Világsztárok Magyarországon – a VI. (Videoton) Nemzetközi Jazzfesztivál Székesfehérváron, 1972. június 2–4. – I. rész
2011. szeptember 17., Márkus József
Azt hiszem, általános vélemény a hazai jazz világában – legalábbis azok között, akik átélték, és emlékeznek erre az időszakra –, hogy a fehérvári fesztiválok első hatéves sorozatában az utolsó, a hatodik volt minden tekintetben a legkiemelkedőbb.
Nagyon sok újdonságra figyelhettünk fel már a beharangozás időszakában is – amellett, hogy természetesen a rádióból, újsághírekből szerzett értesülések között különösen a Keith Jarrett Trio fellépésének terve csigázta fel a kedélyeket. Jó páran ismerték és kedvelték a városban is Charles Lloyd „Forest Flower” című nagylemezét, így fogalmat alkothattak a Lloyd Quartet-ben zongorázó Jarrett rendkívüli tehetségéről. Talán a kvartett más európai városokban történt nagy sikerű fellépéseiről is értesültek. A Mangelsdorff–Zoller Quintet látogatásának főleg a free zene kedvelői örülhettek; a tradicionális muzsika rajongói a New Orleans-i veterán klarinétos Albert Nicholas fellépésének hírét fogadták szívesen, de a híres Dutch Swing College Band érkezése sem hagyhatta őket hidegen…
Apróságnak is vehető, hogy négy év után a szórólapokról eltűnt az „Interjazz” mozaikszó, visszatért a „Nemzetközi Jazzfesztivál” kifejezés, ami eddig csak az 1967-es, legelső fehérvári találkozó alkalmával volt használatos, ám ezúttal sajnos, dzs-vel íródott a műfaj kedvelőinek legszentebb szava.
A hangulatrontó intézkedésekre az eddig még nem említett újdonság adhat nagy valószínűséggel magyarázatot: most először az történt, hogy a Magyar Rádió kisajátította magának a fesztivál rendezését. Az Országos Rendező Irodát megkerülve szervezte a teendőket: a szerződtetéseket, és minden mozzanatot a lebonyolításban is. Új főnöknek új cégér kell… Gondoskodtak róla, hogy még a külsőségek is mások legyenek, mint azelőtt; akár rosszak voltak azok, akár jók… További változás lépett érvénybe azzal, hogy a mindeddig kivétel nélkül májusi dátumok átkerültek június elejére. Talán a kívánatosabb együttesekkel való kedvező időegyeztetés végett született ez a döntés. Ezúttal péntek-szombat-vasárnapra esett a háromnapos rendezvény, azonban négy koncertre került sor, ugyanis az esténkénti műsorok ráadásaként vasárnap délelőttre még egy matiné-koncertet is beiktattak. A jazzmatiné keretében ugyancsak újdonságnak számított a jazz-zenével kísért pantomim-előadás – a délelőtti koncert nyitányaként. Újdonságként végezetül egy igen hasznos ötletről is kell szólnom: a rendezőség „Alba Regia Jazz Híradó” elnevezéssel, a fesztivál legfrissebb híreivel, afféle kis kétoldalas hírlapot szerkesztett, amelyet az esti koncertek szünetében osztottak szét a közönség számára. A Híradó anyagát Benedikty Béla és Juhász Előd állította össze. (A második napi Híradó első oldalát illusztrációként közöljük.)
A fesztivál három napja alatt egyébként olyan – vígjátékba vagy bohózatba illő történések játszódtak le – főleg a színfalak mögött, de néha a közönség szeme láttára is –, ami szinte kizárólag a jazz műfajában történhet meg. Gondolok itt a szerződések váratlan lemondása vagy a késések következtében előálló felfordulásra és az ezeket követő „jazzesen” rögtönzött megoldásokra. Írásom következő részében ezekből is adok ízelítőt.
Visszaemlékezésemben a Vörösmarty Színházban lezajlott fesztivál eseményeit ezúttal vázlatosan, időrendi sorrendben ismertetem, helyenként megjegyzésekkel, írások részleteivel kiegészítve.
