Világsztárok Magyarországon – A fehérvári találkozók feltámadása hat év után, avagy Mal Waldron, a Double Image, Tony Scott és társai a VII. Interjazz Fesztiválon, 1978. május 25–27.
2011. november 18., Márkus József
A székesfehérvári nemzetközi jazzfesztiválok első hatéves, felívelő korszaka minden előjel nélkül, szinte katasztrófaszerűen szakadt félbe. A hat „boldog” évet pontosan hat szűk esztendő követte, és csak ezután jött el a várva várt feltámadás.
Annak idején, amikor először szóba került az Interjazz-sorozat leállításának gondolata, a városi és a megyei korifeusok részéről mindenféle megalapozatlan, mondvacsinált kifogások hangzottak el. Jóval később, talán egy év is eltelt, amikor olyan képtelen, pletyka ízű híresztelések is elterjedtek, miszerint a „letiltás” oka az lett volna, hogy a ’72-es fesztiválon, az akkori Megyei Művelődési Központ István termében, a jam session alkalmával többen „nyilvánosan szeretkeztek”. Ez kétségtelenül valamely kitűnni vágyó személy „ajkán kelt” alaptalan mendemonda. Talán a „jam session” elnevezésnek a magyarított változata, az „örömzene” kifejezés mozgatta meg egyesek túl élénk fantáziáját…
Ám az általam hat szűk esztendőnek nevezett időszakban sem vált jazzmentes övezetté a királyok városa! Az 1970 óta működő fehérvári Jazzklub maga is rendszeresen meghívott hazai együtteseket, és a nemzetközi találkozók látogatása sem szakadt meg, hiszen már 1973 őszén szervezett a klub közös kirándulást Nagykanizsára, az ottani I. Jazzhétvégére. Nem kevesebb, mint 46 jazzkedvelő fiatallal „ment a gőzös Kanizsára”, és ez a vonatozás egészen 1979-ig évről évre megismétlődött. Rhoda Scott, a Párizsban élő amerikai orgonista nő az 1973-as és a ’74-es turnéján is érintette a várost, fellépett a nevezetes fesztiválok helyszínén, a Vörösmarty Színházban. Ő tehát „házhoz jött”, nem kellett utazgatni hozzá. A Jazzklub tagjai Kanizsa mellett a szegedi, debreceni, miskolci Jazznapokra, a győri avantgárd jazz-eseményekre, és természetesen a fővárosban fellépő nagy amerikai sztárok koncertjeire is eljutottak a hetvenes években. De most térjünk csak vissza az 1978-as Fehérvárra!
A Városi Tanács úgy határoz, hogy mivel az Alba Regia Napokra takarékossági célból ezentúl csak háromévenként kerülhet sor, ehhez igazodjanak majd az Interjazz Fesztiválok is. A jól bevált háromnapos időtartamot választják ezúttal is a rendezők – csütörtöktől szombatig –, és a szórólapokra, plakátokra visszatér az „Interjazz” mozaikszó, amiről már kapásból Székesfehérvár jut eszébe minden jazzbarátnak. Akik számára az öröm mellé üröm is jut: ezúttal elmarad a jam session. (Talán mégiscsak hitelt adtak a rendezők a bevezetőmben említett komolytalan híreszteléseknek?) Fájón érinti a műfaj híveit az is, hogy néhány korábban beharangozott híresség nem fogadta el, vagy visszamondta a felkérést. Többek között szó volt Clark Terry-ről – nagyzenekarával, Stan Getz-ről – Bob Brookmeyer-rel; alig egy hónapja mindannyian nagy sikert arattak a Prágai Fesztiválon. A vibrafon „atyjának”, Lionel Hampton-nak neve is felmerült. A neves lengyel altszaxofonos, Zbigniew Namysłowski az utolsó percekben mondhatta le fellépését, hiszen neve a Fejér Megyei Hírlap május 25-i számában (tehát a fesztivál első napján) még fellépőként szerepel Kádár István „Interjazz ’78” című cikkében.
Ám kárpótlás is akadt bőven. Elsősorban az alig egy esztendeje feltűnt, különleges hangszer-összeállítású Double Image elnevezésű együttes csigázta fel a kedélyeket. A korábbi generációt, nagyjából a bebop-ból kiinduló mainstream világát három név is képviselte: a zongorista Mal Waldron, a trombitás Benny Bailey, valamint a harsonás Jiggs Whigham. Waldron trió formációban, Bailey az ORF Big Band szólistájaként, Whigham a Vukán–Berkes–Jávori Trió vendégeként lépett fel. És ne feledkezzünk meg a ma már jazzlegendának számító, extravagáns Tony Scott-ról, Charlie Parker és Billie Holiday egykori barátjáról, akit már az 1977 őszi, debreceni fellépése alkalmával a szívükbe zártak az ott megjelent hazai rajongók. És a cseh zenei humor mestere, Jiří Stivín sem volt már akkoriban ismeretlen a fehérvári közönség számára.
A Vörösmarty Színházban lezajlott fesztivál eseményeit a legutóbbi cikkemhez hasonlóan ezúttal is vázlatosan, időrendi sorrendben ismertetem, helyenként megjegyzésekkel, korabeli írások részleteivel kiegészítve. Egyébként ezúttal összehasonlíthatatlanul több cikk jelent meg a fesztiválról, mint azelőtt. A sajtó felfigyelt a műfajra, és felnevelkedett a publicisták között egy ifjabb nemzedék, akiknek szakértelme még megkérdőjelezhető, ám legalább mertek írni a témáról. A fesztivál városában új szakember jelentkezett Kádár István személyében; ő írta meg a beharangozókat, majd az első két nap eseményeiről tudósított a Fejér Megyei Hírlapban, míg az utolsó nap ismertetése és az összefoglaló értékelés a már ismert Sárközi Gábor feladata maradt. A Magyar Ifjúság június 20-i számába a fehérvári születésű Tódor János írt összefoglalót – aki később, a 2000-es évtizedben az Árgus irodalmi-művészeti folyóirat főszerkesztője lett. Kőbányai János írását „Siker Székesfehérvárott” felcímmel az Esti Hírlap június 5-i számában olvashattuk. Érdekfeszítő és tartalmas Szigeti Péter „Világjáró muzsikusok – Székesfehérváron” című képes riportja, amely nem is konkrétan a találkozóról szól, hanem a fesztiválra érkezett három neves zenésszel (Mal Waldron, Jiří Stivín, Tony Scott) készült interjúkat tartalmazza. Különös és érthetetlen, hogy a Fejes László gyönyörű színes fotóit is tartalmazó cikk három teljes hónap késéssel, csak augusztus 28-án jelent meg a Film Színház Muzsika folyóiratban.
