Világsztárok Magyarországon - Egy régen várt híresség az Erkel Színházban, avagy Benny Goodman együttesének nagysikerű koncertje 1976. október 28-án
2011. október 15., Márton Attila Hivatásos JR
A swing-király látogatása Budapesten már igencsak aktuális volt a 70-es években, ti. Benny Goodman hazánkban is oly népszerű volt, hogy azokban az időkben Louis Armstrong mellett holtbiztosan a legismertebb jazzművésznek számított.
Persze a személyes találkozást nemcsak a világháború, hanem az azt követő hidegháborús évek, majd a kádári konszolidáció is megakadályozta, és csak a 60-as évek közepén indult meg – éppen Armstrong emlékezetes Népstadion-béli koncertjével – a leghíresebb amerikai jazz sztárok hangversenysorozata a magyar fővárosban. Azt, hogy Benny Goodman mennyire népszerű volt a keleti blokk országaiban is leginkább azzal tudnám illusztrálni, hogy a Szovjetunió és az Egyesült Államok kormányai között az enyhülés időszakában létrejött kulturális csereegyezmény keretében éppen Benny Goodman zenekara adott több koncertet 1962 nyarán Moszkvában és még számos szovjet nagyvárosban (Kijev, Leningrád, Rosztov, Tbiliszi stb.) Moszkvai fellépésükön a Luzsnyiki Stadionban a Politbüro vezetői is ott virítottak élen Nyikita Szergejevics Hruscsovval, a párt első titkárával, aki gyakorlatilag az egész kommunista tömb első embere volt… Goodman-nek a Vörös téren készített fotója bejárta a világsajtót.
Budapesten ugyan nem jelent meg Kádár János az Erkelben, de alighanem sokan voltak ott – ahogyan mondani szokás – a „politikai és társadalmi élet vezető képviselői” közül, hiszen a melodikus swing élvezetéhez aligha szükséges mélyebb zenei jártasság… Ez persze semmit sem von le ennek a kiváló produkciónak az értékéből. Hatalmas plakátok hirdették Benny Goodman jöttét, pedig anélkül is zsúfolásig tele lett volna az Erkel, hiszen az akkor élő minden korosztály ismerte és szerette volna meghallgatni, nem is beszélve a „szakma” képviselőit. Emlékszem, hogy jómagam is alig tudtam jegyet szerezni… Annak ellenére, hogy azért a modern jazz lelkes híve voltam és vagyok (ami talán koncertbeszámolóimból is kiderült) természetesen – afféle zenei „mindenevő”-ként – már jó tíz évvel azelőtt írtam Goodman-nek, mivel Leonard Feather jazz enciklopédiájában minden zenész lakcíme megtalálható volt. Goodman-től dedikált fotót kaptam és a boríték is speciális, egy ilyen nagy emberhez méltó.
S ha már itt tartunk, még elmondom, hogy Benny egy szegény sokgyermekes Chicago-i orosz zsidó család sarja volt (apja David és anyja Dora a pogromok elöl menekültek Amerikába!), aki tehetsége révén az amerikai társadalom elitjébe küzdötte fel magát. Sógora az a John Hammond volt, aki a Columbia hanglemezkiadó egyik vezetője és producereként többek között Count Basie, Charlie Christian és Billie Holiday felfedezője – és persze a sógor karrierjének egyengetője is volt. (Hammond mellesleg a dúsgazdag Vanderbilt családdal állt rokonságban.) Hogy a hollywoodi filmek és 78-as fordulatú sellak lemezei jóvoltából már a 30-as évek végén, a 40-es évek elején ismert volt pesti elit körökben, ezt néhai jó barátom Dr. Semjén Kornél is elmesélte, aki akkoriban fiatal orvostanhallgatóként már beszerezte lemezeit és lelkes rajongója volt. (A Majazz című lap 1996 márciusi számában „A magyar lemezgyűjtők doyenje” címmel érdekes cikk szólt róla.) Semjén doktor elbeszélése szerint meglehetősen borsos ára – 6-8 pengőt – kellett fizetni az import lemezekért, abban az időben, amikor „havi 200 pengő fix-szel, az ember könnyen viccel(t)”, egy zsemle 6 fillér, egy mozijegy 30 fillér volt.
Nos, visszatérve a budapesti utcák plakátjaihoz, még a National Geographic című amerikai földrajzi folyóirat fotóriportere is megörökítette ezt, egy – természetesen nem zenei témájú – cikk illusztrációjaként, amely a Duna menti fővárosokkal foglalkozott, megemlítvén, hogy íme, Budapesten nemcsak Neményi Lilit, de még Benny Goodmant is lehet hallani… A plakáton is látható, hogy B.G. együtteséről van szó, tehát nem a szokásos nagyzenekarával utazgatott már ebben az időben, hanem – ezúttal egy oktett (azaz nyolcas) keretében. Álljon itt a „felállás”: először is a „nagy öregek”: Benny Goodman - klarinét, Buddy Tate - tenorszaxofon, Barrett Deems - dobok (ő volt Armstrong legjobb All Stars szextettjének dobosa az 50-es években, amely két olyan csúcs lemezalbumot készített, mint a „Louis Armstrong Plays W.C. Handy” és a „Satch Plays Fats”), majd az ifjú titánok: Warren Vaché - trombita, a kanadai Peter Appleyard - vibrafon, Cal Collins - gitár, John Bunch - zongora és Lenny Bush - bőgő. Közülük az akkor még csak 26 éves Warren Vaché lett igazán híres az azóta eltelt három és fél évtized során, ő időközben többször megfordult nálunk is.
