Világsztárok Magyarországon - Lionel Hampton és Belső Jazz Köre az Erkel Színházban 1971. március 26-án

2011. június 10., Hivatásos Jazzrajongó

Az eredeti Benny Goodman kvartettnek, az 1930-as években hihetetlen népszerűségre szert tett szving zenekarnak négy sztárzenésze közül három – elég későn ugyan – de eljutott Budapestre.

Közülük az első az 1908-ban született vibrafonos, dobos, zenekarvezető Lionel Hampton volt, mégpedig a „Jazz Inner Circle” fantázianévre hallgató csapat élén. Érdekes, hogy Benny Goodman és Teddy Wilson fellépésére meg éveket kellett várnunk, de aztán – külün-külön – őket is megismerhette a magyar közönség.. Egyedül a dobos Gene Krupa nem jutott el a Duna partjára sohasem.

Lionel Hampton szerepe a jazz történetében meglehetősen ellentmondásos, hiszen a szving mestereként hallatlan népszerűségre tett szert nemcsak Goodman különféle formációiban, hanem saját big bandjeivel és kisegyütteseivel is, ugyanakkor az 50-es években, még a rock széleskörű elterjedése előtt, de tulajdonképpen azután is, tehát a 60-as, 70-es években is valóságos jazz cirkuszt működtetett, ami a rhythm and blues és a szving olykor az ízléstelenségig fokozott változatával hozta extázisba a közönséget. Emiatt folyamatosan éles bírálatok érték a legtekintélyesebb kritikusok részéről. Ebben kitűnt Leonard Feather, aki alighanem minden idők legfontosabb szaktekintélyének mondható. Ő például egy 1957-es esszéjében, a The Big Beat című fejezetben, ami természetesen a rock and roll futótűzszerű elterjedéséről szól, Hampton és Elvis Presley (!) fotójával illusztrálja lesújtó véleményét.

Nos, a budapesti közönség túlnyomó része, köztük jómagam is, rendkívüli várakozással tekintett Lionel Hampton koncertje elé. A Goodman éra és a 40-es évek saját együtteseinek felvételei mellett a hazai jazz „belső körei” azért ismerték azokat az igazán művészi felvételeit is, amelyeket Hampton Norman Granz produkciójában készített az Oscar Peterson trióval a 60-as években. Azt természetesnek vettük, hogy – mint minden ilyen - kicsit a „hakni” kategóriájába tartozó – világkörüli útra még a legnagyobb művészek sem feltétlenül a műfaj legjobbjait szerződtetik, hiszen a legnagyobbak általában saját zenekaraik élén állnak. (Az amerikai jazzben elterjedt „all stars” kifejezés gyakran csak üres szlogen volt.) Hampton ezt a csapatot a „Jazz Inner Circle” azaz a „Jazz belső köre” névvel illette, de érdekes, hogy az Országos Rendező Iroda még ezt a megnevezést is lehagyta a plakátjairól.

A tízfős csapatban Hampton-on kívül, mindössze két „húzónév” volt: a tenoros Illinois Jacquet és a zongorista Milt Buckner, mindketten már a 40-es évek elejétől partnerei a „leader”-nek. Jacquet a texasi tenoriskola talán legnagyobb alakja, a Jazz at the Philharmonic koncertturnék igazi sztárja, a műfaj történetének egyik legnagyobb tenorosa. Volt egy felejthető énekesnő is, nevezetesen Valerie Carr, aki „nem sok vizet zavart”, alig volt énekes szám, de az sem hagyott nyomot, legfeljebb a rádió szalagjain felidézve jut egyáltalán eszünkbe. Milt Buckner-t bizonyára kevesebben ismerték, mint Hampton-t és Jacquet-et, de biztosan ő volt a harmadik legjelentősebb ász a zenekarban.  A többiekről őszintén szólva sem akkor, sem az azóta eltelt 40 év alatt szinte semmit sem hallottunk. Jómagam, ahányszor újabb kiadást ért meg Leonard Feather jazzenciklopédiája, mindig megpróbáltam tájékozódni a 71-es Hampton-hakni többi szereplőjének további karrierjéről, de egyiknek a nevével sem találkoztam többé.

A koncertet – ahogyan azokban az időkben szinte mindig – Petrányi Judit konferálta, aki egy nyúlfarknyi interjút is készített a mesterrel, amit aztán a Film, Színház, Muzsika című hetilapban publikált Fejes Laci fotóival. A koncert igazi show-nak bizonyult. Az akkor már 63 éves Hampton, aki sokat adott a protokollra, külön üdvözölte az első sorban ülő budapesti amerikai nagykövetet és munkatársait, majd rutinos előadóművészként tényleg mindent bevetett, amivel felvillanyozhatta a közönséget. Természetesen főleg ismert standard-ek hangzottak el: nagy sikerszáma Hoagy Carmichael „Stardust”-ja és legismertebb saját száma, a lendületes „Flying Home”, amellyel mindenütt frenetikus sikert aratott. Hallhattuk a „Summertime”-ot, az „Avalon”-t, a „How High the Moon”-t, a „Robbin’s Nest”-et és a „kötelező” „When the Saints”-et. Elhangzott az akkori idők sikerfilmjének Rita Tushingham „Egy csepp méz”-ének főcím dala (A Taste of Honey) is. Hampton sokoldalúságát is bizonyította, hiszen ő nemcsak a vibrafon avatott mestere volt, de dobosként és zongoristaként sem tartozott az utolsók közé, sőt kis hangterjedelme ellenére meglehetősen jól énekelt. Mindjárt a koncert elején – az „On the Sunny Side of the Street” című közkedvelt örökzöldben – énekelt és Budapestet is beleszőtte a szövegbe. És persze rutinos showman és „jazzcirkusz-igazgató” is volt. Az Erkelben egyszer csak egy pergődobot akasztott a nyakába és zenészei élén végig masírozott a nézőtérnek a padsorok közötti folyosóin, persze a nézők lelkes ovációja közepette. Ez a hangulat aztán nemcsak a vastapsokban nyilvánult meg, hanem alig tudták a koncertet abbahagyni, soha el nem felejtem, hogy a jegyszedők és ruhatárosok, valamint a minden rendű és rangú rendező „szervek” korifeusai milyen idegesek voltak. Ezenkívül még az autogramvadászok is megrohanták az öltözőket, jómagam csak a három „nagyvadra” koncentráltam és Milt Buckner-rel úgy összebarátkoztam, hogy még évekig leveleztünk.

A koncert további „hordaléka” az volt, hogy a magyar fotóművészeknek a Hampton koncert alkalmával készített képei közül több is az illető fotós kiállításainak mesterdarabja lett, csak kettőt mutatnék be: az egyik Fejes Lászlónak Illinois Jacquet portréja, amelyen külön a Laci kedvéért pózol a szaxofonkirály,

a másik pedig Schwanner Endre híres „Kentaur” című képe, amelyet csak a részleteket ismerő jazzbarátok tudnak azonosítani. Ezt a szenzációs felvételt a fiatal zongorista-orgonista John Spruill-ról készítette a ma már 83 éves Bandi bátyánk, aki a hazai jazzfotózás másik kimagasló képviselője.