Május 25. csütörtök este
Tomsits Quintet. Tagjai: Tomsits Rudolf (trombita), Horunzsij Vladimir (fenderzongora), László Attila (gitár), Tóth Tamás (basszusgitár), Pogonatosz Nikosz (dob).
Az előadott számok: „Rock” (Jean-Luc Ponty), „Esős nap” (Tomsits), „You Are the Sunshine of My Life” (Stevie Wonder), „Highway” (Horunzsij), „Waltz for Debby” (Bill Evans), „Óda G. Sz.” (Tóth T.), ráadás: egy rockos darab.
Megjegyzéseim: a „Waltz for Debby” után, önálló számként, elhangzott még egy fenderszóló is, kíséret nélkül. Az ezt követő darab címében a „G. Sz.” rövidítés alighanem Szabó Gáborra utal; a nagy gitáros éppen (hónap szerint is) ekkoriban járt Budapesten, és adta azt a zártkörű koncertjét a Hiltonban, amelyről tévéfelvétel is készült.
Kőbányai János véleménye (részlet a „Siker Székesfehérvárott – Alba Regia Jazzfesztivál” című cikkéből az Esti Hírlap június 5-i számában): „Szép, pontosan beállított és szólistaerényeket kidomborító programot mutatott be a javarészt új, fiatal muzsikusokból álló Tomsits kvintett.”
Csík–Kovács Duó. Tagjai: Csík Gusztáv (zongora) és Kovács Andor (gitár).
A két művész először együtt, duóban játszott el három számot. Az „On Green Dolphin Street” című ismert standard után egy ballada, majd egy blues hangzott fel. Ezután Csík zongoraszólója következett, talán saját szerzeménye, Adam Makowicz-ra emlékeztető virtuóz stílusban. Még mindig maradt a szólózongora: az „Indiana” következett, mégpedig igen változatos stílusú variációkban és tempókban. Ismét duójáték jött: Frank Foster „Shiny Stockings” című kompozíciója. Ezt követte Kovács Andor gitárszólója – nagyon hosszan, változatosan és virtuózan. Befejezésül újra együtt játszották Kovács Andor „Pergő ujjak” című szerzeményét – igen gyors, nyaktörő tempóban.
Ismét Kőbányai Jánostól idézek a fentebb említett Esti Hírlap-cikkből: „A Csík Gusztáv–Kovács Andor duó egymásnak felelgető zongora–gitár párbeszéde – noha dallamviláguk egy korszakkal korábbi jazzben gyökeredzik – lelkes közönségsikert hozott.”
ORF Big Band – Erich Kleinschuster vezetésével. Az Osztrák Rádió és Televízió nagyzenekara Európa egyik legjobb jazz big bandje. A zenekar 1971-es újjászervezése után a Csehszlovákiából disszidált kiváló klarinétos-szaxofonos Karel Krautgartner és az osztrák harsonás Erich Kleinschuster váltakozva látták el a karmesteri teendőket, mivel Kleinschuster sokáig ragaszkodott remek szextettjéhez is. A fehérvári fellépés idején vette át végleg, legalábbis hosszabb időre a vezetést. Erich már ifjúkorában kimagasló európai harsonás tehetség volt, 1958-ban Albert Mangelsdorff-fal és Szabó Gáborral együtt meghívást kapott a Newport Jazz Festival alkalmából létrehozott Nemzetközi Ifjúsági Nagyzenekarba. Kleinschuster ma is Európa egyik legjobb modern jazz-harsonása, amellett kiemelkedő zenepedagógus: 1981 óta a Grazi Zeneművészeti Egyetem professzora.
A big banddel tulajdonképpen egyedül Pege Aladár játszott vendégszólistaként; a plakátokon, szórólapokon kiemelt szaxofonos Karl Drewo, de még a híres amerikai trombitás, Benny Bailey is a zenekar állandó tagjai voltak ekkoriban. (Mint ahogy korábban maga Art Farmer is!) Mellettük kiemelkedtek még szólóikkal a zongorista Fritz Pauer, a trombitás Robert Politzer, a szaxofonos Hans Salomon, a harsonás Willi Meerwald és a kísérésben is remek dobos, Fritz Ozmec.
Az első műsorrészből említést érdemel a „Seven Four Boogie” című 7/4-es darab, Harald Neuwirth kompozíciója. Bailey első kiemelkedő trombitaszólóját a „Soft Treatment” című norvég kompozícióban hallhattuk; az alcímből kiderült, hogy a szám kifejezetten a trombitásnak lett ajánlva („Bossa Nova for Benny Bailey”). Joe Zawinul akkoriban igen népszerű szerzeménye, a „Birdland” zárta a nagyzenekari blokk első részét. Pege Aladár vendégjátékával kezdődött a második műsorszakasz; kedvelt bőgőművészünk két kompozícióját a zongorista Fritz Pauer írta át a zenekarra. Csak a második darab címét értettem: a „Printer’s Devil” (vagyis: A nyomda ördöge) hangzott el, amely Pege egyik hanglemezéről és koncertjeiről is ismerősnek tűnt. Zenei meglepetés zárta az egész műsort: egy gyönyörű korál hangzott fel csupa rézfúvós hangszeren. Egy-egy trombita, szárnykürt, tuba, valamint két harsona alkotta az előadó hangszercsoportot.
Sajtóvisszhang. Részlet Kádár István Interjazz’78 című cikkéből (Fejér Megyei Hírlap, május 26.): „... Székesfehérvári műsorukban a swingtől a jazz-rockig a legkülönbözőbb irányzatok nagyzenekari megszólaltatásából adtak ízelítőt. A zenekar remek szólistákkal rendelkezik, hogy csak a néger trombitás Benny Bailey-t és a tenorszaxofonos Karl Drewo-t említsem. Vendégként fellépett velük nagyszerű bőgősünk, Pege Aladár, akinek két kompozícióját is játszották. Mindkettőt az együttes zongoristája, Fritz Pauer hangszerelte a big band számára. Összességében képzett zenészekből álló, összeszokott modern big bandet hallottunk, jól hangszerelt számaikat a közönség nagy tapssal köszönte meg.”
