Világsztárok Magyarországon - Filmsztár külsejű tenoros az Erkelben, inkognitóban lévő bőgőssel - A Stan Getz kvartett koncertje Budapesten 1974. november 11-én
2011. október 07., Márton Attila (Hivatásos JR)
Számos ismerősöm vallotta be töredelmesen, hogy a jazz-zel való megbarátkozásában jelentős szerepe volt Stan Getz (1927-1991) bársonyos tenorszaxofonjának, balladák és bossa nova-k előadása kapcsán.
Persze volt ellenpélda is bőven, Friedrich Karcsi például elmondta a rádió mikrofonja előtt, amikor ezt a koncertet felidézendő Getz művészetéről kérdezték, hogy ő – különösen még a 70-es évek elején – nem nagyon szívlelte ezt a dallamos, vibrátós, romantikus, fuvolaszerű előadásmódot, de ennek egyszerűen az volt az oka, hogy akkoriban mindenki John Coltrane bűvkörében élt.
Én személy szerint jobban toleráltam a különféle stílusokat, mindmáig „mindenevő”-nek érzem magam és – annakidején sok-sok magyar jazzrajongóval együtt – kitörő örömmel vettem tudomásul, hogy a nagy jazz sztárok sorában immár Stan Getz művészetét is közvetlenül élvezhetjük hazai színpadon. Lemezei révén ugyanis mindenki, aki csak kapcsolatba került a műfajjal, ismerte a nagy stílusakrobatát, hiszen ő a swing, a bebop, a cool, a bossa nova és a modern jazznek a kortárs zene felé mutató kísérleteiben is otthon volt, tehát mindenki meglelhette a maga Stan Getz-ét. (Hogy mennyire nyitott volt mindenre, azt hat évvel később Indiában az 1980-as Jazz Yatra nevű Bombay-i jazzfesztiválon tapasztaltam, ahol elektromos zongora és szintetizátor mellett gitáros is szerepelt kvintettjében. Hogy ez nem tetszett annyira, ez egy más kérdés… Viszont a Gary Burton-nel készített felvételei kedvenceim közé tartoznak.)
Ha valaki, ő aztán igazán világsztár volt. Nemcsak filmsztár külseje, de a bossa nova hullám (nemhiába „új hullám” a portugál kifejezés jelentése) meglovaglása miatt is. A „Desafinado” és a „Girl from Ipanema”, meg a többi „sláger” révén, a bulvárlapok „cover story”-jai „jóvoltából” (A szép szőke Astrud Gilberto (1940) énekesnővel kapcsolatos „love affair”-je kapcsán) olyan százezrek is megismerték a nevét és lemezeit, akiknek úgyszólván fogalmuk sem volt a jazzről. Ezzel kapcsolatban érdekes lehet olvasóink számára az, amit a jazztörténet legfontosabb fuvolistája, Herbie Mann maga mesélte el nekem Pesten, amikor 2000-ben nálunk ünnepelte 70. születésnapját. A fáma szerint a bossa nova-t egy riói fesztiválon ő „fedezte fel” a 60-as évek legelején és hozta az Egyesült Államokba. Herbie akkoriban az Atlantic lemezkiadónál volt szerződésben és azonnal meglátta a fülbemászóan dallamos brazil zenében rejlő nagy üzleti lehetőséget, csak éppen az Atlantic vezetőségét nem sikerült erről meggyőznie. Ezzel szemben Norman Granz a Verve kiadó vezére és egyben Stan Getz menedzsere, azonnal felismerte a dolog jelentőségét és a latin gitározás szakértőjével, Charlie Byrd-del, meg a népszerű tenorossal 1962-ben egy nagylemeznyi anyagot rögzítettek „Jazz Samba” címmel, ami olyan átütő sikert aratott, hogy még a pop dalok listáján is tarolt. (Ez nagy szó, mert a rock korszak 1955. május 14-én Bill Haley „Rock Around the Clock”-jával elkezdődött!)