Június 2. péntek este
MR Szextett 1972. Az Európai Rádió Unió hamarosan sorra kerülő Montreux-i hivatalos jazzfesztiváljára a Magyar Rádió ezt az együttest nevezte be. Tagjai: Tomsits Rudolf (trombita, szárnykürt, mellofon), Ráduly Mihály (tenor- és szopránszaxofon, basszusklarinét, fuvola), Vukán György (zongora), Szakcsi Lakatos Béla (Fender zongora, orgona), Berkes Balázs (bőgő), Jávori Vilmos (dob).
A műsorban egyetlenegy hosszú, szvitszerű, változatos, helyenként free jellegű darab hangzott el, Vukán György kompozíciója. A címét nem ismertették. Időnként „előregyártott” vonóskórus jellegű háttérzene hangzott magnóról vagy szintetizátorról.
Részlet Lovas Gyula cikkéből (Magyar Nemzet, 1972. jún. 14.): „Európa legjelentősebb jazz eseményére, a Montreuxi Jazzfesztiválra készülő Magyar Rádió Szextett ugyan még csiszolásra szoruló, de nagyon szép zenével mutatkozott be. Törekvésük, hogy a műsort népzenei motívumokra építsék, néhol csaknem szimfonikus feldolgozással, feltétlenül üdvözölhető. Elsősorban Ráduly Mihály nevét kell kiemelni, szaxofonjátékára a tiszta, elemi erejű, majdnem ösztönösnek ható improvizáció jellemző.”
Duško Gojković Quintet-je – a vezető saját konferálása szerint az együttes neve: Belgrade Soul Brothers. Tagjai: Duško Gojković (trombita), Heinz von Hermann (tenorszaxofon, fuvola), Mal Waldron (zongora), Jimmy Woode (bőgő), Joe Nay (dob). Megjegyzésem: a kvintett eredeti zongoristája, a spanyol Tete Montoliu nem kapott országától útlevelet, az ő helyettesítésére szerződtették pár nappal a fesztivál előtt Mal Waldron-t a fellépésre.
Az együttes nagyon stílusos mainstream jazzt játszott. Az előadott négy darab közül számomra kettő volt ismerős: az „Old Folks” című gyönyörű ballada, és egy blues, John Coltrane szerzeménye. Lovas Gyula véleménye a fentebb említett cikkéből: „A korábban már hazánkban járt Duško Gojković jugoszláv trombitás együttese a kelleténél talán több engedményt tett a siker érdekében.” Lovas álláspontjával párhuzamba állíthatnám Sárközi Gábor – lényegében ellentétes – véleményét a Fejér Megyei Hírlap korabeli (1972. jún. 6.) számából. Sárközi szerint a Keith Jarrett Trio mellett Gojković-ék nyújtották „a fesztivál legszínvonalasabb muzsikáját”.
Dutch Swing College Band. A holland tradicionális zenekar tagjai: Bert De Kort (kornett), Dicky Kaart (harsona), Peter Schilperoort (klarinét, tenor- és szopránszaxofon), Bob Kaper (klarinét, altszaxofon), Arie Ligthart (bendzsó, gitár), Henk Bosch Van Drakenstein (bőgő) és Huub Janssen (dob).
Magasan professzionális együttes. Az előadott tíz zeneszámból kapásból néhány cím: „Fidgety Feet”, „Just a Closer Walk”, „Royal Garden Blues”, „I Can’t Give You Anything But Love”, „Muskrat Ramble”, „Sweet Georgia Brown”.
Georges Arvanitas Trio-ja – szólista vendég: Hal Singer. Az együttes tagjai: Hal Singer (tenorszaxofon), Georges Arvanitas (zongora), Jacky Samson (bőgő), Charles Saudrais (dob).
A francia trió vérbeli modern jazzt játszik, némi avantgárd beütéssel. Az amerikai tenoros, aki 1956 óta Párizsban élt, valamivel hagyományosabb stílust, a Stanley Turrentine által fémjelzett, a blues és a rhythm and blues hatásaitól sem mentes mainstream jazzt képviseli. Az öt felhangzó számból a második a „Linda” című blues-ballada, a szaxofonos kompozíciója; negyediknek Sonny Rollins népszerű „Saint Thomas” című száma került sorra, ötödiknek pedig (ráadás-számként) a jól ismert „Take the A Train” hangzott el. A műsor tengelyében, a harmadik műsorszámban mutatkozott be maga a zongoratrió – egy free elemekkel erősen teletűzdelt kompozícióval.