Tódor János véleménye („Videoton interdzs... fesztivál”, Magyar Ifjúság, június 20.): „A jó közepes mezőnyből kiemelkedett az ORF-Bigband. ... Lendület, tökéletes hangszerelés, dinamika, az amerikai Benny Bailey személyében kitűnő szólista, tehát minden együtt volt a sikeres nagyzenekari játékhoz.”
Végezetül Kőbányai Jánosnak a fentebb említett Esti Hírlap-beli cikkéből idézem Pege Aladárról alkotott véleményét: „Pege Aladár most is a fesztivál egyik kiemelkedő személyisége volt, kvartettel, big banddel és szólóban is fellépett. Benny Bailey kitűnő fekete trombitással együtt ő volt a kemény, modern hangzásokat megszólaltató Osztrák Rádió Nagyzenekarának szólistája is.”
Mal Waldron Trio. A neves amerikai, de akkor épp Európában élő zongoristát már 1973-ban, az I. Nagykanizsai Jazzhétvégén megismerhették a magyar jazzbarátok. Fehérvárra nyugat-német bőgőst és dobost hozott magával; sajnos, a nevüket nem tudtam feljegyezni. (Rocky Knauer és Klaus Weiss! – a szerk.)
Waldron a bebop-generációhoz tartozik, Monk játéka erősen hatott rá a háború után, később azonban egyéni stílust alakított ki. „Big Nick” Nicholas, Ike Quebec, Lucky Millinder, Lucky Thompson és Gigi Gryce voltak többek között első zenészpartnerei, illetőleg főnökei. 1954-től három évig dolgozott együtt Charles Mingus-szal, aki nagy hatással volt rá. Ugyanezt mondhatjuk Billie Holiday-ről is, akinek állandó zongorakísérője volt 1957-től egészen a zseniális énekesnő haláláig. Waldron-nak egyébként is különleges érzéke volt a női énekhang kíséretéhez. Holiday után, a hatvanas években például Abbey Lincoln énekesnőt, 1994-től pedig Jeanne Lee-t kísérte rendszeresen, és készített velük felvételeket. 1962-ben Max Roach együttesével arat sikert a Newporti Fesztiválon.
A zongorista a hatvanas évektől Európában él: 1965-től Münchenben, a kilencvenes évektől 2002-ben bekövetkezett haláláig Brüsszelben. 1964-től Duško Gojković kvintettjében zongorázik Waldron, aki később is gyakran együttműködik a trombitással, például az 1972-es fehérvári fesztiválon is kisegítette az együttest. Ebben az időben az avantgárd és a free irányzatok felé is „kirándul”, már a hatvanas években szerepelt John Coltrane és Eric Dolphy lemezén is, később pedig a szintén Amerikából áttelepült Steve Lacy szopránszaxofonossal dolgozik együtt. Közös lemezfelvételeikkel voltaképpen a jazz-zel is foglalkozó mindkét új német cégnek, az ECM-nek és az ENJA-nak kezdeti lépéseit is segítik.
A Vörösmarty Színházban a ráadással együtt öt kompozíciót adott elő a Trio. Az első egy kissé terjengős avantgárd szám volt – a végén megfejelve egy-egy unalmas, hosszú bőgő- és dobszólóval. A második darab egy ballada volt, amelynek a témája egy kicsit a ”Sophisticated Lady”-re emlékeztetett. Harmadiknak egy fríg hangsorra épülő, keleties téma hangzott el. Ezután végre egy táncosabb lendületű, spanyolos dallamú kompozíció következett – az ismert „porompompero” motívum és variánsai ismételgetésével, majd annak harmóniasorára játszott improvizációval. Végül a ráadásként játszott szám volt a leggyorsabb tempójú – ám nem a legvidámabb – az öt közül.
Waldron zongorajátékát hallgatva nehéz megfogalmazni, de talán a szó, ami eszébe juthat a hallgatónak: „komorság”. Szürke, üszkös falak, sivár, kiégett mezők, elhagyatott, falanszterszerű lakótelepek, omladozó, elárvult gyárépületek jelennek meg az ember behunyt szeme előtt. Hogy érzékeltessem, Mal ellenpólusa talán Oscar Peterson lehetne. Oscar, ha lassú számot, balladát játszik, abból is valami angyali nyugalom, optimizmus árad, nem szomorúság. A sodró lendületű gyors zongorajátékából pedig, természetesen: kicsattanó jókedv. Ellenben, ha Mal játszik, nála a gyors tempójú darabokban is van valami démoni, valami haláltánc jellegű, valami iszonyatosság. És a jellegzetes, makacsul ismétlődő motívumai ezt még tovább erősítik. És akkor mit mondjunk a lassú darabjairól? Komorak, szomorúak, lemondóak. Valóságos gyász-zenék. A blues is lehet szomorú, de sohasem a végletekig elkeseredett, sohasem vigasztalan! Erre éppen Peterson játéka a bizonyíték. És Mal? Ő pedig mintha már nem is ismerné, mintha elfelejtette volna – fekete muzsikus létére is –, hogy milyen a blues! Vagy már nem hisz (nem hitt) benne...
Sajtóvisszhang. Részlet Tódor János fentebb említett cikkéből (Magyar Ifjúság): „A tradicionálist a free elemekkel átszövő igényes muzsikát hallhattuk a Mal Waldron Triótól (USA–NSZK)”
Sárközi Gábor sommás véleménye a „Jazz – három napig” című összefoglaló cikkből (Fejér Megyei Hírlap, május 30.): „Mal Waldron játékában van némi »raffinált« egyszerűség.”
Május 26. péntek este
Jiří Stivín Trió. Tagjai: Jiří Stivín (fuvola, altfuvola, fafurulya, okarina, altszaxofon), Michael Kocáb (zongora, fenderzongora), Ondrej Soukup (bőgő).
A Trió elbájoló, kedvesen parodisztikus műsora annyira lebilincselt annak idején, hogy el is felejtkeztem a műsorszámok alatti jegyzetelésről. És ezzel már minősítettem is a produkciót.
Sajtóvisszhang: Tódor János (Magyar Ifjúság): „A fehérvári fesztivál három legnagyobb egyénisége Jiří Stivín, Leonyid Csizsik és Tony Scott. Stivín jó nevű fuvolás, ugyanakkor igazi bohém. Élményszámba menő paródiákat és humoreszkeket rögtönzött hangszerén.”
