Világsztárok Magyarországon – a VI. (Videoton) Nemzetközi Jazzfesztivál Székesfehérváron, 1972. június 2–4. – II. rész
2011. szeptember 21., Márkus József
Azt hiszem, általános vélemény a hazai jazz világában – legalábbis azok között, akik átélték, és emlékeznek erre az időszakra –, hogy a fehérvári fesztiválok első hatéves sorozatában az utolsó, a hatodik volt minden tekintetben a legkiemelkedőbb.
Június 4. vasárnap délelőtt (Jazz matiné)
Jazz és pantomim – Kruza Richárd Együttese. Tagjai: Ráduly Mihály (szaxofonok, fuvola), Kruza Richárd (vibrafon), Szakcsi Lakatos Béla (zongora), Vajda Sándor (bőgő), Faragó Antal és Kovács Gyula (dobok). Megjegyzésem: a zenekarhoz tartozott egy hegedűs is, akit nem tudtam azonosítani. A kompozíció Kruza Richárd munkája.
Eugéne Ionesco „A király meghal” című komikus tragédiáját Regős Pál dolgozta át pantomim-együttesre.
Ide vonatkozó részlet Sárközi Gábor cikkéből: „A fesztivál érdekes színfoltja volt Ionesco „A király halódik” című drámájának pantomim változata, Regős Pál rendezésében. Kruza Richárd együttesének az volt a feladata, hogy segítse értelmezni a komédia mondandóját – úgy éreztük, ez nem sikerült egészében, túlságosan egysíkú volt a kíséret, a zene nem mindenhol „élt” együtt a komédiával.
Molnár Dixieland Band (Szeged). Tagjai: Frontó Pál (trombita), Mucsi Árpád (harsona), Molnár Gyula (klarinét), Garay Márta (zongora, ének), László György (gitár), Bokor András (basszusgitár), Bodó József (dob).
Megjegyzésem: a szegedi illetőségű zenekar ebben az időben még nem volt közismert hazai berkekben, bár számos klubban és a Rádióban is felléptek már. Az 1971-es Salgótarjáni Amatőrfesztiválon tűntek fel; Fehérváron, a fesztivál évében már jártak: az Építők jazzklubjában léptek fel márciusban. Nem sokkal ez után, áprilisban aratták első nemzetközi sikerüket: a csehszlovák Prerovban „Európai klasszis zenekar” címet szereztek az Amatőr Jazzfesztiválon.
A jazz matiné műsorában elhangzott hét szám: „Rosetta”, „Tight like That”, „Ory’s Creole Trombone”, „Basin Street Blues”, „Bugle Call Rag”, „El Abanico”, „High Society Rag”.
Ismét Sárközi Gábort szólaltatjuk meg: „Örömmel üdvözöltük a szegedi dixieland együttes fellépését. Molnár Gyula klarinétszólói és Garay Márta nagyon stílusos zongora-improvizációi tetszettek. Ha a zenekar többi tagjai is elérik az ő színvonalukat, kiváló együttes válhat belőlük.”
Apostol Együttes. Tagjai: Lifka Mihály (trombita), Szalánczy Ferenc (harsona), Deseő Attila (tenor- és szopránszaxofon), Makrai Pál (gitár), Németh Zoltán (zongora, orgona), Debreczeni László (basszusgitár), Deák Mihály (dob).
Az együttes két jazz-rock jellegű számot játszott; az első szerzője Herbie Hancock, a második egy saját kompozíció, címe: „Tudathasadás.” Az utóbbi darab free jellegű részt is tartalmazott.
Sajtóvélemények. Sárközi Gábor (Fejér Megyei Hírlap): „Az Apostol együttes pop-jazzt játszott, Deseő Attila szaxofon-szólója érdemel említést.” Lovas Gyula (Magyar Nemzet): „Két magyar zenekar, Balogh Jenő együttese, illetve különösen az Apostol-együttes a rockos-beates felfogás felé vitte a jazzt.”