Goodman-ről azt is tudni kell, hogy a régi nagy generáció gyakorlata szerint remekül értett a közönséggel való szívélyes kommunikációhoz is (bár a maiak csak a töredékére is képesek lennének). Természetesen kitért a Bartókkal való kapcsolatára is, hiszen tudnivaló, hogy a klasszikus zenét is magas fokon művelte. Még a 40-es években hármasban Bartókkal és Szigeti József hegedűművésszel lemezen is rögzítették Bartók „Kontrasztok” című művét, de Mozart klarinétversenyét is lemezre játszotta Goodman. Magyar vonatkozású az a tény is, hogy 1967-ben Zoller Attila hat hétig játszott a New York-i elit klub a Rainbow Grill pódiumán Benny Goodman együttesében. Saját bevallása szerint ez alatt a rövid idő alatt annyit keresett, mint egyébként 2-3 év alatt. Goodman menedzsere tudta, hogy Zoller minden stílusban otthon van, és talán már unja is a free kísérleteket, amivel akkoriban „bajlódott” (lásd: 1972-es fehérvári fellépését). A dolog mindkét félnek „bejött”…
Az egyetemi tanár külsejű, konzervatívan elegáns, csokornyakkendős zenei idol persze zenészeitől is megkövetelte az alkalomhoz illő megjelenést, ami a mai sportpályáról szalajtott színpadi világban biztos megmosolyogni valónak tűnhet, de kicsit furcsa lett volna ezt a nagy embert mondjuk trikóban és tarkóra tolt baseball-sapkában látni. (Feltehetőleg teniszezni nem frakkban ment, de a színházban sem az említett ruhadarabokat viselte.) Ez a megjelenés az Erkel-béli koncertre is érvényes volt…
Nos, a zene is ilyen mértéktartóan elegáns, de remek, tüzes swing volt, jóllehet már semmilyen szempontból nem volt pályája csúcsán a nagy klarinétművész. Azért még ereje teljében játszott és a kíséret is méltó volt a jazz emblematikus figurájához. Úgy tudnám jellemezni a produkciót, hogy ahogyan Scott Hamilton egy kicsit modernebb hangvételben játszotta a Coleman Hawkins-Ben Webster iskolát, úgy 1976-ban Goodman is modernebb hangvételben játszotta a saját maga korábbi énjét. (Jellemző, hogy a két generációval fiatalabb Warren Vaché a trombitán éppen úgy a korábbi nagyok (Roy Eldridge, Harry „Sweets” Edison stb.) stílusát képviselte és éltette tovább, mint Hamilton a tenorosokét, és az is magáért beszél, hogy a zongorista John Bunch később Scott Hamilton-nál játszott éveken át.) Tomboló siker közben sorjáztak a régi nagy – slágernek számító – swing standard-ek: az „Avalon”, az „Indiana”, az „Air Mail Special”, a „Don’t Be That Way”, a „Honeysuckle Rose”, a „Makin’ Whoopee”, az All of Me”, az „East of the Sun”, a „Fascinating Rhythm”, a „Sing, Sing, Sing” és a szokásos befejező dal, Gordon Jenkins gyönyörű szentimentális „Good Bye”-a. Nagy szólókat hallhattunk a „Makin’ Whoopee”-ban Warren Vachétól, az „Indiana”-ban és a „Don’t Be That Way”-ben Buddy Tate-től, és a swing korszak óta kötelező monstre dobszólóval előadott Louis Prima standard-ben a „Sing, Sing, Sing”-ben Barrett Deems-től. Goodman, mint zenekarvezető és az est főszereplője elképesztő vitalitással játszott, de hiszen még „csak” 67 éves volt ekkor. A koncert előtt és után lehetetlen volt a közelébe férkőzni, hiszen Beamter Bubitól Kovács Gyuláig mindenki le akarta fényképeztetni magát vele. (Később fotókiállításokon láttam ilyen képeket.) Így aztán még jobban örültem annak, hogy én már tíz évvel korábban „bebiztosítottam” magam, amikor postán kaptam dedikált fotót Goodman-től.
A hazai sajtó is bőven foglalkozott a nagy eseménnyel, itt a Nők Lapja cikkét idézzük, amelyből ugyancsak sok érdekes információ szerezhető, ha valaki veszi a fáradságot az elolvasására. Én vettem…
A koncert felvételek egyórányi szerkesztett változata is ünnepi esemény volt és az „Archívumunk jazzkincsei” című adássorozat – Deseő Csaba koncertbeszámolójával – 2007 karácsonyára időzítette.
Benny Goodman egyébként éppen tíz évvel budapesti koncertjét követően, 1986-ban hunyt el egy rendkívül termékeny élet után, amelyben a hat évtizedes művészi pálya összekötötte a swing korszakot a modern jazzel. Ha valaki, ő igazán jazzikon volt…