Az akkor éppen 47 éves, jóképű Getz Pesten is úgy festett, mint egy kaliforniai milliomos, aki jachtkirándulásra indul. Kék blézerben, magas nyakú fehér pulóverben, fehér nadrágban és cipőben még férfi szemmel is igazán jól festett. Mikor nem játszott, egy magas bárszékről gusztálta a közönséget hidegen (cool) csillogó kék szemeivel. De a játéka – az aztán nem volt hideg. Egyszerűen csodálatos volt. Minden előadott darab tökéletesen kidolgozott, mestermű volt, azzal a senkivel össze nem téveszthető „Getz sound”-dal, amit valószínűleg soha senki nem fog tudni utánozni. Meghallgatva a rádiófelvételeket, meg lehet állapítani, hogy a nálunk fellépett kvartett minden tagja csúcsformában volt és hangszere mestereként muzsikált. George Mraz (Jiri Mráz) bőgősről már Oscar Peterson első budapesti (1970-es) koncertje kapcsán elmondtuk, hogy az 1968-as prágai szovjet invázió után hagyta el hazáját, és még évekig nem mert beutazni a „baráti szocialista” országokba. A dolog érdekessége az, hogy 1974-ben már felléphetett Budapesten, de a rádió archívumában még egy fantázianéven (Joe Morales-ként) szerepelt a nyilvántartásban. (Nekem Jiri Mráz (1944) mesélte el személyesen a 2000-es évek közepén a Zeneakadémia Nagyterme mögötti öltözőben, a Tony Lakatos Trio (Tony Lakatos – szaxofon, George Mraz – bőgő, Adam Nussbaum – dob) „Little Break from Hoagy” című CD-jének bemutató koncertje után, hogy 6 évvel a Varsói Szerződés hadseregeinek (köztük a Magyar Néphadsereg!) prágai bevonulása után, a „disszidensek”, mint ő is, féltek hazamenni, mert az amerikai cseh diaszporában azt suttogták, aki hazamegy, azt a csehszlovák titkosszolgálat lefogja, és utána börtönbe vetik. És még 1974-ben is annyira rettegett, hogy a Stan Getz Quartet európai turnéjának kelet-európai fellépései miatt nem akart átjönni Amerikából. Attól tartott, hogy Budapesten a magyar titkosszolgálat emberei elkapják és átadják a „baráti” csehszlovákoknak. Getz viszont személy szerint ragaszkodott hozzá, és ő adta neki a Joe Morales álnevet! – a szerk.) A zongorista Albert Dailey (1938-1984), és az akkoriban igazi all round zenésznek (azaz bármilyen formációban kitűnően helytálló művésznek) számító Billy Hart (1940) dobos is eszményi partnerei voltak a nagy tenorosnak, aki egyébként híres volt arról, hogy semmilyen „lazítást” nem tűrt el. Közismert viszolygása Chet Baker iránt is abból adódott, hogy Chet nem volt a megbízhatóság bajnoka, Getz pedig ki nem állhatta a legkisebb „linkelést” sem. Mint affféle szépfiú, a nők bálványa mélyen megvetette az ápolatlan, lecsúszott, drogfüggő trombitást, elfelejtve, hogy évekkel korábban maga is csak alig tudott megszabadulni a kábítószertől… Egy 1983-as közös stockholmi koncertjükön tüntetőleg alig volt olyan szám, amiben mindketten játszottak és ebből az anyagból olyan nagylemezt is publikáltak, amin csak azokat a számokat lehet megtalálni, amelyen Getz a szólista. Az album címe „Stan Getz Quartet – The Stockholm Concert”, miközben a felállás kvintett volt és két estén át kellett elviselniük egymást. (A közel 3 órányi anyagot aztán a CD-korszakban egy 3 korongos változatban jelentették meg, és a vaskos kísérőfüzetben is szólnak a két nagy zenész ellentétéről. Ám az összesen 35 koncertet felölelő körút holland koncertszervezője Wim Wigt elmondja, hogy – bármilyen szomorú is – a hiú Getz féltékeny volt a remekül játszó és az európai színtéren ismert és népszerű Baker-re. Ráadásul ekkoriban éppen erősen ivott, Baker pedig heroinfüggő volt. Eszményi párosítás…) Egyébként Stan Getz nehéz természetéről George Mraz személyesen is mesélt nekem, amikor pár éve Tony Lakatossal lépett fel Pesten és a koncert utáni napon a Kálvin téri Korona szállóban felkerestem.
Szóval, mint mondottam, a rádiófelvételek és emlékezetem szerint is nagy koncert volt az Erkelben, csaknem 10 évvel az előbbiekben említett stockholmi gyűrődés előtt.. Szívem csücske – a Mester balladajátéka – itt is érvényesült, többek között egy Benny Golson standard, az „I Remember Clifford” szívbemarkoló előadásával (amely rövid volt és Getz tenorján kívül senki más nem kapott szólózási lehetőséget, de ez így volt tökéletes!), aztán egy szép „Stella by Starlight” és egy lendületes „Skylark” is elhangzott. Lévén ekkoriban már egy új zenei világ kibontakozásban és egy új jazzgeneráció feljövőben, Getz repertoárján legalább három Chick Corea kompozíció szerepelt (mivel hogy a Return To Forever megalakítása előtt Corea a fiatal bőgős Stanley Clarke-kal pár hónapig a Stan Getz Quartet tagja volt! – a szerk.), köztük a híres „La Fiesta” is. „Stan’s Blues” című saját szerzeményében és Wayne Shorter „Lester Left Town-jában is megcsillogtatta azt a tudást, amelyet még a legnagyobbak is elismertek, gondoljunk csak arra, hogy a közismert jazz szakíró Leonard Feather facsimilében is közzétette azt a kérdőívet, amit jazzlexikonjának összeállítása céljából minden zenésznek elküldött, és amelyen a nagy John Coltrane négy favorit tenorosa között egyetlen fehérként Getz-et nevezte meg!
Sajnos semmilyen újságcikk, dedikáció nem maradt meg, pedig a „Sweet Rain” című albumot dedikálta számomra, de az az idők során elkallódott. Ma is gyászolom… Két szép fotót tudok mellékelni: a profil-képet Fejes Laci, a szembe-fotót pedig Schwanner Endre készítette.
Ha olvasóinknak, vagy Miss Marizonának van bármilyen megsárgult dokumentuma, vagy élénken élő emléke, kérjük, ossza meg velünk!