Vlagyimir Csekaszin (és alkalmi magyar workshopja)
Ennek a produkciónak a létrejötte, ha nem is olyan kalandos, ám legalább annyira kockázatos volt, mint az előző napi lengyel história. Szombat este a Varsói Rádió nagyzenekarának túlnyomó része végül is megjelent, a hangszerelés kottái is kéznél voltak, és a „beugró” vagyis kisegítő zenésznek – Duško Gojković-ról lévén szó (bár lehet, hogy többen is voltak) – nem okozhatott gondot a szólamok kapásból történő lejátszása. Vasárnap délelőttre azonban egy trió, mégpedig a szovjet-litvániai Vjacseszlav Ganyelin formációja lett meghirdetve. Ennek ellenére sem a vezető-zongorista, sem Vlagyimir Taraszov, a dobos nem jelent meg. Megérkezett azonban a hangszeres ezermester Vlagyimir Csekaszin, aki a két éve Európa-szerte óriási feltűnést keltő triónak történetesen a bőgőse volt. Itt mellékesen meg kell jegyeznem, hogy a fehérvári fesztiválok történetében – ezt statisztika nélkül is bátran kimondom – a Szovjetunió által delegált együttesek kimagaslóan nagy százaléka került szerződésszegéses helyzetbe. Azért fogalmazok ilyen körmönfontan, hogy elkerüljem a félreértést: meggyőződésem, hogy e kínos helyzetekről az érintett zenész vagy együttes csak kivételes esetekben tehetett. Nem állítom, csupán valószínűnek tartom, hogy politikai játszmák, kisstílű zsarolások lehettek legtöbbször a háttérben. A „létező szocialista országok”, főleg a Szovjetunió esetében tabu volt megmagyarázni, közzé tenni a lemondás okát (lásd a Varsói Big Band esetét is); bezzeg a nyugati országok viszonylatában! A spanyol Tete Montoliu-ról „örömmel” lehetett közölni: „nem kapta kézhez útlevelét”.
Nézzük csak, mit is olvashatunk a leporelló formájú (harmonikaszerűen szétnyitható) prospektusban a Ganyelin-trióról? „Az Alba Regia Videoton Nemzetközi Jazzfesztivál meghallgatására turistaként jöttek, fellépésükre egy baráti beszélgetés következményeként kerül sor, a magyar jazzkedvelők várható örömére – barátságból.”
Hogy is van ez? De hiszen nem is kell a sorok között olvasni, egyértelmű, hogy suba alatt mentek (volna) a dolgok! „Turistaként”? „egy baráti beszélgetés következményeként”? = A szovjet Goszkoncert megkerülése? Nem volt rubel, dollárt pedig tilos volt elfogadniuk? A Goszkoncerttől nem kaptak volna szerződést, de megtalálták a kiskaput? Verzió, az akad bőven, lehet találgatni… Nem egyenes út, az bizonyos! És lehet folytatni a gondolatmenetet: kiindulhatunk abból, az elszólásból, hogy „Turistaként JÖTTEK”, vagyis tényként van leírva, ezek szerint mindhárman meg is érkeztek! (Vagy a tudósító előre ivott a medve bőrére?) Vegyük azt, hogy valóban mindhárman itt voltak! Akkor kapásból még egy verzió a következő lépésre: … aztán Ganyelin és Taraszov talán átverést sejtettek, leléptek, a fiatal Csekaszin pedig hagyta magát „bepalizni”?… (Mindezek csak feltevések, elnézést a csapongó fantáziámért!)