Ide vonatkozó részlet Lovas Gyula már idézett cikkéből: „Georges Arvanitas Triója, amely ugyancsak a modern jazzt képviseli, jó benyomást keltett. A velük együtt szereplő Hal Singer szaxofonos viszont valamivel korszerűtlenebb, édeskés stílusban játszott.”
Június 2/3. péntek-szombat éjfél körül
Ekkor vette kezdetét a Megyei Művelődési Központ István-termében (ma a Szent István Művelődési Ház nagyterme) rendezett jam session. A fesztivál kis „napilapjának”, az Alba Regia Jazzhíradónak második (szombati) száma remek összefoglalót közöl az „örömzenéről”; célszerű, ha ezt a szemelvényt most teljes egészében közzéteszem.
„Az ez évi jam session sikerére jellemző, hogy az érdeklődők közül sokan be sem jutottak az István terembe. A fesztivál vendégei szinte kivétel nélkül ott voltak. Részt vett a jam session-ön Stefan Prokesch, a neves osztrák jazz-szakember, ott volt Willis Conover, Jan Byrczek, Antonio Foresti és számos, a tegnap esti hangversenyen fellépett muzsikus, köztük Mal Waldron, Jimmy Woode, Duško Gojković. A Benkó Dixieland kedvcsináló nyitózenéje után először Georges Arvanitas ült le a zongorához, Jacky Samson bőgőzött, Charles Suddery (Hibás! Helyesen: Saudrais – MJ) dobolt és Heinz von Hermann állt be tenorozni. Hamarosan Nahorny-t is elkapta a zene lendülete, és a két tenorszaxofonból olyan impró-parádét ráztak ki, hogy a közönség állva tombolta végig a több mint egyórás örömzenét. Közben, az éjszaka kellős közepén Stu Martin is befutott, egyenest a dobszerelés mögé. Beszállt még Vukán György is, végül a nagyszerűen sikerült jam sessiont az István terem gondnoksága rekesztette be, hajnali háromkor. A fesztivál vendégei szuperlatívuszokban nyilatkoztak a koncertről és a jam session-ről.”
Mindehhez jómagam is hozzátennék egy jól bevésődött emléket. A zenészek terített asztalánál ült Duško Gojković, előtte az asztalon egy szárnykürt. Előzőleg, a színházi fellépésre talán magával sem vitte, ott kizárólag trombitát használt. Az István teremben egyszer csak felfigyelt, hogy a zongorista egy ismert ballada bevezetőjét kezdi játszani. Duško felkapta a hangszert, kisietett az egyik mikrofon elé, és már játszotta is a gyönyörű standard témáját, utána pedig improvizált egy kört – csodálatosan, mint az amerikai legnagyobbak! Már pontosan nem emlékszem, lehetett a szám a „Body and Soul”, a „Lover Man”, vagy talán a „My Funny Valentine”. Udvarias taps követte… Pedig a jelenet tapsorkánt, öt csillagot érdemelt!
Június 3. szombat este
Mini Együttes. A műfajilag a blues-rock illetőleg a jazz-rock határvonalára tehető formáció tagjai: Török Ádám (fuvola, ének), Papp Gyula (orgona, zongora), Nagy István (basszusgitár) és Németh Tamás (dob).
Mindössze két számot játszott az együttes, mindkettő saját kompozíció: „A ködben”, valamint „Az éjféli nap”.
Benkó Dixieland Band – szólista vendég: Albert Nicholas (klarinét). A zenekar tagjai: Zoltán Béla (trombita), Nagy Iván (harsona, ének), Benkó Sándor (klarinét), Bagyari Béla (zongora), Nagy Jenő (bendzsó), Mankovits István (bőgő), Járay János (dob). Albert Nicholas-ról még annyit, hogy Louis Armstrong kortársa és egykori zenészpartnere. Az ötvenes években telepedett át Európába, a fesztivál idején Svájcban élt és tanított.
