Világsztárok Magyarországon - Újra itthon – első ízben... Zoller Attila koncertje Székesfehérváron az Alba Regia fesztiválon 1972. június 4-én
2011. augusztus 19., Hivatásos Jazzrajongó
Az 1927-ben Visegrádon született Zoller Attila tinédzserként kapcsolódott be a hazai jazzéletbe. Bátran mondhatunk jazzt, mivel abban az időben még senki sem rágódott a műfaji határokon. Hegedűn és trombitán tanult, majd véglegesen a gitárnál kötött ki.
Kimagasló tudása miatt fiatal kora ellenére az akkori idők egyik legdivatosabb együttesében – Tabányi Mihály Pinoccio zenekarában – játszott két éven át. Amikor látta, hogy itthon milyen sötét idők jönnek és egy jazz zenésznek pláne nincs nagy jövője, 1948 végén Ausztriába szökött. A fiatal zenész pályája a német nyelvterület országaiban szépen ívelt felfelé. Nemcsak kitűnő helyi zenészekkel, de az Európában turnézó élvonalbeli amerikai művészekkel is játszik, sőt Oscar Pettiford-dal nagylemezt is készít. Persze, mint akkoriban mindenkit a műfajban, őt is mágnesként vonzotta Amerika és 1959-ben egy teherhajón kelt át az Óceánon. Kalandos körülmények között sikerült beiratkoznia a Lenox-ban működő jazziskolába, ahol Ornette Coleman és Don Cherry voltak a szobatársai, akik akkoriban már korai free albumokat készítettek a Contemporary és az Atlantic kiadó számára. Első sikereit Herbie Mann együttesében aratta, akikkel nemcsak Newport-ban szerepelt, de részt vehetett egy japán turnén is. Herbie maga mesélte el nekem 2000-ben Budapesten, hogy nem ismert olyan nem brazil gitárost, akinek a latin zenéhez olyan affinitása lett volna, mint Zollernek. Olyan közismert lett világszerte, hogy a Down Beat kritikusainak szavazásán a nagyobb elismerést érdemlő művészek kategóriájában hangszerén holtversenyben egy másik magyarral – Szabó Gáborral – első lett 1966-ban.
Nos, első hazalátogatására „angolos” távozása után csaknem negyedszázaddal, l972-ben került sor. Egyik lába combig begipszelve -egy vermonti síelés következményeként-, de láthatóan „feldobva” az itthoni légkörtől, a rokonok és barátok, a közönség szeretetétől körülvéve. Derűs személyisége, jó humora minden nehézségen átlendítette. Érdekes felállásban lépett pódiumra: régi barátja Albert Mangelsdorff pozánozott, a The Trio (John Surman hármasa) ritmustandemje kísérte, azaz Barre Phillips bőgőzött és Stu Martin dobolt. Még – Paul Motian mellett a fesztiválon résztvevő másik örmény-amerikai – Armen Halburian is tagja volt a zenekarnak, ó mindenféle ritmuskütyükkel fokozta a free hangulatot. (Csak emlékeztetőül: a The Trio egy évvel korábban lépett fel Fehérváron, koncertjükről pár hete Márkus József és jómagam is elmondtuk élményeinket ebben a rovatban.)
Természetesen a Zoller együttes „Meetin’ in Alba Regia” című free-improvizációs projektje is meglehetősen vegyes fogadtatást kapott, hiszen ebben az időben a hazai közönség még meglehetősen konzervatív ízlésű volt és a progresszív zenei kísérletekre nem volt túlzottan nyitott. Zoller maga mondta el nekem, amikor a koncertek után boros üveg mellett, talán a keresztnév azonosság okán is meglehetősen összebarátkoztunk, hogy ő minden körülmények között a saját útját járja. Amit megalkot, mint például a „Gypsy Cry” című albumát, ami nyilván nem közönségsiker a maga pár ezres példányszámával, az örökre megmarad az egyetemi gyűjteményekben, könyvtárakban és örök időkre reprezentálja az ő zenei elképzeléseit. Az utókor majd eldönti, hogy méltó-e az emlékezetre, vagy a felejthető kategóriába tartozik. Hogy mennyire következetes volt, arra jellemző, hogy a Down Beat mellett legfontosabb amerikai jazz-szaklap a Jazz Times 2002 júliusi számában 10 alulértékelt amerikai jazz gitárosról rövid tanulmányok jelentek meg, akik között olyan nagy nevek voltak, mint Grant Green, Jimmy Raney, Sonny Sharrock – és persze Attila Zoller.