Csekaszin sikerei kezdetben egybeestek a Ganyelin Trió sikereivel, amely 1970-71-ben alakult, és rohamtempóban meghódította Keletet és a Nyugatot egyaránt. Erről elegendő a neves amerikai kritikust Chris Kelsey-t idéznem, aki szerint a Trió „vitathatatlanul világelső a hetvenes-nyolcvanas évek free jazz-együttesei között”. ("… arguably the world's greatest free jazz ensemble of the 1970s and '80s"). A formáció, amely Nyugaton a tagok nevének kezdőbetűiből alkotott „GTCh Trio” nevet viselte, 1987-ig együtt maradt. Maga Vlagyimir Csekaszin első jelentős sikerét 1971-ben aratta Prágában, ahol a fiatal zeneművészek nemzetközi versenyén első díjat nyert. Ez alkalomból nagylemezt készíthetett Rudolf Dašek együttesével, majd még ugyanebben az évben csatlakozott Ganyelin triójához. Fényes karrierje igazából a fehérvári szereplése utáni esztendőkben bontakozott ki. A 80-as években saját kvartettet, big bandet alakított, különféle versenyeket nyert, kitüntetéseket kapott. Együtteseivel bejárta egész Európát, az Egyesült Államokat, Kanadát, Kubát, Japánt és Indiát. A színház- és filmművészetben is jelentős sikerekre tett szert: több mint tíz játékfilm zenéje fűződik a nevéhez – köztük a cannes-i nagydíjas „Taxi Blues”; a „Bolero” cíművel pedig ő maga nyert zenei első díjat Montreux-ben, 1992-ben. Sokoldalú munkássága elismeréséül 2005-ben Vilnius város Szent Kristóf-díjával tüntették ki.
De térjünk vissza a Vörösmarty Színházba! Gyorsan meg kellett találni a Csekaszinhoz méltó partnereket, és ehhez a feladathoz is kellett némi rögtönző készség, akár a zenében, amit majd játszani fognak… Képzelem, micsoda lótás-futás, győzködés folyhatott a színfalak mögött és a büfékben! Adva voltak az aznap délelőtti és esti fellépők, esetleg még azok is, akik csak kollégáikat kívánták meghallgatni. A délelőtti időpont a keresésre nem éppen ideális, hiszen olyankor a zenészek inkább erőt gyűjtenek az esti koncerthez. Végül is a következő, mai divatszóval élve „workshop” jött össze: Vlagyimir Csekaszin (alt- és tenorszaxofon, klarinét, zongora, bőgő), Ráduly Mihály (fuvola, tenorszaxofon), Friedrich Károly (harsona), Szakcsi Lakatos Béla (zongora, fenderzongora), Vajda Sándor (bőgő) és Kőszegi Imre (dob).
Ha cinikus lennék, azt mondanám: az ilyen, jam session jellegű, előkészület nélküli „együttjáték” legkevésbé akkor kockázatos, ha free zenét játszanak az érintettek. Ez alkalommal azonban – kivéve a néha előforduló üresjáratokat – nagyon izgalmas, változatos, fordulatos zene alakult ki. Free elemekkel, és nagyon melodikus részletekkel is. És a váratlan hangulatváltások legtöbbször éppen a „főnöktől” származtak. Előfordult, hogy a zenész partnerek jobban meglepődtek a váratlan fordulattól, mint maga a közönség. Csekaszin bevetette a Roland Kirk-től ellesett technikát is: egyszerre játszott két szaxofonon.
Egyébként általában az altot használta, de klarinétozott, zongorázott, fenderezett is, sőt a legvégén, miután újrázott a közönség, a bőgőn játszott egy szép szólót. A magyar partnerek is kitettek magukért, látszott (és hallatszott is), hogy nagy kedvvel, szívesen játszanak együtt a pár órája még ismeretlen kollégával.
A rendezők bizonytalanságára jellemző, hogy a fesztivál „napilapja”, az Alba Regia Jazzhíradó csak utólag adott hírt a Csekaszin-workshop koncertjéről: „A ma délelőtti koncerten szerepelt Vlagyimir Csekaszin. Nemcsak szaxofonon játszott, hanem zongorázott is. Partnerei voltak: (A közreműködők felsorolása). Produkciójukról kb. 25 perces sztereo-felvételt készített a Rádió.” Sem a Fejér Megyei Hírlap, sem a Magyar Nemzet tudósítója nem tett említést a litvániai művész fellépéséről. A Film Színház Muzsika június 10-i számában, a „Teleobjektív – Alba Regia” című képes riport szöveges részében azonban olvashattunk az eseményről. Az L. Gy. névjegy az írás alatt alighanem a Magyar Nemzet tudósítójának, Lovas Gyulának a nevére utal. Így szól: „A program figyelemre méltó színfoltja volt a szovjet szaxofonos Vlagyimir Csekaszin fellépése magyar zenészek kíséretével. Csekaszin kompozíciói sokat merítettek az orosz népdalok, Muszorgszkij, Prokofjev zenei örökségéből.”
