Világsztárok Magyarországon – Duško Gojković Székesfehérváron és Budapesten 1971. április 18–19.
2011. június 21., Márkus József
Ha egy muzsikus Európában ismert és népszerű, arra mondják: európai sztár. Ha az Egyesült Államokban örvend valaki hasonló népszerűségnek, azt amerikai sztárként ünnepelhetjük. Aki mindkét feltételnek megfelel, az méltán viselheti a világsztár címet.
A szerbiai születésű (1931) trombitás-szárnykürtös Duško Gojković (angolszász nyelvterületen: Goykovich) 1964-től tagja volt a történelmi nevezetességű amerikai (Ellington-ék és Basie-ék után az „örök harmadik”) big bandnek: Woody Herman zenekarának. És nem ám egyszerű, csak megírt szólamokat játszó, szürke tagja! Igazi szólista-sztárja! Egy lemezem tanúskodik erről: a „Basin Street West” nevű klubban 1965-ben készült élőfelvételeken Duško végigszólózza szinte az összes zeneszámot. És hallható, micsoda taps és üdvrivalgás követi szólóit! Pedig ott van mellette a még nevesebb trombitás, Bill Chase is, a rock-jazz megalapozóinak egyike. (Szerencsére a lemezborítón gondosan fel van tüntetve műsorszámonként, hogy milyen sorrendben következnek egymás után improvizációikkal a szólisták.)
Ennyit Gojković amerikai sztárságáról. És az európairól? Talán elegendő volna annyi is, hogy állandó tagja volt a híres Kenny Clarke/Francy Boland Big Bandnek, amelyben az Európába áttelepült legjobb amerikai jazz-zenészeken kívül csak a legkiemelkedőbb európai szólistáknak jutott hely. De tegyük még hozzá esetleg éppen azt az 1969-ben kezdeményezett vállalkozását, első saját nagyzenekarát, amelynek utóda éppen az a big band, amelyről jelen cikkem szól. Amelybe kiváló, akkoriban még fiatal amerikai, német, osztrák, holland, svéd és svájci jazzmuzsikusokat hív meg. És amellyel éppen a jazzkultúra tekintetében rizikósabb régiót, Kelet-Európát és a Balkánt célozza meg – útba ejtve Székesfehérvárt meg Budapestet is –, és vállalkozásuk sikerrel fejeződik be.
Duško (Dušan) Gojković 1931-ben született a bosznia-hercegovinai Jajce városában. A kisváros vadregényes vidéke véletlenül éppen egykori nagy festőnk, Csontváry Kosztka Tivadar pályájának egyik állomását idézi. A művész itt festette három évtizeddel korábban a talán utolsó olyan alkotását, amely még erősen kötődött a realizmushoz: a „Villanyvilágított fák” című képét. De térjünk inkább vissza a zeneművészethez! Az ifjú Duško az első komolyabb szintű képzését Belgrádban kapja – az egykori királyi, majd a későbbi, a kommunista, ám amerikabarát Tito marsall által vezetett Jugoszlávia fővárosában. Húszévesen ugyanitt már a Rádió Tánczenekarának tagja. Jazzmuzsikusi karrierjét Nyugat-Németországban kezdi a Frankfurt All Stars tagjaként, és folytatja Max Greger (1956), majd Kurt Edelhagen big bandjében (1957). (Úgy látszik, a németek nem csak a kétkezi vendégmunkásokat fogadták tárt karokkal Jugoszláviából ezekben az években.)
Az Egyesült Államok jazzéletét Gojković 1958-ban ismeri meg közelebbről. Az a megtiszteltetés éri, hogy meghívják a júliusi Newport Jazz Festival-ra, az erre az alkalomra összeállított International Youth Band tagjai sorába, ahová neves szakemberek válogatják ki a legtehetségesebb ifjú zenészeket a világ minden tájáról. A fiatalok megbecsülésének netovábbja, hogy maga Louis Armstrong vállal közreműködést a big banddel – pár szám erejéig. A zenekar newporti fellépését nagylemezen örökítik meg. A tagok között volt a mi gitáros Szabó Gáborunk is, valamint a német harsonás Albert Mangelsdorff, aki ugyancsak világhírre tesz szert a későbbiekben.