Szigeti Péter „Világjáró muzsikusok – Székesfehérváron” című képes riportjából (Film Színház Muzsika, 1978. augusztus 28): „Jiří Stivín Csehszlovákiából jött Székesfehérvárra. A fesztivál egyik legnagyobb közönségsikerét aratta. Produkciójában együtt volt a jazz, a hazai folklór és a kortárs zene, előadásmódja pedig valamiféle zenei commedia del arte, amely néha már a bohóctréfa határát súrolta…”
Pege Aladár és Együttese. Tagjai: Németh János (altszaxofon) (alaphangszere egyébkánt a tenorszaxofon, de 1978-an nálunk csak alton játszott), Szakcsi Lakatos Béla (zongora), Pege Aladár (bőgő), Fritz Ozmec (dob).
Pege Aladár ezen a fesztiválon két alkalommal is szerepelt a műsorban. Az ORF Big Bandben történő első napi vendégjátékát követően eredetileg a harmadik napra tervezték kiváló bőgősünk saját együttesének műsorát. Időközben azonban különféle előre nem látott okok miatt (amelyeknek egyike a Namysłowski Quartet visszalépése volt) a második és a harmadik napi műsort alaposan át kellett rendezni. Többek közt Vukán György, illetőleg Pege Aladár formációjának egymással helyet kellett cserélnie, így Vukánék csak a fesztivál harmadik napján kerültek sorra, Pegéék pedig egy nappal előreléptek. Továbbá a Deák Big Band műsora elmaradt, így Tony Scott más kíséretet kapott, Jiggs Whigham pedig csak egy alkalommal, a szombati napon léphetett fel. Elnézést is kell így kérnem olvasóimtól, hogy a cikkemhez mellékelt egyetlen korabeli szórólap tartalma számos helyen eltér a valóságtól. Kérem, fogadják azt egyszerűen illusztrációként, amely egyúttal dokumentálja, hogyan is nézett ki egy effajta kellék úgy harmincöt évvel ezelőtt!
Ez alkalommal a kvartett igen jól „eltalált” válogatásban szerepelt. A két nagy egyéniség, Szakcsi és Pege mindig is erősítették, jól kiegészítették egymást, ha együtt játszottak. Az akkoriban még fiatal, ám rendkívül tehetséges Fritz Ozmec-nél jobb dobost nem is találhattak volna! Nem véletlen, hogy éppen egy évvel előbb őt választották ki ütősnek az ORF Big Band-be, ahol olyan világsztárokat alkalmaztak annak idején, mint Art Farmer, Benny Bailey, vagy vendégként Jimmy Heath és Slide Hampton. És Fehérváron, éppen akkor, Pegééknek Ozmec „kéznél is volt”!
Öt számot játszott az együttes; elsőnek egy ostinato basszusra épülő Pege-kompozíciót, aztán Szakcsi „Ördögi kísértések” című szerzeményét. Utána bőgőszóló-szám következett, „Magyar népdalok” címmel, amely az ismert „Szegény legény vagyok én” kezdetű népdalból indult ki, majd szabad improvizációban bontakozott ki, telis-tele valóságos technikai bűvészmutatványokkal – vonóval vagy a nélkül. A műsor újra kvartettben, két hagyományosabb, táncosabb jellegű számmal folytatódott: egy brazilos-latinos kompozícióval (szambával, avagy gyors bossával), majd műsorzárásnak egy modern swinggel.
Sajtóvisszhang: Kőbányai János véleménye az említett Esti Hírlap-cikkből: „Pege Aladár most is a fesztivál egyik kiemelkedő személyisége volt, kvartettel, big banddel és szólóban is fellépett.” ... „Magyar népdalmotívumokból induló, a free-s tördeltségű, fájdalmas szaggatottságú, mélységekig ereszkedő, majd újból a felbontott népdalba visszatérő szóló-darabja tetszett a legjobban.”
Tódor János írja a Magyar Ifjúságban: „Pege virtuóz bőgőjátéka világviszonylatban is kiemelkedő, kvartettjében ráadásul olyan kiváló zenészek kaptak helyet, mint a zongorista Szakcsi Lakatos Béla és a dobos Fritz Ozmec.”
Sárközi Gábor megállapításai a Fejér Megyei Hírlap már említett összefoglalójából: „Pege Aladár olyan technikai bravúrokra képes, amilyeneket nem sokan tudnak a világon. Dobosa, Fritz Ozmec »értette« Pege muzsikáját, hibátlanul kísért.
Ljubljanai RTV Big Band. Húsztagú „óriás-zenekar”, minden tag nevét természetesen nem jegyezhettem fel.
Az Interjazz fesztiválon 1969-ben lépett fel utoljára a szlovének nagyzenekara, akkor Joze Privšek volt a karmester. Most azonban középről dirigáló karnagy nem szerepelt, ám két vezéregyéniséget feljegyeztem: Peter Ugrin a trombitaszekcióban ült, váltóhangszere a hegedű volt, pár alkalommal a színpad előterében szólózott hegedűn, és utasításokat is adott. Tone Jansa, aki az 1975-ös Nagykanizsai Jazzhétvégéről volt ismert, most tenoron és szopránon játszott – Coltrane-re jellemző technikai fordulatokkal, továbbá fuvolázott is. A ritmusszekcióból még két név került a jegyzetfüzetembe: a dobos Ratko Divjak, aki szerepelt már Fehérváron, mégpedig a Magyar Rádió 1972. novemberi országos Jazzhete keretében, a Boško Petrović Convention nevű együttes tagjaként; továbbá a billentyűs: Silvo Stingl.
Öt trombita, négy harsona, valamint hat szaxofon alkotta a fúvóscsoportot; a ritmust öt hangszeres szolgáltatta: zongorista, gitáros, basszusgitáros, dobos, valamint egy latin ütőhangszeres.
Változatos ritmusú és dallamvilágú zenét játszottak. Hallhattunk swinges, rockos, bluesos és latinos számot is. Elsőnek egy vérbeli swing hangzott el, majd a „St. Louis Blues”. Ezt követte egy bonyolult felépítésű (20/8-os!) kompozíció, amelyben Tone Jansa fuvolán, majd tenorszaxofonon is szólózott néhány kört. A következő, „Early Morning” című számban egy altszaxofon, majd a dob szólójára került sor. A befejező rockos darabban – „Three Round” – a hegedűst, majd ismét tenoron Tone Jansa-t hallhattuk szólózni.
Sajtóvélemény: Egyedül Kőbányai János méltatta a már említett cikkében a szlovén zenekart: „A másik big band, a ljubljanai bemutatkozása is reveláció volt: sokrétű ritmusok, rockos beütésű elektromos hangzások jellemezték programjukat.”
