Világsztárok Magyarországon - Ifjúsági zenekar a nagy név árnyékában - Stan Kenton koncertje az Erkel Színházban 1972. január 26-án
2011. július 29., Hivatásos Jazzrajongó
Mindenki ismeri azt a jelenséget, hogy az igazán nagyhírű zenekarok a vezér és a legfontosabb szólisták halála után is sokáig „futnak” még a „márka” neve alapján.
Így történhet meg az, hogy a „Glenn Miller zenekar” még nemrégiben is létezett, kb. 65 évvel Miller halála után, vagy az idén lépett fel nálunk Duke Ellington zenekara (mellesleg lesújtóan nyilatkoztak a produkcióról azok, akik elmennek az ilyen rendezvényekre, esetleg azt sem tudván, hogy a Herceg 37 éve halott). A jobbik eset az, amikor pl. Count Basie halála után évekig még egy avatott mester, a zenekar oszlopos tagja, Frank Foster tenoros, zeneszerző és hangszerelő vezetésével működött a big band, a megszokott és elvárható színvonalon. Hasonlóan szerencsés folytatás volt Charles Mingus halála után a neve alatt futó zenekar, amit a neves bőgős neje Sue Mingus tartott életben és még évekig zenéltek a legjobb „erők” alkalmazásával. Kicsit ehhez a helyzethez volt hasonlatos a budapesti fellépésen megismert Stan Kenton zenekar is, azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy Kenton még szemlátomást élt és életének utolsó big bandje is meglehetősen magas színvonalon mutatta be a Kenton-i progresszív jazzt. (Azért azt bátran leszögezhetjük, hogy a 70-es évek nyitása már kicsit elkésettnek minősíthető, azzal együtt, hogy csak örülni lehet, hogy néhányuk esetében csaknem az utolsó pillanatban, de már a legjobb esetben is, nem a pályája csúcsán láthattuk a jazz óriásait. Bizony csak irigyelni lehet a nyugat európai közönséget, amelyik évente, vagy két évenként láthatta a műfaj legnagyobbjait.) Az elmondottak érvényesek Stan Kenton esetében is, aki éppen ekkoriban már végképpen a perifériára sodródott és leszálló ágba került. 1972-től kezdve komolyan megbetegedett és a 70-es évek második felében már végképp inaktív volt, 1979 elején pedig meghalt. Egyébként akkor éppen 60 éves volt, amikor egy hideg januári napon nálunk koncertezett teljesen ismeretlen ifjú zenészekből álló big bandjével, akik azért meglehetősen jól teljesítettek, de találóan állapította meg Csányi Attila, a rádiónak – ezt a koncertet felidéző – műsora bevezetőjében, hogy meglepő ugyan, de ebből az együttesből senki sem lett később híres jazz zenész, kivéve talán Mike Wax-ot, de azért tőle sem hangos a média. Az, hogy ismeretlen, és a későbbiekben sem sztárolt ifjak jól játszottak, ez Amerikában, de manapság már másutt sem ritkaság, mert a legtöbb egyetem és középiskola is, kiváló zenekarokat tud kiállítani, nem is beszélve a fegyveres erőkről. Mi is tapasztalhattuk ezt, amikor egy amerikai katonazenekar olyan remek koncertet adott a Halászbástyán, hogy nem győztünk csodálkozni. De visszatérve Kenton budapesti koncertjére természetesen nagy élmény volt látni a csaknem két méter magas, sovány testalakatú, őszes-szőke hírességet, aki még mindig lendületes vezényléssel irányította a fiatal stábot.
Az akkori pesti közönség nagyrésze még jól ismerte a nagy újító több évtizedes munkásságát. Erről tudni kell, hogy Kenton-nál – rajta kívül – olyan kiválóságok hangszereltek, mint Pete Rugolo, Shorty Rogers, Gerry Mulligan, Bill Holman és Bill Russo a nagylétszámú (20-25 fős, sőt néha 40 feletti) zenekarai számára, amelyekben a hangszerösszetétel is különleges volt (a rézfúvósok dominanciáját 5 trombita, 5 harsona mellett 4 mellofónium biztosította) akár saját kompozíciót, akár standard-et is adott elő, azt senkivel sem lehetett összetéveszteni. Nem könnyű eldönteni, hogy a Kenton által „kitalált” és játszott „progresszív jazz”-nek titulált muzsika szimfonikus zene vagy jazz, alighanem a kettő csodálatos szintézise, amely teljesen új színt jelentett a jazz palettáján. Kenton hatása a nagyzenekari jazzre napjainkig kimutatható. Olyan nagy nevek játszottak nála, mint Stan Getz, Lee Konitz, Art Pepper, Kai Winding, Shelly Manne, Bob Cooper, Laurindo Almeida, Maynard Ferguson, Frank Rosolino, Conte Candoli és Bud Shank, valamint olyan énekesnők, mint Anita O’Day, June Christie és Chris Connor. Kenton nagyon szerette a latin zenét, a 40-es évektől kezdve az Afro-Cuban zene egyik apostola volt az Államokban, mégpedig nagyzenekari változatban. Sokirányú tevékenységéről és munkásságának nagy korszakairól órákig lehetne értekezni. Találóan állapítja meg Kerekes György Jazz portrék című kötetének Kenton-ra vonatkozó fejezetében, hogy „senki sem vállalt tőle nagyobb művészi és anyagi kockázatot álmai megvalósításáért”. Visszatérve a budapesti koncertre, az életmű vége felé volt miből válogatnia a nagyformátumú művésznek, ennek ellenére egyáltalán nem elsősorban saját kompozíciók hangzottak el, sőt annyira nyitott volt, nemcsak kollégái és zenésztársai szerzeményei irányában, hogy játszotta például az akkor divatos „Love Story” című film betétdalát is. Nem maradhatott ki a repertoárból néhány jólismert vérpezsdítő rumba és más latin zene sem (többek között pl. a „Chiapas”). Saját művei közül elhangzott az „Artistry Jumps” és a „Mocrate Park” és a zenekar olyan korábbi sikerszámai, mint az „Intermission Riff”, vagy a „The Peanut Vendor”. Hogy azok is felismerhető „jazzsláger”-hez jussanak, akik nem feltétlenül a Kenton-i progresszív jazz elkötelezett hívei, elhangzott a mindenki által ismert és kedvelt „Take the A Train” is. A budapesti fellépésen egyébként az akkor éppen 19 tagú nagyzenekarban 5 trombitás, 5 harsonás és 5 szaxofonos játszott, amelyet egy konga-dobossal megerősített ritmusszekció egészített ki. A zongoránál természetesen Stan Kenton ült.
A zenekar fellépéséről érdekes módon csak egyetlen újságcikket találtam, ez a Benkó Klub Jazzhíradójának 1972/2. számában jelent meg, ami – dicséretesen – helyet adott a hazai jazzszínpad más eseményeinek is. A cikk szerzője főszerkesztő helyettesünk: Csányi Attila volt.
Azért zárógondolatként megállapíthatjuk, hogy minden „kifogás” dacára szép és tartalmas estét kaptunk egy nagy művésztől.
