Világsztárok Magyarországon - „Megy a Skoda, megy a Skoda Kanizsára”, avagy a Jeremy Steig-Eddie Gomez duó koncertje a Hevesi Sándor Művelődési Központ színpadán 1980. április 19-én
2011. december 30., Márton Attila HJ
Nem könnyű felidézni több mint három évtized távlatából ennek a két – már akkoriban is világhírű – zenésznek a koncertjét, amely az akkor már nyolcadik alkalommal megrendezett fesztivál keretében került sorra.
Azok számára, akiket érdekel a 70-es, 80-as években igazán virágzó hazai jazzélet története, melegen ajánlom Halász Gyula „Jazz Kanizsán” című könyvét (1996), amely az ottani rangos jazzesemények leírása mellett nagyon szép fotókkal is segíti a visszaemlékezést. Zenei eseményekről lévén szó, persze elengedhetetlenül szükséges a helyszínen rögzített felvételek megtalálása, amely ez esetben is sikerült. A Magyar Rádió archívumából előkerült felvételekből a Világsztárok Magyarországon című műsorsorozat keretében egyórás összeállítás adott ízelítőt a nagysikerű koncertről 2008. január 16-án. A „nagysikerű” jelzőt gyakran használjuk, de arra nézve, hogy milyen is igazában egy nagysikerű koncert, valamint annak illusztrálására, hogy milyen lelkesedés vette körül a műfajt abban az időben, az említett könyvből tudtam meg, hogy a kb. 500 fő befogadására alkalmas teremben mintegy háromszor ennyi néző volt kíváncsi a két világsztár jazzman-re.
Akkoriban egy Skoda 100-as géperejű jármű boldog tulajdonosa voltam és így függetleníteni tudtam magamat a fejlett hazai tömegközlekedéstől, ami egy olyan távolság esetében, mint Budapest-Nagykanizsa, egyáltalán nem volt lényegtelen. A lelkes budapesti jazzrajongók ugyanis minden fontos jazzkoncertre leutaztak abban az időben, lett légyen az Debrecenben, Szegeden, Győrben, Fehérváron vagy éppen Nagykanizsán is. Ráadásul az M7-es autópálya abban az időben csak Siófokig volt kiépítve, onnantól csak a hagyományos egy-egy sávos „országút” létezett.
Vajda Sanyihoz (1940-1999), a neves jazzbőgőshöz akkor már vagy 15 éves barátság fűzött, ráadásul szemben laktunk egymással egy kis budai utcában. (Sanyi, miközben egzisztenciális okokból évtizedeken át dixielandet játszott, a modern jazz egyik hazai úttörője volt, nem véletlenül nevezték el éppen róla a Bartók Rádió jazzbőgő tehetségkutató versenyét 2003-ban. Aligha sok zenésszel esett meg az, ami vele a X. San Sebastan-i Jazz Fesztiválon 1975 júliusában történt, az ugyanis, hogy két – egymástól fényévnyi távolságban lévő – kategóriában is első díjat nyert csapat tagja volt: a Benkó Dixieland és a Szabados együttes bőgőseként. Nos, amikor megtudta, hogy Eddie Gomez (1944), egyik legkedvesebb bőgőse az ugyancsak élvonalbeli fuvolással – Jeremy Steig-gal (1942) fellép Kanizsán, lélekszakadva rohant át hozzám, hogy bebiztosítsa a leutazás lehetőségét. Mondhatom, nem kellett sokat győzködnie, mivel mindketten jól ismertük már akkor Jeremy Steig-nek a Bill Evans trióval 1969-ben készített „What’s New” című albumát, amelyben a trió akkori bőgőse éppen Eddie Gomez volt. Valamint a 70-es évek második felében a müncheni Enja kiadó gondozásában megjelent „Outlaws” című LP-t, amelyen viszont már éppen ez a duó felállás volt hallható.