A koncert taglalása helyett (egyébként is a „Találkozás Alba Regia-ban” egybefüggő free-improvizáció volt, mint már említettem) álljon itt két interjú Zoller-rel, amelyben megvilágítja a zenével kapcsolatos nézeteit. Az egyiket Lovas Gyula készítette a Film, Színház, Muzsika részére, a másikat pedig én, ez utóbbi a Benkó-klub Jazz Híradójában jelent meg, amely akkoriban helyet adott megemlékezéseknek, koncertbeszámolóknak, interjúknak a műfaj egész területéről.
Szólni kell még Zoller sokoldalúságáról, zenei és emberi nagyságáról is. Rendkívül ügyes, mérnöki képességekkel megáldott műszaki vénájú ember volt, aki szabadidejében szeretett műbútor asztalosi munkákat végezni. Ami a gitárt illeti: szabadalmaztatott pick-up (hangszedő) találmányai voltak, amelyet később bőgőre és vibrafonra is alkalmazhatóvá fejlesztette. Kiváló pedagógus volt, aki Vermont-ban híres gitáriskolát hozott létre. Leghíresebb tanítványa, Pat Metheny minden fórumon kihangsúlyozza mestere érdemeit pályája alakulásában. Jómagam Jim Hall tavalyi Trafó-beli koncertje után boldogan hallgattam a nagy amerikai művész megható szavait Zollerról. Herbie Mann-től Ravi Coltrane-ig bárkinek is hoztam szóba Zoller nevét, mindenki felcsillanó szemmel beszélt nagyságáról. Ismertsége nyilván nem volt olyan széleskörű, mint a kommersz felé nyitó Szabó Gábornak, de szakmai respektusa sokkal nagyobb és egész életműve sokkal jelentősebb. Magyarságát mindig és mindenhol kihangsúlyozta (erre már csak német neve miatt is szükség volt). Csak néhány cím különböző albumain megjelent saját kompozíciói közül: „Puszta Fire”, „Kesergés for Albert Mangelsdorff”, „Tshitar” (A csitári hegyek alatt...), „The Hun, No Paradise” (Csak egy kislány van a világon...), „Hungarian Jazz Rhapsody” és a visegrádi templom harangjait idéző „Dream Bells. Az említett „Gypsy Cry” című albumán Lew Tabackin tárogatón játszott, egyik nagylemezének címe pedig „Memories of Pannonia” volt.
Emberségéről, jóindulatú segítőkészségéről Ráduly Mihály is említést tett a fehérvári fellépést felidéző rádióműsor bevezető visszaemlékezésében. Misi a bostoni Berklee College of Music ösztöndíjasaként került Amerikába 1973-ban és hónapokon keresztül lakott Zoller Attilánál. Reméljük, hogy egyszer ő is beszámol amerikai jazzélményeiről, egyben Attilával kapcsolatos emlékeiről is.
Megható momentum vele kapcsolatban az is, hogy tudva gyógyíthatatlan betegségéről hazájában akart elbúcsúzni az élettől. Egy amerikai ügyvéd barátjára bízta ennek megszervezését, ami – bármilyen szomorú is – nem volt egyszerű feladat. Végül 1997. december 5-én este a Rádió Márványtermében került sor a búcsúkoncertre, amelyen Szakcsi Lakatos Béla, Pege Aladár és Kőszegi Imre kísérték a csontsovány, szemlátomást fájdalmaktól szenvedő művészt. Másfél hónappal később hunyt el vermonti otthonában. Hamvait – kívánsága szerint – egy közeli kis folyóba szórták, ily módon tért vissza a természet örök körforgásába.
Zoller Attila bátran regényesnek mondható életéről, jazztörténeti fontosságú pályájáról lebilincselően érdekes könyvet publikált 2002-ben Simon Géza Gábor, aki minden fellelhető adatot, információt belefoglalt ebbe a kiadványba. A kötet címe igazán telitalálat: „Mindhalálig gitár”. Mindenkinek melegen ajánlom, akit érdekel e kiváló magyar művész munkássága.
