Világsztárok Magyarországon - „Herceg” az Erkelben... Duke Ellington zenekarának két koncertje 1971. november l-én
2011. június 25., Hivatásos Jazzrajongó
Count Basie zenekarának 1970-es koncertje után a minden bizonnyal még ismertebb Ellington zenekar látogatása tartotta izgalomban a hazai jazzbarátokat 1971 őszén. A „Gróf”-ot egy még magasabb rangú arisztokrata a „Herceg” követte...
Természetesen jómagam is kellően örültem a várható nagy élménynek, jóllehet olyan szerencsés voltam, hogy pontosan két évvel korábban – 1969. október 30-án – a Prágai Jazzfesztiválon szerencsém volt látni a Duke Ellington Big Band-et. Azt kell mondanom, hogy az a koncert még emlékezetesebb maradt a számomra, nemcsak azért, mert az volt az első alkalom, hanem több más okból is. Ellington-nak az évben volt a 70-ik születésnapja és már csak ezért is, nem beszélve arról a magas rangról, amit ő a jazz hierarchiájában elfoglalt, teljes estét kapott. Ez ugyanis a fesztiválokon nem jellemző, általában három-négy együttes is fellép egy-egy estén. A másik fontos körülmény, amely örökre felejthetetlenné tette a prágai estét, az az volt, hogy még élt az egyik legfontosabb, ha nem a legfontosabb szólista – a senkivel össze nem téveszthető hangzású altszaxofonos Johnny Hodges.
A Jeep (Dzsip) és Rabbit (Nyuszi) becenevekre hallgató veterán 1970-ben elhunyt, így a pesti közönség már nem láthatta és értelemszerűen a zenekar repertoárjának azon darabjai is kimaradtak a műsorból, amelyek Hodges játékára épültek. A harmadik olyan tényező, amely szintén nagyon különlegessé tette a prágai fellépést az volt, hogy a világhírű Wild Bill Davis Hammond orgonistát is magukkal hozták. Davis játéka színesítette a zenekar programját, nem is beszélve az éppen Johnny Hodges és az orgonista zenei párbeszédeire épülő számokról, amelyek annakidején – egy redukált számú, Ellington sideman-ekből álló – zenekar tolmácsolásában két LP-t is betöltöttek. Nem is beszélve az olyan élményekről, hogy a koncert után Fejes Lacival együtt söröztünk Paul Gonzalves-szel és Harold Ashby-vel. Azt is el kell mondanom, hogy amikor – mind Prágában, mind pedig Budapesten – felhangzott a zenekar híres szignál száma a „Take the A Train”, tényleg könnybe lábadt a szemem. Ennek a Billy Strayhorn kompozíciónak egy 1952-ben felvett változatát használta Willis Conover, a Voice of America (Amerika Hangja) rövidhullámú „Music USA” című rádióadásainak szignáljaként, amelynek akkor már másfél évtizede rendszeres hallgatója voltam. Mit mondjak, elég szívbemarkoló volt hallani azt a „letétet” élőben, amit addig szinte minden este a rádióból hallottam.
Persze a budapesti koncert is nagy ünnep volt a hazai jazzrajongók számára, hiszen Ellington egészen biztosan az öt legismertebb jazz művész között volt abban az időben, és a Music USA adásának sem én voltam az egyetlen hallgatója. Lehet mondani, hogy Ő nem egy zongorán, hanem egy zenekaron játszott. Csodálatos kompozícióinak se szeri, se száma. Nálunk is sorra kerültek a jazz mindig is örökzöld stndard-jeit képező „slágerei”, amelyek jórészét maga a Maestro szerezte: „C Jam Blues”, „Satin Doll”, „Mood Indigo”, „I’m Beginning to See the Light”, „Solitude”, „Do Nothing Till You Hear from Me”, „Don’t Get Around Much Anymore”, és az ellingtoni ars poetica-t kifejező, már sokszor idézett szlogenné vált száma, az „It Don’t Mean A Thing (If It Ain’t Got That Swing)” – azaz „Nem ér semmit az egész, ha nincs benne szving”. Persze olyan számok is elhangzottak, amelyek inkább valamelyik korábbi zenekarának tagjaitól származtak, mint pl. a „Take the A Train”, vagy a „Caravan”. Ellington-ról az a hír járja, hogy kompozícióinak száma a kétezret is meghaladja, több nagylélegzetű zeneművet is alkotott, amelyeknek egyik-másik tétele ugyancsak népszerű standard lett és már senki sem emlékszik arra, hogy ez nem szimpla dalként született, ilyen pl. a „Come Sunday”. A számokat – mint mindig – most is Ellington maga konferálta, lelkesen ünnepelve a számban főszerepet játszó szólistát, akik között szerencsére akkor még ilyen nagyságokat láthattunk-hallhattunk, mint Harry Carney, Cootie Williams, Russell Procope, Harold Ashby és persze Paul Gonzalves. Két énekest is hozott magával, egy férfit és egy hölgyet: Tony Watkins-t és Nell Brookshire-t. Érdekes emlék, hogy az akkor divatos, új saját szerzeményt a „Love You Madly”-t magyarul konferálta. Őrültem szeretlek – mondta bájosan, amivel hatalmas ünneplést váltott ki a hálás közönségből. Ami viszont egyáltalán nem használt sem a zenészeknek, sem a közönségnek, az az a gyakorlat volt, hogy a nagy nézőszámot vonzó zenekarokat két koncerten – egy délutáni és egy esti alkalommal is – pódiumra állították. Így történt ez Ellington esetében is, aminek az lett a következménye, hogy az esti koncertre már meglehetősen fáradtak voltak, ezek a többségükben már 70 felett járó nagy művészek, akik egész életükben turnéztak és bizony belefáradtak. Itt kell elmondani, hogy ezt az elhatalmasodó fáradtságot érezni lehetett és hogy más is észrevette, álljon itt Lovas Gyulának a Film, Színház, Muzsika 1971. november 6-ai számában megjelent véleménye: „A jazz-történelem nagyjának, Duke Ellington-nak műsoráról, sajnos, nem lehet egyértelműen dicsérő szavakkal megemlékezni... Duke Ellington charmja ezúttal is magával ragadta a közönséget, együttesének szólistái azonban mintha megkoptak volna. Ennek ellenére a közönség régi kívánsága teljesült. Mégis, fiatal együtteseket is szeretne már látni...” Még egy érdekes anekdota a koncert kapcsán. Az alkoholt egyáltalán nem megvető Paul Gonzalves-ről járta az a hír Pesten, hogy a két koncert közt bevetette magát a Rákóczi út valamelyik kocsmájába és mivel forintja nem volt, a csapos pedig nem fogadhatott el dollárt, így néhány tenorszólóval egyenlítette ki a számláját. Ezt jól illusztrálja Fejes Lacinak az öltözőben készített felvétele.
Jómagam sem kíséreltem meg üldözőbe venni a szétszéledő zenekart, így „csak” a Prágában szerzett trófeák kerültek be sárguló dokumentumaim közé... Ebben megtalálható Johnny Hodges és Wild Bill Davis aláírása is, szinte az egész zenekart sikerült Prágában tollvégre kapnom.