Double Image. Tagjai: David Friedman (marimba, vibrafon), Dave Samuels (vibrafon, marimba), Harvie Swartz (elektromos bőgő), Michael DiPasqua (dob, ütőhangszerek).
Az előadott számok: „Rodney's Dream of Fantasy”, „Veltland”, „Truce”, „Rag-Out”, „Mist”, „Aerebats”. (Mind a hat előadott darab Friedman és Samuels közös kompozíciója. Az 1977-ben kiadott Double Image című ENJA kiadású hanglemez is ezt a hat számot tartalmazza.)
David Friedman (született 1944-ben) és Dave Samuels (született 1948-ban) együtt dolgoztak egy dob-workshopban 1974-ben. Itt kerültek először közelebbi kapcsolatba egymással, és megalakították a Mallet Duo elnevezésű kis formációt. Két évvel később újra találkoztak, és készítettek egy hanglemezt – immár kvartett formációban – amelynek a Double Image (Kettős kép, vagy kettős látás) címet adták, ami eredetileg egy Miles Davis-kompozíciónak a címe. A következő évben nagy sikerű lemezbemutató körútra indultak, ennek volt egyik állomása az Interjazz Fesztivál. Végül a lemez címe lett egyúttal az együttes neve is.
A két vibrafonos-marimbás együttműködését megelőzően Friedman többek között Joe Chambers-szel, Horace Silver-rel, Wayne Shorter-rel és Hubert Laws-zal dolgozott; utána Európában telepedett le, és a Berlini Zeneakadémia Jazz tanszékének lett a vezetője. Többször is fellépett, és Magyarországon is turnézott a gitáros Snétberger Ferenccel. Dave Samuels korábbi partnerei közül Gerry Mulligan, Oscar Peterson, Chet Baker, Stan Getz és Carla Bley érdemel említést. Később a rock jazz és a crossover iránti érdeklődését mutatja együttműködése a Yellowjackets együttessel, Pat Metheny-vel, Frank Zappa-val, majd 1977-től egészen 1994-ig pedig a Spyro Gyra együttessel. Samuels újabb, immár latin orientációját a kilencvenes években indult Caribbean Jazz Project-je mutatja. (Ebben az időben megalakult Budapesten a Csepregi Gyula és Vasvári Pál neve által fémjelzett In Line együttes, amely kapcsolatot talált a Caribbean Jazz Project-tel, és ennek eredményeképpen megszületett egy koncertturné során a „Twin Line” című közös lemez.) Néhány szót ejtenék még a Double Image másik két tagjáról is. Harvie Swartz bőgős, úgy tűnik, a kisebb formációkat kedveli: a Steve Kuhn Trio-ban játszott, továbbá énekesnőket kísért – gyakran csak duóban, mint például Sheila Jordan-t, a fiatalabbak közül Mary Pearson-t, vagy Leni Stern gitáros-énekesnőt, Mike Stern feleségét. A dobos Michael DiPasqua többek közt az európai szaxofonozás koronázatlan királyát, Jan Garbarek-et kísérte 1983-85 között (Eberhard Weber-rel és Bill Frisell-lel együtt).
Amint szétnyílt a függöny, már maga a színpadkép is valahogy mellbe vágta a nézőket. Jobbról és balról – kissé ferdén, de szimmetrikusan – a két nagy, csillogó ütőhangszer, hátul a dobszerelés és mellette a szépen formatervezett elektromos bőgő összességében esztétikus látványt nyújtott. A műsor folyamán a két főnök néhányszor helyet cserélt egymással, de többnyire Samuels kezelte a vibrafont és Friedman a marimbát. El voltam bűvölve a két mester játéktechnikájától, ám bevallom, a második-harmadik szám után valahogy hiányérzetem támadt. Azon a nyáron a gyakorlatban is mélyebben megismerkedtem a vibrafonjátékkal, ezért az átlagosnál több ilyen lemezt hallgattam, és Milt Jackson, valamint Gary Burton bűvöletében éltem. Most azonban hiányoltam a szépen formált melódiákat, a líraiságot, sőt a bluesos színeket és fordulatokat is, ami nélkül számomra nincs íze a jazznek. A bőgős és a dobos tökéletesen ellátta feladatát. A négy zenész jól összeszerkesztett játéka, egymás „lereagálása”, a spontán és a megszerkesztett elemek jó aránya, a változatos ritmusképletek mind tetszettek, a kemény, disszonáns súrlódások jó helyen voltak, de valahogy nem emberi érzelmeket, gondolatokat fejeztek ki. Valahogy túl mechanikusnak, kiszámítottnak, hidegnek éreztem az egészet. Említettem már, hogy mind a hat előadott szám a két vibrafonos-marimbás kompozíciója. Megkockáztatom, talán ha műsorukba egy, vagy két jazz-standard-et is bevettek volna, talán némileg változott volna a véleményem is.
Sajtóvisszhang: egyedül Kőbányai János dicsérte maradéktalanul a Double Image-t az Esti Hírlapban. „A David Friedman vibrafonos vezetésével vibrafonból, marimbából, dobból és elektromos bőgőből álló kvartett nagyszerű koncertet adott. Nem felejtjük el egyhamar. Játékuk végtelen harmóniagazdagsága és tartózkodó eleganciája hatott leginkább. A sokféle ritmushangszer egyidejű megszólalása a maga bonyolultságában intonálta a zenét szülő kor hangzásvilágát. Valamennyi darabjuk csodálatosan egyesítette a mai modern muzsika fő irányvonalait: a klasszikus kortárszenét és a legújabb jazz eredményeit. (David Friedman klasszikus zenei koncerteken is fellép; repertoárjában többek közt Bartók is szerepel.) A félelmetesen pontos kvartett tagjai virtuóz rögtönzők. Különösen dobosuk cizellált ütős remeklései tetszettek a megszámlálhatatlan apró hangszeren, amellyel el tudta hitetni, hogy egy-egy csilingelő kolompütés is hangsúlyos, nélkülözhetetlen eleme az egész kompozíciónak. Harvie Swartz bőgőjátéka légiesen könnyed, szférikus frazírozásai is különösen hatásosak voltak.”
Tódor János sorai a Magyar Ifjúságból: „Csemegének ígérkezett a fiatal amerikai muzsikusokból álló Double Image. (...) A ritmusszekció azonban unalmas és időnként meglehetősen szürke volt.”
Sárközi Gábor véleménye a Fejér Megyei Hírlapban: „Nagy sikert aratott a Double Image (USA) is. Műsorukban David Friedman (vibrafon) modális harmóniafordulatokkal teletűzdelt, meglehetősen unalmas kompozícióit játszották. A blues mintha ismeretlen lenne számukra, bár David Samuels (marimba) improvizációiban feltűnik néha.”