Június 4. vasárnap este
A Belgrádi Rádió Big Bandje. Nem kevesebb, mint húsztagú, vérbeli modern jazz-bigband – Vojislav Simić vezetésével. Tagjait képtelenség volt leírni, azonban a hangszer-összeállítást feljegyeztem. Modern-avantgárd jazzt játszottak, free elemekkel. Egyetlen, szvitszerű kompozíciót adtak elő, címe: „A négy dimenzió kapcsolata”, szerzője: Robert Hauber. A stílus nem annyira a kortárs-zene felé közelít (mint az előző nap fellépő Gustav Brom Big Bandnél), hanem inkább a latin-amerikai formák felé.
Hangszercsoportok: négy trombita, négy harsona; a szaxofonkórus hattagú: két alt, három tenor, egy bariton. Az egyik tenoros váltóhangszere a klarinét, másiké altfuvola, a harmadik kizárólag tenorozik. A ritmusszekció hattagú! Zongora, vibrafon, gitár, bőgő, jazzdob-felszerelés, valamint latin ütőhangszer-felszerelés.
The Johnny Thompson Singers. Tagjai: Johnny Thompson (vezető, énekes és egyúttal zongorakísérő), George Edmonds (ének), és a hölgyek: Arlene Mills és Delores Copes (ének). Igazi gospel-énekegyüttes.
A ráadással együtt hét számot adtak elő. Néhány az ismertebb dalok közül: „I’m on My Way”, „Joshua Fit the Battle of Jericho”, „People Living in This World”.
Sajtóvélemények. Sárközi Gábor (Fejér Megyei Hírlap): „Johnny Thompson gospelénekes együttese sikert aratott. Más stílusú, mint a legutóbb hallott Golden Gate együttes: harsányabb, populárisabb, és talán ez nyerte meg a közönség tetszését.” Lovas Gyula (Magyar Nemzet): „Az egyéb stílusirányzatok közül elsősorban a két férfi és két női énekesből álló Johnny Thompson Singers-t kell említeni. Korszerű felfogásban és nagyszerű dinamizmussal elevenítették meg a gospelek és spirituálék világát.”
(Itt meg kell említenem, hogy éppen egy héttel a fesztivál kezdete előtt lépett fel – ugyanitt, a Vörösmarty Színházban – a hazánkban turnézó híres Golden Gate Quartet. Sárközi barátom ezért említette őket összehasonlításul.)
Zoller Attila Kvintettje (Attila Zoller Quintet). Tagjai: Albert Mangelsdorff (harsona), Zoller Attila (gitár), Barre Phillips (bőgő), Steve „Stu” Martin (dob), Armen Halburian (ütőhangszerek). Egyetlen darabot adtak elő.
Az együttes fellépéséről külön cikkben számol be Hivatásos Jazzrajongó – ugyancsak a Világsztárok Magyarországon rovatban – „Újra itthon – első ízben... Zoller Attila koncertje Székesfehérváron az Alba Regia fesztiválon 1972. június 4-én” címmel.