Gojković éppen Mangelsdorff-fal alakít együttest az NSZK-ba való visszatérte után (1959), majd újra Edelhagen-nel dolgozik (1960). Utána ismét az Államokba utazik, hogy tökéletesítse tudását, mégpedig a híres bostoni Berklee intézetben. Közben ekkor már a legnagyobb művészekkel dolgozik együtt, többek között Maynard Ferguson-nal (1963), vagy amint már említettem: a Woody Herman zenekar csupa-sztár tagjaival. Ebben az időben történik – immár újra Európában – a már szóba hozott csatlakozása a Clarke-Boland Band-hez is, valamint a saját nagyzenekar megalakítása.
Duško Gojković további pályafutásáról már csak távirati stílusban érdemes beszélni, hosszú lenne mindent leírni, hiszen életében szinte minden megvalósult, amit csak kívánhat egy európai jazzművész. Néhány név az eddig még nem említett hírességek közül, akikkel pályája során együttműködött: Tommy Flanagan, Kenny Barron, Jimmy Heath, Philly Joe Jones, Tony Williams, Stan Getz, valamint öt trombitás-kolléga: Chet Baker, Art Farmer, Dizzy Gillespie, Freddie Hubbard és Thad Jones. A magyar művészek közül az utóbbi évtizedekben többek között Deseő Csabával, valamint Tony Lakatossal játszott együtt és/vagy készített felvételeket. (És ne feledkezzünk el Snétberger Ferenccel készített 2003-as CD-jéről, a „Samba do mar”-ról sem! – a szerk.) Lakatos Tónival közös zenekaráról mellesleg egy németországi jazzklubban készült remek filmfelvételt láthattam a Mezzo csatornán, és vehettem azt kazettára – már az új évezredben.
Gojković életművéhez szorosan hozzátartozik a komponálás, hangszerelés, valamint a zenetanítás is. Érdeklődött a balkáni népzene, különösen a bolgárokkal rokon macedón nép muzsikája iránt. Fehérváron is elhangzott egy ilyen feldolgozás – a legendás ókori hadvezér, Alexander (Nálunk Nagy Sándorként emlegetik) emlékének tisztelegve. Az 1967-ben elkészült „Swinging Macedonia” című hanglemez anyagát maga Duško komponálta és hangszerelte. Pedagógiai munkásságáról egy Európaszerte ismert tankönyve, „Bevezetés az improvizációba – trombitások számára” tanúskodik.
A Fehérváron koncertező big band összeállítását igyekeztem utólag lehetőség szerint a legpontosabban rekonstruálni – saját feljegyzéseim, valamint az Internet segítségével. A zenekar tagjai mindannyian fiatalok voltak, talán a másfél évtizednyi amerikai tartózkodás után 1966-ban hazatért elsőrangú svéd trombitás, Rolf „Roffe” Ericson volt közülük a legidősebb – a maga 48-49 évével.
Trombitakórus: Duško Gojković, Rolf „Roffe” Ericson, Eddie Engels, Butch Hudson.
Harsonakórus: Heinz Czadek, Dick Polen, Jean-Pierre Benjamin. (A két utóbbi harsonás valószínűleg az eredetileg meghirdetett Rudi Fuessers-t és Peter Herbolzheimer-t helyettesítette, vagy váltotta fel.)
Szaxofonkórus (reeds): Heinz von Hermann (alt, szoprán), Ferdinand Povel (tenor), Dick Vennink (tenor), Eddy Boosey (bariton).
Ritmusszekció: Rob Franken (zongora), Jon Christie (gitár), Rob Langereis (bőgő) és Joe Nay (dob, ütők).
A két meghirdetett énekes szólista közül csak az Egyesült Államok-beli Barbara Field-re emlékszem, arra is homályosan. (Jegyzeteimben nem szerepel.) A német Willy Johans nem lépett fel.