Benkóék először a vendég nélkül játszottak három számot (Whistling Rufus, Czechoslovakian Journey, When the Saints). A második műsorszám az ausztrál veterán zongorista, Graeme Bell szerzeménye. 1947-ben keletkezett, amikor Bell fellépett dixieland-zenekarával Prágában, a Világ Ifjúsági Találkozón.
Nicholas csatlakozásával következett a „Bourbon Street Parade”, a „Careless Love”, majd a klarinétos szólószáma, a „C Jam Blues” – ritmuskísérettel. A „Black and Blue” és a „Piccadilly” után az „I Can’t Give You”… zárta a közös produkciót, ami teljes egészében nagylemezen lett megörökítve. A New Orleans-i veterán jelenléte nagyon feldobta a zenekart, azok szinte felülmúlták mindannyian önmagukat.
Sárközi Gábor barátom így ír az eseményről a helyi Hírlapban a már említett cikkében: „Nagy élmény volt még a Benkó Dixieland fellépése. Az együttes évről évre fejlődik, játékuk friss és természetes. Meggyőződésünk, hogy az európai tradicionális együttesek között Benkóék az elsők közé tartoznak! Velük lépett fel Albert Nicholas, a világhírű klarinétos. Ebben a stílusban nála jobb művész talán nincs is… Lenyűgöző, hogy ez az idős (72 éves!) muzsikus milyen örömmel és hallatlan ötletességgel improvizál. Páratlan élmény volt!”
Gustav Brom Big Band – a Brnoi Rádió Nagyzenekara. A nagymúltú, egykori csehszlovák (morvaországi) zenekar hangszer-összeállítása a szokványos jazz big bandekre emlékeztet. Talán annyi a különbség, hogy a szokásos négy-öt helyett csak három trombitás foglalt helyet a pódiumon. A rézfúvós csoportban a harsonák száma is ugyanennyi. A négy szaxofonból két tenor, egy-egy alt, illetőleg bariton volt látható. Közülük felismerhető volt számomra a baritonos Josef Audes és az egyik tenoros, Zdenek Novák. A ritmusszekció különlegessége, hogy külön bőgős, külön basszusgitáros szerepelt, a dobos mellett pedig egy latin ütőhangszeres is. Még egy szokatlan dolog: a zongora és az elektromos billentyűs hangszer mellett a zongorista keze ügyében ott volt még egy oboa is, amely a negyedik számban meg is szólalt. A zenekar teljes személyi összetételét képtelenség volt feljegyezni.
Csehszlovák szerzők öt kompozícióját adta elő a big band – általában a jazz és a kortárs zene szintézisére törekvő számokat. Különösen a negyediknek előadott darabra volt ez jellemző, amelyben a klasszikus fafúvós hangszerek: oboa, klarinét, basszusklarinét igen fontos szerephez jutottak. A kompozíció egyik szakaszában a klasszikus fafúvók megkomponált szólamai lettek szembeállítva a harsonák és szaxofonok improvizációival.
Keith Jarrett Trio. Tagjai: Keith Jarrett (zongora, szopránszaxofon, egzotikus pikkolófuvola), Charlie Haden (bőgő), Paul Motian (dob).
A trió fellépéséről külön cikkben olvasható jazz zenei portálunkon – ugyancsak a Világsztárok Magyarországon rovatban – Hivatásos Jazzrajongó beszámolója, „Csúcs-jazz Fehérváron: A Keith Jarrett Trio fellépése az Alba Regia Fesztiválon 1972. június 3-án” címmel.
Jómagam a Jarrett-ék koncertjével kapcsolatos korabeli sajtóvisszhangból kiemelt két idézettel kívánom kiegészíteni az említett beszámolót. Lovas Gyula: Jazzfesztivál Székesfehérvárott (Magyar Nemzet, 1972. jún. 14.): „… a fesztiválon több free irányzatot képviselő együttes is fellépett. Kiemelkedett közülük a Jarrett trió. A zongorista zenekarvezető, valamint Charlie Haden bőgős és Paul Motian dobos a jazz valamennyi szépségét felvonultatta. Játékukon érződött, hogy több éves közös munka eredménye, a partnertől kapott impulzusokra azonnal válaszolnak, néhány perc alatt kontaktust tudnak találni a hallgatósággal.”