(Saját megjegyzésem: Gabi ógy tűnik, összecserélte a két vezető ütős nevét...)
Május 27. szombat este
Leonyid Csizsik – szólózongora.
Visszaköszön a legutóbbi, 1972-es fesztivál esete: ezúttal is szovjet szerződésszegés „ténye forog fent”. A trió helyett most is csupán egy ember, csakhogy maga az együttesvezető jelent meg a helyszínen. És így a helyettesítő partnerekkel sincs gond, hiszen zongoristáról van szó, aki ráadásul kedveli és műveli is a szóló-zongorázást. Volt szerencsém előzőleg Varsóban látni-hallani játékát, és elmondhatom: nagy élmény volt! Egészen gazdag, sokszínű és mégis egyedi, csakis rá jellemző a stílus, ahogyan és amit játszik. De először is, íme, a lista a műsorszámairól: „Someone to Watch Over Me” (Georg Gershwin), „The Day of Wine And Roses” (Henry Mancini), „Ain’t Misbehavin” (Fats Waller), a negyedik, ráadás-darab címét nem tudom, számomra ismeretlen volt, valószínűleg Csizsik saját szerzeménye, némileg Keith Jarrett-es vonásokat mutatott.
A felsorolásból kitűnik, hogy Leonyid Csizsik repertoárja túlnyomó részben amerikai standard-ekből áll. Előadásuk módja azonban szinte nem is hasonlít a szokásos formákhoz! Csizsiknek többféle módszere van. Egyik például az „összerakós játék”. Kiválaszt az adott kompozícióból néhány frázist, motívumot, eljátszogat velük, néha úgy, mintha éppen most tanulna zongorázni: melléüt, helyesbít, variál. Aztán egyszer csak végigjátssza a darabot, és diadalmasan befejezi. A másik esetben a vége felé „szét is szedi” alkotórészeire a dalt. A harmadik módszer: strofikus variáció. Persze általában minden hagyományos jazz-improvizációnak ez az alapja, ámde nála minden egyes versszak más-más stílusban „játszódik le”. És hihetetlen technikai készsége van hozzá, hogy hol Fats Waller ingabasszusát alkalmazza hibátlanul, hol Liszt Ferenc passzázsait, hol pedig akár egy kezdő és ügyetlen zongorista növendék próbálkozását parodizálja, hogy utána szempillantás alatt Art Tatum bőrébe bújjék, és szédületes tempójú, hibátlan improvizációt „rázzon ki” ujjaiból.
Sajtóvélemények. Először is megemlítem, hogy Kádár István már a Fejér Megyei Hírlap május 5-i számában Interjazz címmel az áprilisi Prágai Fesztiválról ír, és megjegyzi: „... ezen több olyan muzsikus is fellépett, akiket májusban Fehérvárra várunk.” Utána felsorol néhány nevet, és hozzáteszi: mellettük „Leonid Csizsik szólózongorázása keltett nagy feltűnést.” A fehérvári fesztiválról beszámoló országos sajtóból először is Tódor Jánostól (Magyar Ifjúság) idézek: „Leonid Csizsik már a legutóbbi varsói jazz jamboree-n is kellemes meglepetést okozott zongorajátékával. Fehérvári szereplése igazolta tudását.” Kőbányai János (Esti Hírlap) is dicsérőleg említi a zongorista nevét – igaz, hogy csak futólag, csakúgy, mint a Fejér Megyei Hírlap összefoglalójában (Jazz – három napig) Sárközi Gábor – aki cikke végén még hozzáteszi: „Leonyid Csizsik a klasszicista törekvések képviselője”.
Ian Carr’s Nucleus. A Nagy-Britanniából érkezett jazz-rock együttes akkoriban a középgenerációt képviselte. Trombitás-vezetőjük például 45 éves volt. Tagjai: Ian Carr (trombita, szárnykürt, billentyűs hangszerek), Brian Smith (tenor- és szopránszaxofon), Geoff Castle (billentyűs hangszerek, szintetizátor), Bill Kristian (basszusgitár), Roger Sellers (dob).
Egyfajta instrumentális jazz-rock együttesről van szó, amelynél talán a jazz műfajához tartozást hangsúlyozza, hogy sem énekest, sem gitárost nem alkalmaz – legalábbis ezúttal (lévén jazzfesztiválról szó), talán az alkalomhoz igazodva. (Itt meg kell jegyeznem ellenpéldaként, hogy a Nucleus 1973-as kiadású „Labyrinth” című nagylemezén maga Norma Winstone, az egyik legismertebb brit jazz-énekesnő a közreműködő vendég.)
A két fúvós hangszerrel és a szintetizátorral helyenként kemény, big band-, más helyen rhythm and blues jellegű hangzást értek el – természetesen az arrangement-nek is köszönhetően. A meghangszerelt szakaszok – mint általában ebben a műfajban – túlsúlyban voltak a szólóimprovizációkhoz képest. A szólók gyakran nem is voltak rosszak, de a trombita kivételével az igényes jazz színvonalát nemigen ütötték meg. Öt műsorszámot és egy ráadás-darabot adtak elő. A szokványos rock jellegű kompozíciók közül kitűnt a másodikként játszott ¾-es metrumú bluesos darab, valamint a negyediknek sorra kerülő szám, amely egy ostinato jellegű alapra épülő, kimért tempójú rock-balladának volt tekinthető.
Sajtóvisszhang. Sárközi Gábor véleménye a Fejér Megyei Hírlapban: „A Nucleus együttes közepesnél gyengébb színvonalú rock-jazzt játszott, lélektelenül, puszta rutinból.”
Tódor János cikkének részlete a Magyar Ifjúságból: „Egyedül a swinges dinamikájú trombitás Ian Carr vitte magával a saját monotóniájába belefulladó angol Nucleus együttest.”
Vukán Sextet. A formáció tagjai: Jiggs Whigham (harsona), Dés László (tenor- és szopránszaxofon), Vukán György (zongora), Berkes Balázs (bőgő), Jávori Vilmos (dob), Bontovics Katalin (énekhang).
