Világsztárok Magyarországon - „Debrecenbe kellett menni, gitárosokat hallgatni”, avagy a The Great Guitars együttes koncertje a XI. Debreceni Jazznapok programjában 1982. július 28-án
2012. március 02., Márton Attila
Az 1982-es fesztivált pár héttel ezelőtt Dr. Sümeghy László kollégánk a Debreceni Jazznapok történetének legjobbjaként aposztrofálta. Én csak a három nagy gitáros koncertjén voltam jelen, így ezúttal csak erről tudok beszámolni.
A régmúlt időkben nem volt könnyű távolabbi városok jazzeseményein résztvenni. Ha nem volt gépkocsi, akkor a leutazás még könnyen ment vonattal, de a visszautazás az éjjeli órákban megoldhatatlan volt. 1982 nyarán éppen kocsi nélkül voltam, mert csak ősszel kaptam meg az új autót (a fiatalabb olvasók aligha tudják elképzelni, hogy olykor 3-4 évet kellett várni egy már kifizetett autóra), így a vonatra fanyalodtam. Arra emlékszem, hogy hajnalban az első vonattal jöttünk Pestre (velem volt a gimnazista fiam is), addig pedig a fesztivál rendezvényein töltöttük el az időt, ill. a váróteremben bóbiskoltunk. Szerencsére nyár volt és fiatalok voltunk…
A koncertre nagyon készültünk, hiszen mindhárom művész hangszerének igazi mestere, az egész műfaj legfelső elitjének tagja volt. Herb Ellis (1921) nevét az ú.n. eredeti Oscar Peteron trió oszlopos tagjaként ismerte meg a világ, aki éppen a másik nagymester Barney Kessel helyére lépett be a Peterson trióba 1953-ban. Ez a dob nélküli trió a következő fél évtized egyik legsikeresebb kisegyüttese volt. Már a 60-as évek elején gyűjteményemben volt a Kanadában az ottani Stratford-i Shakespeare Fesztiválon rögzített koncertjük, amelyen Herb Ellis is remekelt. Charlie Christian hatását mutató, blues-zal átitatott játékát még egy – saját nevén megjelent – lemezről is ismertük, amelynek jellemző címe „Nothing but the Blues” volt. Barney Kessel (1923) a Nyugati Part sztárja volt, a jazzgitár talán legismertebb játékosa abban az időben. Ennek egyik oka az volt, hogy a Jazz at the Philharmonic sztárcsapatába tartozott, másrészt a Contemporary kiadó gondozásában megjelent LP-k révén (amelyek Poll Winners, azaz listavezetők néven Ray Brown és Shelly Manne társaságában készültek) óriási ismertségre tettek szert, mint az első olyan kiadványok, amelyeken a jazzgitáré volt a főszerep. (Mindez persze a rock korszak előtt történt.) Játszott Parker-től Billie Holiday-ig mindenkivel, alighanem a három nagy között a legismertebb volt világszerte. Igaz, hogy a harmadik sem volt akárki, hiszen Charlie Byrd (1925) egy érdekes kollaboráció folytán lett híressé. Stan Getz-nek a bossa nova világsikerét megnyitó „Jazz Samba” c. LP-jén kapott főszerepet az Andres Segovia által is képzett, éveken át klasszikus gitártanulmányokat folytató művész. Ő aztán a melodikus improvizáció igazi nagymestere volt. A jazzirodalom szerint példaképeiként Django Reinhard-ot, Les Paul-t (!) és Antonio Carlos Jobim-ot nevezte meg. A basszusgitáros Byrd öccse Joe volt, aki Gene néven is szerepelt (pl. a „Jazz Samba” lemezen ezen a néven fut.) A doboknál Jimmie Smith ült, aki persze nem tévesztendő össze a Hammond orgona nagymesterével. (Ő különben sem y-nal, hanem ie-vel írta a nevét.) Őszintén szólva, ők nem sokat zavartak, tették a dolgukat, de természetesen csak a kísérő szerep jutott számukra, nem is volt másra szükség három ilyen óriás árnyékában. Nos, a The Great Guitars együttes 1973-ban alakult és éveken át turnéztak az egész világon. (Nekem még egy olyan videóm is van, amikor 1988-ban a Zentral Deutsche Fernsehen (azaz a központi német tv) ZDF Jazz Club sorozatában több mint egyórás adást készített velük, igaz, hogy ekkor Herb Ellis helyén Tal Farlow ült. Azért az sem volt semmi.)
A helyi jazzklub vezetője Szemerédy Zsolt a koncert felidézése kapcsán a Világsztárok Magyarországon adássorozatban elmondta, hogy a 80-as évek elején annyira a modern jazz és az avantgárd bűvöletében élt a hazai jazztábor, hogy volt bizonyos drukk a rendezőkben, hogy egy ilyen melodikus, swinges jazz, tele örökzöldekkel, milyen hatást fog kiváltani. Aztán a három ikon megoldotta a problémát és – frenetikus sikert aratott, ezt a felvételek is tanúsítják. A repertoár természetesen a legismertebb standard-ekből került ki, a teljesség igénye nélkül a „Nuages” (Felhők) Django nagy száma, a „Things Ain’t What They Used to Be” az Ellington daloskönyvből, a „Jumpin’ at the Woodside” pedig Basie-től, a jó öreg „Arab sejk” (The Sheik of Araby), amit még a brit trad sztárjai is műsorukon tartottak, Charlie Shavers trombitástól az „Undecided”, Erroll Garner mindenki által ismert „Misty”-je, a bossa nova hullámot képviselő „Desafinado” Jobim-tól (talán Byrd kedvéért?) és a Benny Goodman repertoárból a „My Guys Come Back”. A három gitáros tüneményesen játszott, mint egy jól működő focicsapat, féltékenykedés nélkül passzolták át a szólókat, és megmutatták, hogy mi az a művészi alázat. Egyikük sem akarta a másikat lekörözni, miközben a csillagot is lejátszották az égről. Könnyedség, természetesség, jókedv, amely a közönséget is magával ragadta. Három stílusirányzat, mégis harmonikus egység. A jazztörténet elevenedett meg játékukban.
Nem akárki beszélt elragadtatással nekem a produkcióról, mint az akkor Debrecenben vendégeskedő régi ismerősöm, Willis Conover, az Amerika Hangja (Voice of America) Music USA c. jazzadásainak szerkesztő-műsorvezetője, akit még 1965-ből ismertem, amikor a prágai jazzfesztiválon és utána Budapesten is találkoztunk. Csodás bariton hangján lelkendezett, hiszen azért ő is ehhez a generációhoz tartozott (1925-ben született) és igazi kedvencei nem Sun Ra és Albert Ayler voltak… Való igaz, hogy ez a fajta zene minden bizonnyal több hívet szerzett a műfajnak, mint a sok zsákutcának bizonyult „önmegvalósítás”. No de ez már egy másik dolgozat témája lehetne.
