Világsztárok Magyarországon - Szupertrió az Erkel Színházban - Oscar Peterson második koncertje Budapesten 1971. november 10-én
2011. július 22., Hivatásos Jazzrajongó
Hogy milyen „búcsújárás” volt a 70-es években hazánkban, azt már annak a néhány koncertnek a dátuma is bizonyítja, amelyeket az elmúlt hetekben idéztünk fel.
Évente legalább 6-8 igazán világhírű vendég lépett fel nálunk, hiszen nemcsak Budapesten, de a nagyobb vidéki városokban is megfordultak igazi világsztárok. Állítom, hogy messze felülmúlták a mai kínálatot azok az évek. Ennek, persze számos oka volt. Az egyik biztosan az állami mecenatúra, de maga a műfaj is jobban virágzott, még éltek a legnagyobb „prófétái” a jazznek, és – nem utolsósorban az amerikai kormányzat is nagy jelentőséget tulajdonított annak, hogy az egyetlen igazi amerikai hozzájárulás a világ kultúrájához, azaz a jazz, megfelelően pozitív szerepet játszhasson a hidegháború által megosztott világban. Azt tudtuk kósza hírekből, hogy számos koncertet részben vagy egészben az amerikai Külügyminisztérium (a State Department) szponzorált, de erről teljes képet azon a szenzációs fotókiállításon nyertünk, ami tavaly a MüPában volt látható pár héten keresztül. Ezek a felvételek a legnevesebb amerikai jazz zenészeknek egzotikus országokban tett koncertkörútjain készültek, másrészt pedig a „Vasfüggöny mögött” (az is elég egzotikus volt). Volt ott minden: Benny Goodman a Vörös téren, Louis Armstrong teveháton az egyiptomi piramisoknál, Dave Brubeck indiai zenészekkel stb., stb.
Nos, mindezt csak azért mondtam el, mert Ella-t mi is két év különbséggel kétszer láthattuk, Peterson-t pedig három, egymást követő évben. Régi szép idők...
Mindössze 10 nappal a Giants of Jazz és a Duke Ellington Big Band fellépte után, máris egy újabb szenzációs esemény hozta lázba a jazzkedvelőket országszerte, ez az éppen aktuális Oscar Peterson Trio fellépése volt. Azért mondom, hogy az éppen aktuális, mert Peterson ekkoriban – a hosszú ideig Ray Brown-nal és Ed Thigpen-nel működött triója után – meglehetősen sűrűn cserélte a partnereit, míg végül Niels-Henning Ørsted Pedersen-nél és Martin Drew-nál állapodott meg. Nálunk 1971-ben már NHØP volt a bőgős, de még egy elég halvány dobos, bizonyos Ray Price volt a háttérben, míg ezúttal a „Viking” bőgős mellett egy igazi sztárzenész dobossal érkezett: Louis Hayes-szel, aki már igazi nagyságnak számított, a Cannonball Adderley-nél töltött évekkel a háta mögött. Jómagam négyszer láttam a Mestert, 1969-ben Prágában Sam Jones (egy másik Adderley-sideman) és Bobby Durham kíséretével, 1970-ben NHØP és Ray Price társaságában, 1971-ben ugyancsak NHØP-vel, de Louis Hayes-szel és egy évvel később szólóban. Negyven év elteltével ember legyen a talpán, aki vissza tud emlékezni ennyi élmény hatása alatt. Szerencsére a rádiófelvételek azért megkönnyítik a dolgot. Ami a repertoárt illeti, az a közeli időpontok miatt nem változott lényegesen, sorjáztak a jól ismert, de – főleg ilyen tolmácsolásban – soha meg nem unható számok: „The Lamp Is Low”, „Who Can I Turn to?”, „You Look Good to Me”, „Mack the Knife”, „Lil’ Darlin’”, „On a Clear Day”, „Just Friends”, „Cute” stb. Ami pedig a művészek játékát illeti, Peterson a megszokott, lehengerlő formáját hozta, a Viking egyre jobban összecsiszolódott vele. Ez aztán később még csodálatosabb lett, és különösen megható volt a 80-as és 90-es években, amikor már „csak” videón vagy DVD-n láttam, de persze ezeken még jobban meg lehetett figyelni a dolgokat, szóval a Mestert ért agyvérzés miatt még erősebb zenei támogatásra szorult és a dán fiú igazi támasza lett minden vonatkozásban. S hogy mennyire nyilvánvaló volt Louis Hayes fényévekkel jobb kísérete, mint az előző évi volt, azt még a Film, Színház, Muzsika jeles újságírója Lovas Gyula is észrevette. (Lásd a mellékelt cikket!)
Azt a kitételt ugyan egyáltalán nem osztom, hogy „Hayes szólója legfeljebb Art Blakey-hez képest okozhatott csalódást.” Nem lehet az almát a körtével összehasonlítani. A korabeli magyar „szakértők” egyébként is abban a hiszemben voltak, hogy az a jó dobos, aki fülsiketítő hangerőt produkál. Louis Hayes már egy újabb generáció képviselőjeként, egészen más dobos iskolát képviselt, jól is nézett volna ki szegény Peterson, ha mondjuk Art Blakey kísérte volna. Az amerikai all-star őrület egyik legnagyobb ostobasága éppen az volt, hogy olykor egymáshoz egyáltalán nem illő zenészeket kényszerítettek együttműködésre. Ilyenkor derült ki, hogy két külön-külön kiváló zenész együtt esetleg csapnivaló eredményt produkál. Nem véletlenül áldozott le ez a „cikis” menedzselési stílus napjainkra. De visszatérve a Peterson trióra, ez a felállás már méltó volt a jazz egyik legnagyobb egyéniségéhez. A nemrégiben tragikus körülmények között elhunyt Pleszkán Frici, Peterson nagy rajongója is így emlékezett vissza a rádió mikrofonja előtt, amikor ennek a koncertnek a felidézése kapcsán beszélgettek vele. Minden jelenlévő érezhette, hogy ezúttal tökéletes volt az összhang a Mester és kísérete között. Nagy élmény volt, ami méginkább elmélyítette a Peterson iránt megnyilvánuló érdeklődést, amely aztán az egy évvel későbbi szólókoncertjén érte el a csúcsot.