Megjegyzésem: Gondolhatnánk, helyesebb volna a Vukán Quartet, vagy Quintet elnevezés, hiszen Jiggs Whigham „csak” egy külföldi vendégszólista, Bontovics Kati pedig énekes szólista. Én mégis úgy gondolom, hogy a „Sextet” szó – ami a szórólapon is szerepel, és valószínűleg a vezető Vukán György elképzelését tükrözi – ez esetben helytálló a formáció elnevezésében, hiszen az amerikai harsonás (talán egyetlen kivétellel) minden előadott számban közreműködött, nem volt külön műsorrész, amelyben fúvósként csak ő szólózott, tehát a műsor teljes idejére az együttes kollektívájának részévé vált. (Ellenpélda: Pege Aladár fellépése az ORF Big Band-del.) Bontovics Kati esete kicsit más, ő nem szerepelt minden számban, ám néhány esetben nem kifejezetten énekesként, hanem énekhangjával mintegy hangszerszólamot helyettesítve erősítette a témákat, vagy más megkomponált szakaszokat.
Most néhány szót az Egyesült Államokban született, de Európában élő kiváló harsonaművészről. 1943-ban született Oliver Haydn Whigham névvel Cleveland városában. Felmenői között bizonyára voltak zenészek vagy legalábbis zenekedvelők, másként nem kapta volna második keresztnévként a nagy bécsi klasszikus zeneköltő családi nevét. (Az Oliver név is gyanúsan emlékeztet a New Orleans-i King-re!) 17 éves kora óta professzionális zenész, 1961-től a Ray McKinley által vezetett Glenn Miller-emlékzenekarban játszik, majd 1963-ban Stan Kenton Big Band-jével turnézik. Utána kommersz zenét játszik, amiből elege lett, és Európában telepszik le.
A Berlini Zeneművészeti Főiskolán kap tanári állást. 1966-ban a nyugat-német Kurt Edelhagen meghívja nagyzenekarába, amellyel hamarosan afrikai turnén vesz részt. (Sőt, 1968-ban még Székesfehérvárra és az Erkel Színházba is eljut! – a szerk.) Évekig tagja a big bandnek, közben Bert Kaempfert is meghívja zenekarába vendégszólistának. A hetvenes években sokat turnézik, és fesztiválmeghívásoknak tesz eleget. Edelhagen zenekarának megszűnése után Peter Herbolzheimer Big Band-jének lesz állandó tagja. Néhány eddig nem említett név, akikkel együtt játszott, illetőleg felvételeket készített: Johnny Richards, Bill Holman, NHØ Pedersen, Carl Fontana. Jiggs Whigham (évekig volt a kölni WDR ig Band szólistája és a helyi Zeneművészeti Főiskola Jazztanszékének vezetője!) jelenleg a BBC Big Band karmestere és a Berlin Jazz Orchestra művészeti vezetője.
Az együttes műsora a következő volt: elsőnek egy belga zongorista (Marc Muller?) „For Me” című kompozíciója hangzott el. A következő szám egy gyönyörű ballada volt, Whigham bemutathatta hangszerének szép tónusú hangját. Vukán szerzeménye következett harmadiknak: „Song for Jiggs” – természetesen a vendégművész tiszteletére íródott ez a darab. „Sweet Louis” címmel alighanem Louis Armstrong-ot szólította meg a negyediknek felhangzó szám – mégpedig egy hamisítatlan blues képében. A harsonás vendég és a háromtagú ritmusszekció adta elő, mind a négyen ráztak rá néhány kört. Befejezésül Bontovics Kati került reflektorfénybe. Vukán György kifejezetten neki komponált egy dalt Pablo Neruda chilei költő versére; az interpretálásban a teljes együttes részt vett. Végül is szélsőségektől mentes, gyönyörködtető jazzmuzsikát hallhattunk a Sextet-től, és egyúttal egy csodálatos jazzművészt ismerhettünk meg Jiggs-ben.
Sajtóvélemények. Tódor János (Magyar Ifjúság): „Vukán György együttesének minőségi megbízhatósága közismert, hangszereik hazai legjobbjait találjuk a szextettben (Berkes, Jávori, Dés). Bontovics Kati énekhangja viszont teljesen elveszett a tiszta effektusokkal dolgozó vendégszólista, Jiggs Whigham (pozán) játéka mellett.”
Sárközi Gábor (Fejér Megyei Hírlap, részlet): „... Az egyik részben vendégszólistájuk, Jiggs Whigham (pozan) mutathatta be rendkívüli hangszertudását. Hihetetlenül szép tónusú hang, magabiztosság jellemzi játékát. A másik rész kevésbé volt sikeres. Vukán György igényes kompozíciói nem érték el a kívánt hatást. A megkomponált és az improvizatív részek »elváltak« egymástól. Talán a több próba segített volna...”
Gallusz György és Együttese – vendég: Tony Scott. Közreműködők: Németh János (altszaxofon), Gallusz György (zongora, fenderzongora), Tornóczky Ferenc (gitár), „Bögöly” Lakatos Béla (basszusgitár), Bakó István (dob). Vendég szólista: Tony Scott (tenorszaxofon, klarinét, ének).
Mindenki előtt nyilvánvaló volt, hogy a fesztivál záróműsora nem az együttesről, hanem az amerikai jazz időnként eltűnő, időnként újonnan felbukkanó legendás alakjáról, Tony Scott-ról szól. Igaz, Galluszék formációja bemelegítésül lehetőséget kapott három saját műsorszám előadására, mielőtt a Mester a színre lép. Scott olasz bevándorlók gyermekeként az Egyesült Államokban született (1921) – Antonio Sciacca névvel. A híres Juilliard iskolában tanult zenét, majd Buddy Rich, Ben Webster, Charlie Ventura, Claude Thornhill és más hírességek együttesében játszott, közben részt vesz a Minton’s Playhouse-beli bop-forradalmárok jam session- jein. Charlie Parker és Duke Ellington barátja, olyan énekesnők, énekesek útját egyengeti (pl. hangszerelések készítésével), mint Billie Holiday, Sarah Vaughan, vagy Harry Belafonte. 1953-ban az Ellington-zenekar tagja, ott tenorszaxofonon, klarinéton és fuvolán játszik. Első saját kvartettjeinek egyikével 1954-ben Carmen McRae énekesnőt kíséri. 1955-től ’59-ig működő új kvartettjében nem kisebb név, mint Jimmy Garrison bőgőzik. 1957 körül kezdődik világutazói korszaka: Afrikában turnézik, onnan Európába utazik, Svédországban helyi zenészekkel készít felvételeket. Visszatérve az Államokba 1959 őszén közös felvételeket készít a későbbiekben elhíresült Bill Evans–Scott La Faro–Paul Motian trióval. Nem sokkal ezután nagy ázsiai körútra indul, bejárja az egész Távol-Keletet, valamint Indiát, és csak 1965-ben tér vissza, hogy részt vegyen a Newport Jazz Festival-on. Ettől kezdve nagyrészt Európában él, ahol részt vesz minden jelentősebb jazz-eseményen.