Még egy megjegyzésem: az osztrák altszaxofonos Heinz von Hermann, valamint a nyugat-berlini dobos Joe Nay valószínűleg Gojković „belső köréhez” tartozott, hiszen ők ketten a következő évben is felléptek Fehérváron Duško-val, mégpedig a hatodik nemzetközi fesztiválon. Igaz, hogy ezúttal csak kvintett formációban.
A zenekar turnéjának magyarországi szakaszát a Rádió rendezte. Ma már nehéz kideríteni, hány koncertet adtak nálunk. Ami bizonyos: április 18-án, vasárnap a fehérvári Vörösmarty Színházban, másnap a fővárosban, az Erkel Színházban léptek fel. Hogy más városainkba is ellátogattak-e, nem tudom. Gojković maga a zenekart „Olympic Group” névvel mutatta be, ki tudja, miért. Talán a következő, ’72-es év sportrendezvényére tekintettel; bár addig még közel másfél esztendő volt hátra… Tipikus modern swing-bigband sound volt, amit hallhattunk; talán csak az volt különleges, hogy ismertebb standard-ekre csak elvétve került sor. A „karmester” kompozíciói voltak túlnyomó többségben, és a jó fülű hallgató megállapíthatta, hogy a hangszerelések egyetlen kéztől, nyilvánvalóan Duško-tól származtak.
A megnyitást egy gyors szám képviselte a tenoros Povel, majd a gitáros ördögi szólójával. Ezt egy gyönyörű ballada követte, amelyben a vezető mindjárt ki is tárulkozott, bemutatva trombitájának szívbemarkoló hangját. A következő jazz-rockos darabban mind a négy trombitás szóhoz jutott. Egy ismert Ellington-blues (C Jam Blues!) következett, amelyben a kiváló Heinz von Hermann altszaxofonja játszotta a főszerepet, a hosszú szólóba Duško is bekapcsolódott, ezúttal szárnykürtjével rögtönzött hozzá varázslatos ellenszólamot. Ezután egy spanyolos számot hallhattunk, amelyben a szárnykürtös Rolf „Roffe” Ericson került előtérbe, valamint a szaxofonos Hermann – ezúttal szopránon. A szünet előtti, lüktető ritmusú utolsó műsorszámban Ericson és Gojković vívott egymással közönséglelkesítő trombitacsatát.
A második félidő elejét a „főnök” mintegy kisajátította magának: egymás után három-négy darabban főleg az ő szólói hangoztak el. Keleties-törökös kompozícióval kezdődött ez a műsorrész, amely táplálkozhatott talán a muzulmán kultúra befolyását viselő bosnyák népzenéből is. Ezt követően egy ismert jazz-keringő hangzott fel, amely eredetileg egy argentin klasszikus szerző, Sergio Mihanovich kompozíciója. Címe: „Sometime Ago”; Észak-Amerikába eljutva modern jazz-zenészek kapták fel, így vált standard-dé. A zenekarvezető talán sejthetett valami délszláv rokonságot az „-ics”-re végződő név mögött, ezért került repertoárjába? Ki tudja… A latinos intermezzo folytatódott tovább még egy-két bossa nova és szamba erejéig, majd következett a már említett makedon Nagy Sándor által ihletett darab, amelyben végre a holland zongorista, az amerikai harsonás: Dick Polen, majd a tenoros Dick Vennink is szót kapott; végül a témavisszatérés előtt még a vezető-trombitás és a dobos sziporkázó négyezése dobta fel a hallgatóságot. Egy újabb ballada szólalt meg Gojković szordinált trombitáján – „I Remember Oscar” címmel – a fiatalon elhunyt, kimagasló jazzművészre, a bőgős Oscar Pettiford-ra emlékezve. A szomorú percek után, búcsúzásképpen egy hosszúra nyúlt, ám egyáltalán nem unalmas, de tipikus swing-blues zárta a feledhetetlen, élménydús estét. Ebben a műsorszámban a szólók során a zenekar minden tagjára sor került.
A közönség zöme megelégedett, kellemes érzésekkel távozott a Vörösmarty Színházból. Aligha sejthették, hogy az est főszereplőjével tizennégy hónapon belül újra találkozhatnak, akkor már ünnepélyes, fesztiváli hangulatban.