Sárközi Gábor: Befejeződött a jazzfesztivál (Fejér Megyei Hírlap, 1972. jún. 6.): „Keith Jarrett triójának játékában a free elemeknek volt értelmük, mert a témából következtek, „helyük” volt. Kiváló muzsikus Keith Jarrett. Duško Gojković mellett a fesztivál legszínvonalasabb muzsikáját nyújtották.”
A Varsói Rádió Big Bandje
A lengyel nagyzenekar fehérvári fellépése egy külön történet, ami kisebb fajta kalandregénynek is beillenék. Eredetileg az első napon, utolsó fellépőként került volna rájuk sor. Közben a lengyel PAGART koncertiroda egy kis túlzással az utolsó percben: június elsején lemondta fellépésüket. Közben kiderült, hogy a magyarok iránti szolidaritásukról jól ismert lengyelek közül többen már útnak indultak. Kétnapos huzavona után végül is ezen a napon, a Jarrett-koncert után léphettek fel – „műsoron kívül”. A közönség túlnyomó része a helyén maradt, rendületlenül várták a lengyelek műsorát. A zenekar kisebb része már napokkal korábban megjött, mások folyamatosan, egymás után érkeztek, ki vonattal, ki saját autóval, ki stoppal (!) utazott, és Fehérváron nagy részük csak a színpadon találkozott aznap először, másodpercekkel a kezdés előtt. A műszaki személyzet a nagy keveredésben talán nem is tudta, miről van szó, egy részük már haza is tért. Így történt, hogy a függönyt is elfelejtették összehúzni, és a közönség szeme láttára folyt a sürgés-forgás a színpadon.
Érdemes elolvasni a fesztivál újságját, az Alba Regia Jazzhíradót, követni a problémamegoldás rögös útját:
1. szám, június 2. – „A Varsói Bigband szereplését a lengyel koncertiroda tegnap, június 1-én délután legnagyobb sajnálatunkra lemondta. Időközben azonban az együttes tagjai közül néhányan már autóval elindultak Székesfehérvárra. Fellépésüket biztosítani nem lehetett, kárpótlásul viszont részt vesznek az éjfélkor kezdődő jam session-ön.”
2. szám, június 3. – „A ma esti programban műsoron kívül szerepel a Varsói Bigband. Az együttest Jan Ptaszek Wróblewski vezeti.”
A műsorkezdéskor látszott a zenekaron, hogy valószínűleg mégsem jutott el minden tagja Fehérvárig. A tenoros karmesterrel, Wróblewski-vel együtt hat tagból álló szaxofonkórus például valahogy túlerőben volt a három trombitáshoz, ráadásul utóbbiak jobbszélén megpillantottam Duško Gojković-ot, aki mentőangyalként – angyali kedvességgel kisegítette a szaxofonokhoz arányítva még így is féloldalas zenekar rezeseit. Az előadott hét kompozíció nagy része a „soft free” kategóriába sorolható, bár a műsor végéhez közeledve fokozatosan szelídültek, melodikusba fordultak a számok. Szép volt például az utolsó előttiként előadott ballada – Wlodzimierz Nahorny altszólójával, a befejező szám pedig, (The Night When I Can’t Sleep), Namyslowski szerzeménye, lüktető swingjével utoljára még felrázta az elpilledő közönséget.
Lovas Gyula cikkéből idézek: „… a nagyzenekarok közül a lengyel big band játszott a legkorszerűbb felfogásban. Nagyszerű zenészekből áll, kár, hogy műsorukra a Jarrett trió után, a késő éjszakai órákban került sor.” Sárközi barátom véleménye: „Free improvizációkat hallottunk a Varsói Rádió big bandjének szólistáitól is, ám – big bandről lévén szó – a rend ugyan nem hagyományos értelemben, de megvalósult.”
Folytatjuk legközelebb a 2. (befejező) résszel