Hogy mennyire szerette Vajda Sanyi Eddie Gomez művészetét, azt mi sem bizonyítja jobban, hogy amikor a MaJazz című folyóirat Vakrepülés rovatában – öt bőgős felvételei között – Gomez-től éppen az Outlaws album egyik számát játszottam le neki, a következőképpen felelt: „(10 másodperc után) Eddie Gomez… Egyszerűen gyönyörű. Játékán érezni a fiatalon eltávozott Scott LaFaro hatását. Olyan egyéni hangzásvilágot kreál, amit más bőgősnél egyáltalán nem lehet hallani. (És hosszasan elemzi Gomez játékát…) Könnyű feladatot adtál, mert ez a legszélesebb körben játszott „magyar” sláger: Kozma József „Hulló levelek” című szerzeménye, a fuvolás pedig Jeremy Steig. Életem egyik nagy élménye volt látni kettőjüket Nagykanizsán a 80-as évek elején”. (MaJazz, II.évf. 6.sz. 1996 június 18. oldal) Sanyi nagyon büszke volt a Szabados Quartet ma már legendás hírű „Esküvő” című albumára, amelyben ő bőgőzött és elhatározta, hogy megajándékozza Gomezt ezzel a lemezzel. Persze már kora délután elindultuk és jóval a koncert előtt Kanizsán voltunk. Azonnal meg is kerestük a két hírességet és átadtuk a lemezt. Sanyi főleg Gomezt „nyaggatta”, én segítettem neki a tolmácsolásban. Szerencsénkre ott tartózkodott régi ismerősünk Schwanner Endre, a neves fotográfus, aki mindezt megörökítette, anélkül, hogy erre kértük volna. Képzelhető az örömünk, amikor pár nappal később ezeket a – számunkra történelmi dokumentumoknak tekintett – képeket megkaptuk tőle.
A koncertre hihetetlen érdeklődés mellett került sor, ahogyan ezt már korábban is említettem. Ez még a kultúrára fordítható „pénzbőség” időszaka volt, ami éppen a 80-as évek elején ért véget. Mindenesetre ekkor még jazzfotó kiállítás, jazztémájú filmek vetítése, rádióstalálkozó, jazz zenészek és irodalmárok közös akciója egészítette ki a zenei rendezvényeket.
Ezek után nem kell bizonygatnom, hogy a hangulat és a várakozás milyen felfokozott volt. A duó megmutatta, hogy nem véletlenül vannak a világranglista élén, mindketten a Down Beat poll-ok első három helyezettjei között foglaltak helyet azokban az években.
A koncert bevezetőjénen saját kompozíciók szóltak az "Outlaws" LP-ről, majd két – igazi jazz standard-dé érett – Miles Davis kompozíció hangzott el: a méltán népszerű „All Blues” és a „Nardis”. Előbbi 10 percnyi, utóbbi viszont 20 perces terjedelemben. Gondolni lehet, hogy milyen bravúros hangszerbemutató volt, hiszen mindössze két ember volt a színpadon. Az ismert számok közül még a „Billie’s Bounce” és a „Spartacus” című amerikai film „Love Theme”-je csendült fel, de több saját szerzemény is elhangzott, mindkét zenésztől, hiszen, mint minden modern jazzman, ők ketten is termékeny komponisták. A koncert után még gratuláltunk nekik, majd elbúcsúztunk és hazaindultunk. Hátra volt még a „feketeleves”, amire induláskor aligha gondoltunk. Amint említettem Nagykanizsa és Siófok között még „normál” országúton kellett közlekedni, ez esetben ez volt a jobb. Sanyi ugyanis a hátsó duplaülésen elterülve percek alatt mély álomba zuhant a sok aznapi (sőt akkor már) tegnapi élmény hatása alatt és monoton horkolásba kezdett. Az autópályán ez annyiban volt még rosszabb, hogy az akkori Magyarországán április egy hétköznap éjszakáján szó szerint egy autó sem közlekedett, így aztán nem volt más megoldás, mintsem, hogy ráálltam a két sávot elválasztó szaggatott csíkra és azt kaptam a két kerék közé. Amikor elbóbiskoltam, még volt tér arra, hogy ne fussak le a pályáról. Így aztán sem a középső szalagkorlátot nem sikerült elkapni, sem pedig nem repültünk le a szántóföldekre. Sanyi barátom boldogan kontrollálta, hogy már csak a lakásába kell felmásznia, amikor megállítva a kocsit, felköltöttem.
Így végződött a kanizsai kirándulás, amely egész életre szóló élményeket adott – nem csupán a kalandos autóút okán…
Cikkünk közzététele után jelentkezett Dr. Sümeghy László és saját rchívumából elküldte nekünk a Magyar Ifjúság cikkét. Köszönjük!
