Világsztárok Magyarországon - A Jazz Óriásai Budapesten… Igazi All Star csapat az Erkelben... A Giants of Jazz néven ismert Dizzy Gillespie szextett dupla koncertje Budapesten 1971. november 1-én
2011. július 14., Hivatásos Jazzrajongó
A Giants of Jazz együttes két ízben szerepelt Budapesten: 1971. november 1-én, egy műsorban a Duke Ellington zenekarral, (persze nem egyszerre, hanem egymást követően voltak a pódiumon), majd csaknem napra pontosan egy évvel később 1972. október 30-án.
Ráadásul hangfelvételt a Rádió archívumában csak a korábbi koncertről lehetett találni, a két időpontot pedig a hazai sajtóból, illetve az amerikai Down Beat jazz-szakfolyóirat segítségével sikerült hitelt érdemlően pontosítani.
Közismert, hogy Amerikában – a „minden eladó” koncepció jegyében – nem ritkák a bombasztikus jelzők, legyen szó mosóporról, vagy jazz zenészről. Minden jazzbarát találkozott már olyan all star csapat lemezével, amelyen egy sztár sem akadt, nemhogy mindenki az lett volna. Ismertes, hogy Jelly Roll Morton szerényen a jazz feltalálójának tartotta magát, és különféle névjegyein is, mint „Originator of Jazz” ill. „World’s Greatest Hot Tune Writer” szerepelt. Nos, ezúttal reálisan kapta a Jazz Óriásai elnevezést egy öt fekete és egy fehér amerikaiból álló zenekar, mert ők mindannyian (talán egy kivétellel) meghatározó fontosságú alakjai voltak és maradtak a műfaj évszázados történetének. Négyen: Dizzy Gillespie, Sonny Stitt, Thelonious Monk és Art Blakey, igazi nagyvadak, valamennyiük fényes szólókarriert futott be, a harsonás Kai Winding (az egyetlen fehér) ugyan nem volt ekkora név, de hangszerének egyik legelső modern szólistája volt, akinek a másik nagy pozánossal, J.J. Johnson-nal való együttműködése, a jazztörténet legfényesebb teljesítményei közé tartozik. Egyedül a bőgős Al McKibbon volt kevésbé ismert, persze ö is a legjobbak közé tartozott, csak éppen nem a listák legelején szerepelt.
Amint említettem ők egy estén léptek az Erkel színpadára az Ellington big banddel, mégpedig sorrendben először a szextett, majd a nagyzenekar és ezt megismételték a takarékos ORI (Országos Rendező Iroda) kívánságának megfelelően. Mit mondjak, nem volt túl nyerő ötlet.
A legendás trombitást, Dizzy Gillespie-t, 45 fokos szögben álló tölcsérű hangszerével ekkor láttuk először hazai színpadon. Tűhangjaival elkápráztatta a közönséget, igazi bebop zenészként fergeteges szólókat produkált, hiszen ő tényleg a stílus „kitalálói” közül való volt. Remek humorát is megcsillogtatta, a konferanszié szerepét is magára vállalva. Sonny Stitt, egy másik legenda, aki alt- és tenorszaxofonon egyaránt a legnagyobbak közé tartozott, ezúttal főleg tenorozott. Kai Winding pozánja azért volt szenzáció a hazai közönség számára, mert ezen a szólóhangszerként viszonylag ritka instrumentumon – különösen abban az időben – ritkán találkozhatott ilyen remek előadóval. Monk-ról azért nehéz beszélni, mert ő annyira nagy alakja a jazznek, hogy sideman-ként szinte alig fordult elő. Először is főleg saját kvartettjeivel készítette kolosszális lemezeit (és lépett a közönség elé), ha pedig nagyobb formációban játszott, az is az ö neve alatt futott és ennek megfelelően kiemelt szereplési lehetősége volt. Itt a ritmusszekció tagja volt, kicsit túlzott pazarlásként éreztem (sokakkal együtt), hogy egy ilyen kaliberű zenész ott tébláboljon a háttérben. Imperiál szekérbe fogva… Ezúttal inkább maga a misztikus jelenléte volt felejthetetlen. Kockás zakójában egy szenzációs fotón örökítette meg Schwanner Endre. Al McKibbon korrekten, kifogástalanul kísért, Art Blakey pedig szokásos teliszájú vigyorokkal és földrengésre, épületrobbantásra és világvégére emlékeztető dobolással sokkolta a „nagyérdeműt”. A repertoár persze mi más is lehetett volna, mint a bebop leghíresebb „slágerei” azaz Gillespie „Wee”, „Tin Tin Deo” és „A Night in Tunesia” című veretes kompozíciói, Thelonious Monk „Round Midnight”-ja és persze olyan standard-ek, mint a „Just Friends”, vagy a „Lover Man”.
A Giants of Jazz fellépése azért volt igen emlékezetes számunkra, mert a bop-alapú modern jazzt már megismerte a magyar közönség, zenészeink többsége művelte is ezt, de számunkra – a nyugat-európai közönséggel szemben – teljesen kimaradt a háború utáni igazi bebop invázió. Kicsit megöregedve ugyan, de mégis láthattuk az „alapító atyák” csapatát egy kis igazi bop hangulatot varázsolva az Erkel Színház több mint 2000 fős közönsége elé…
