennállását.
A szombat esti koncerten szintén fellépett egy all-stars együttes, de ők nem azért arattak óriási sikert, mert adott időben, naprakész stílusban csúcsteljesítményt adtak. Esetükben pont fordítva volt. Azt játszották, amit évtizedek óta utolérhetetlen módon tudtak. A csavar csak az volt a produkcióban, hogy a három világsztár gitáros most nem külön-külön, hanem együtt mutatta be tudását. "The Great Guitars" tagjai, mivel róluk van szó, kicsit különböző irányokból jöttek. Charlie Byrd-ről elsőre nekem mindíg a Stan Getz-cel készített „Jazz Samba” lemez ugrik be. Valószínűleg neki köszönhetjük a programban megjelenő latin vonalat (Corcovado, Aqua de Berber). Herb Ellis az egyik Oscar Peterson formációt juttatja az eszembe. Gondolom, neki köszönhetők a programban a swing korszak standard-jei: „Air Mail Special”, „Jumpin' at the Woodside”, „Things Ain't What They Used to Be”, „My Guys Come Back”. Barney Kessel is játszott Oscar Peterson-nal, de későbbi játékán erős nyomott hagytak a modernebb irányzatok is. Három gitáros nem tud egyszerre szólózni, de ez egy pillanatra sem zavarta őket, egymást segítve, egymást erősítve játszottak. Ez a swing stílusú koncert szokatlan volt abban az időben a fesztiválok programjában, de a siker nem maradt el. Én is azok közé tartoztam, akik a három gitárost külön-külön hallották csak korábban (persze lemezekről), az akkor már több éves együtt zenélésüket megörökítő lemezt addig nem ismertem. Az előző évben jelent meg viszont a "Friday Night in San Francisco" című lemez John McLaughlin, Al DiMeola, Paco de Lucia közreműködésével, amitől a figyelem világszerte - és Magyarországon is - ráirányította a figyelmet a három gitáros játék lehetőségeire.
A vasárnap esti sztárvendég mottója - Gershwin után szabadon - "Egy amerikai Münchenből". Na nem Keith Jarrett az ECM kiadótól, hanem egy másik amerikai, egy másik müncheni kiadótól: Benny Wallace az ENJA-tól. Ő egy amolyan post-bop stílusú tenorszaxofonos, mostanában olvastam róla egy frappáns jelzőt: "modernista, aki érti a múltat". Akkoriban - és még mostanában is - sorozatban készítette/készíti az ENJA-nál amerikai ritmusszekciókkal a jobbnál jobb lemezeket, amelyeket a Down Beat magazin is 4, 4 és fél, 5 csillaggal minősített. Szerintem hírneve akkoriban Európában, Japánban nagyobb volt, mint az USA-ban. Ízelítőül néhány név az akkoriban megjelent lemezeinek zenészeiből: Eddie Gomez, Dannie Richmond, Tommy Flanagan, Jimmy Knepper, Chick Corea, Dave Holland, Elvin Jones, Ray Anderson, John Scofield. Debrecenben egy alkalmi összeállítással lépett fel, a Párizsban élő Daniel Humair svájci dobos mellett Pege Aladár bőgőzött. A műsorban standard-eket játszottak, egyébként lemezein vegyesen játszik saját és standard melódiákat. A program összeállítása egyértelműen az alkalmi összeállításból adódott. A műsorról az a benyomásom alakult ki, hogy a szaxofon játéka figyelemre méltó, de lemezei jobban szólnak. Nem kétséges, hogy a "hakni" jelleg rányomta bélyegét a produkcióra.
Csatoltam a három nap műsorát, ebben mindenki tanulmányozhatja a fellépők névsorát. A nagy sztárok mellett feltétlenül ki kell emelnem még két fellépőt, akik rosszabb években akár a húzóemberek is lehettek volna.
Egyikük Charles Tolliver (1942-) amerikai trombitás, akinek játéka, stílusa bebop, avantgarde, free irányokból táplálkozott. Szombatról vasárnapra virradó éjjel lépett fel Szakcsi Lakatos Béla workshop együttesével. A fesztivál után sikerült beszereznem két Tolliver lemezt, ami megerősítette bennem a koncerten kialakult képet. Szerintem nem sikerült összeválogatni Tolliver-hez megfelelő zenészeket a koncertre. Egyszerűen más stílusban trombitált, mint a többiek, mikor rákerült a sor. Lemezeihez nem könnyű hozzájutni, játékának reprezentálásra ajánlanám az ENJA-nál megjelent "Impact" című lemezét (ENJA 2016).
John Tchicai (1936-) Dániából érkezett szaxofonost, klarinétost hazája első free zenészeként tartják nyílván. A fesztiválon Binder Károly Quintet-jével lépett fel, velük a fesztivál után egy stúdió lemez is készült (SLPX 17759) Magyarországon. Ezen utólag is meghallgatható a fesztiválon is előadott programjuk. Egy év múlva mégegyszer felléptek Debrecenben ezzel a felállással, aztán megszakadt az együttműködés.
A többi fellépőről, műsorukról már halvány emlékekkel sem tudok szolgálni, a Steps és a Great Guitars fellépése viszont örök emlék maradt bennem. Nekem ez a fesztivál a mai napig a legemlékezetesebb Debreceni Jazzfesztivál.