A fesztivál naponta megjelenő híradójából, valamint a korabeli sajtóban megjelent kritikákból szeretném kiegészíteni az említett beszámolót. Először is íme, az Alba Regia Jazzhíradó 1972. június4-i számának első oldalán olvasható friss hír: „Zoller Attila együttese a tervezett összeállításban lép fel: tegnap délután megérkezett Albert Mangelsdorff Frankfurtból. A kvintett az Alba Regia-n cca. 50 perces, új kompozíciót mutat be, amit Attila fesztiválunk tiszteletére írt, a címe: „Találkozás Alba Regia-ban” (Meeting in Alba Regia). Amint elmondta, azért választották ezt a címet, mert a kvintett tagjai különböző városokból érkeztek: Stu Martin és Barre Phillips például Brüsszelből, Zoller Attila és Armen Halburian Kölnből, ill. Münchenből.” Sárközi Gábor: Befejeződött a jazzfesztivál (Fejér Megyei Hírlap, 1972. jún. 6.): „Zoller Attila kvintettjének hallgatása közben magányt, félelmet stb. érez a műélvező, aki a zenében nemcsak szórakozást keres. Elgondolkoztató dolog ez, különösen ha arra gondolunk, hogy Zoller Attila Kvintettjének minden tagja kiválóan képzett muzsikus: s mégis ők tudatosan választották ezt a zenélési módot. És ez az, ami véleményem szerint már nem zenei kérdés… Az utóbbi évek jazzfesztiváljain a free jazz dominál, divatos zenei irányzat lett, amit »illik« követni.” Lovas Gyula: Jazzfesztivál Székesfehérvárott (Magyar Nemzet, 1972. jún. 14.): „Amíg a Jarrett trióra a harmonikus összhang volt a jellemző, a fesztivál másik együttesének, a magyar származású Zoller Attila kvintettjének teljesítményét éppen az „érzelmi együttlét” hiányosságai befolyásolták. Pedig egyénileg kiváló produkciót nyújtottak: gitárjával a zenekarvezető bravúros technikai megoldásokat talál, a pozanos, a nyugatnémet Albert Mangelsdorff a lírai gyengédségű hangoktól a szinte már nem is fúvós hangszerre emlékeztető kemény tónusokig mindent felmutat. A ritmuskíséretet betöltő Stu Martin (dob) és Barre Phillips (bőgő) nagyszerű jazz-élményt nyújtott. Egységesen a Zoller-kvintett, ha a fesztivál második legérdekesebb szereplését produkálta is, csalódást okozott.”
Balogh Jenő Kvartettje. Tagjai: Balogh Jenő (zongora, fenderzongora), Babos Gyula (gitár), Sípos Endre (basszusgitár), Kőszegi Imre (dob). Három kompozíciót adtak elő, köztük az „Eleanor Rigby” című Beatles-számot, valamint egy bluest.
Vélemények a korabeli sajtóból. Lovas Gyula (Magyar Nemzet): lásd a délelőtti műsorban fellépő Apostol együttesről írottakat. Sárközi Gábor (Fejér Megyei Hírlap): „Az utolsónak fellépő Balogh Jenő együttese modern jazzt játszott, közepes színvonalon.”
Utószó
A nemzetközi jazzfesztiválok első nagy sorozata Székesfehérváron ezzel sajnos, hosszú időre befejeződött. A hatévnyi tartalmas, egyre inkább felívelő sorozatot váratlanul, mintegy villámcsapás-szerűen lenullázta egy ki tudja milyen okból és kik érdekében született, a város érdekét tekintve nyilvánvalóan rossz döntés.
A jazztalálkozók megrendezésének folyamatát Debrecen, Nagykanizsa, Szeged, később Miskolc, Győr, Veszprém stb. vették át – gyakran egymással párhuzamosan is: úgy, hogy esetleg két vagy három alkalommal is sor kerülhetett évente az ország valamelyik pontján jazz-hétvégére vagy jazznapokra. (Talán ez az egyetlen következmény, ami pozitívnak mondható. A negatívum viszont az, hogy a Rádióban annak idején a jazzügyekkel megbízott egyszemélyi felelős pillanatnyi elképzelésén vagy szeszélyén múlott ezek után nemcsak a fellépők meghívása, hanem az aktuális nemzetközi találkozót megrendező város kiválasztása is – a jelentkezők közül.)
A fehérvári fesztiválok hatesztendős sorozatát követő „tetszhalál” ugyancsak hat évig tartott, mígnem 1978 májusában „Interjazz Kisasszony” erőre kapott, és felkelt Csipkerózsika-álmából, hogy a műfaj barátait többek között Mal Waldron, Benny Bailey, Pege Aladár, Jiří Stivín, Leonyid Csizsik, Tony Scott és nem utolsósorban a Double Image együttes játékában gyönyörködtesse – immár újra a királyok városában.