Tony Scott világutazása során nemcsak a fellépésekkel törődött. Rendszeresen tanulmányozta, kutatta a távoli népek zenéjét, kultúráját. Ezért akár tekinthetjük őt a mai világzenei mozgalom egyik korai képviselőjének, elindítójának is.
De most térjünk vissza a fehérvári Vörösmarty Színházba! A Gallusz-kvintett három hangulatkeltő műsorszáma közül az első kettőt a jazz-rock műfajába sorolhatjuk. Az első darab témája némileg a „Black Is Black” kezdetű sláger fordulataira emlékeztetett, a második számot helyenként váratlan hangnemváltozások tették izgalmasabbá. Harmadiknak – a fő attrakció előkészítéséül – maga Gallusz György adta elő – kísérő hangszer nélkül, a színház Steinway zongoráján – a „Lover Man” című örökzöld balladát, amely zongoristánktól az alkalomhoz illő hibátlan interpretációban hangzott el.
Hamarosan megjelent a színen a várva várt művész – hosszú, ősz szakállával és az elmaradhatatlan fekete csizmában. Az ovációt most nem részletezem, talán annyit: örömrivalgás zengett a tiszteletére. Elsőnek Scott szerzeménye hangzott el: „Nina’s Dance”, a számot lányának dedikálta a klarinétos. Voltaképpen egy 6/8-os moll blues a kompozíció. A klarinét után a következő műsorszámhoz előkerült a tenorszaxofon is, amelyen Juan Tizol szerzeménye, a „Perdido” szólalt meg az Ellington-repertoárból. Ezen a ponton tárult fel a közönség számára először Scott igazi, varázslatos személyisége és muzikalitása. A téma és a remek tenorimprovizáció után következett a „Scott-scat”: Tony énekelve, azaz vokalizálva is legalább olyan remekül kibontotta a témát, mint szaxofonszólójában. Ám ez még semmi; ezután jött a közönség „megénekeltetése”! A zeneszám jól ismert extrakórusának motívumát, amely eredetileg a big bandek szaxofonkórusától hallható, most Scott kétszer-háromszor előénekelte, hogy utána „visszakérdezze a leckét” a közönségtől. Az első széksorokból találomra kiválasztott személyeket is levizsgáztatta, úgy, hogy maga tartotta nekik a mikrofont, mintegy interjút kérve. És csodák csodája, többnyire egész ügyes „jazzénekesek” szólaltak meg! És legjobban az egész közönség kóruséneklése sikeredett. Persze, ennek magyarázata lehet, hogy ilyenkor többnyire a jó fülűek vállalkoznak a közös éneklésre, a többiek legfeljebb tátognak...
Következett – ugyancsak tenoron – egy gyönyörű ballada: a „Body And Soul”. Ben Webster és Coleman Hawkins szelleme életre kelt: a szaxofon suttogott, könyörgött, zokogott, szerelmet vallott! És ami ezután jött? Bevallom, attól nálam is kicsordult néhány könnycsepp... Egy igazi, lassú blues – elejétől végig Scott énekhangjával. Ezt tovább nem lehet fokozni, éreztük, hogy itt feloldásként valami vidámnak kell következnie. És jött is: egy keleties-törökös, „talp alá való” darab. Újra előkerült a klarinét, hogy a „Nina’s Dance”-nél hallott tónusánál jóval nyersebben idézhesse fel egy oázisi mulatság hangulatát. Megjegyzem, Scott időközben ügyesen „rávezette” dobosunkat, ilyenkor mi is lenne a feladata. Mindennek vége szakad egyszer, jött a tapsvihar, és nagy sokára egy ráadás. Elindult egy rhythm and blues kíséret, néhány blues-kör elhangzott egymás után a különböző hangszerek részéről... És vajon kit látnak szemeim a zongoránál? Leonyid Csizsiket, a szombati napot nyitó zongoristát! A klarinétos Főnök hívta és segítette fel az első széksorból a színpadra, és már tartja is az orosz fenomén elé a mikrofont. Az pedig rázendít: – I may be wrong, I may be wrong... Régi rhythm and blues-sláger, minden rock ’n’ roll őse. Az ének után pedig egy stílusos boogie-woogie szóló – ugyancsak tovaris Csizsik részéről! Mégiscsak volt az idén is jam session, még ha kicsi is, ámde valódi, hamisítatlan!
Sajtóvisszhang. Először is Sárközi Gábor véleménye a „Jazz – három napig” című összefoglalójából (Fejér Megyei Hírlap, május 30.): „Tony Scott (...) aratta a legnagyobb sikert a fesztiválon – megérdemelten. Mégis elgondolkodtató, hogy Tony Scott, aki hangszerének páratlan virtuóza, nemcsak zenei eszközökkel harcolja ki magának a sikert. Bohóckodik, énekel, megénekelteti a közönséget, feltűnő gesztusokkal irányítja kísérőtársait... (talán joggal, mert a dobos, de különösen a basszusgitáros éppen hogy iskolás fokon volt csak képes kísérni a nagy művészt).
Részlet Tódor János kritikájából (Magyar Ifjúság, június 20.): „Külön értekezést kívánna Tony Scott: a zenész, az énekes, a táncos és a showman. Szereplése a fesztivál csúcsát jelentette. Kár, hogy klarinétját (amelyen évtizedek óta a világ egyik legjobbja) csak elvétve használta. De hogy showman-ként is egyedülálló, bizonyítja a közönséghatás. Kísérője, a Gallusz-együttes azokban a számokban, amelyekben Tony Scott „igazán fújt”, képtelen volt követni. Galluszék, vezetőjük kivételével, fáradt, közepes képességű bármuzsikusok benyomását keltették.”
Végül magát Tony Scott-ot idézem Szigeti Péter interjújából („Világjáró jazzmuzsikusok – Székesfehérváron”, Film Színház Muzsika, 1978/34. szám): „Sokan nem is tudják, hogy mi az a jazz. A jazz: élet, és nem zene! Azt meg kell élni, és az ember belehal. Életem legnagyobb élménye volt, mikor láttam, hogy Billie Holiday sír, miközben Charlie Parker egy bluest improvizál. Prez, Bird, Duke, Billie, Trane és a többiek jazzt éltek, és úgy is haltak meg.”
