Világsztárok Magyarországon - Liszt tanítvány látogatása Magyarországon… Oscar Peterson első budapesti koncertje az Erkel színházban 1970. december 15-én

2011. május 28., Hivatásos Jazzrajongó

Aligha lehetett szebb karácsonyi ajándék 1970-ben a hazai jazzrajongók számára, mint az éppen aktuális Oscar Peterson Trio első fellépése a fővárosban.

Azért mondom azt, hogy az éppen aktuális trió, mert ekkoriban – a hosszú évekig Amerikában működő trió felbomlása után, amelyben Ray Brown bőgőzött és Ed Thigpen dobolt – Peterson sűrűn változtatta kísérőit. Ezek jól követhetőek a nagy pianista koncertjeinek ismeretében, de méginkább az 1960-as évek végén és a 70-esek első felében az akkor még nyugat-német MPS (Musik Products Schwarzwald) tucatnyi lemezalbumán Peterson kísérőinek változásán. A hírneves jazzóriás ugyanis Norman Granz csődbement Verve márkájától európai (!) „jazz label”-hez szerződött és számos jazztörténeti fontosságú lemezalbumot rögzített a Villingen-i stúdió ideális feltételei között. Közben az öreg kontinens szinte minden pontján fellépett, így jutott el három alkalommal is Budapestre, először 1970. december 15-én, trióban (Niels-Henning Ørsted Pedersen és Ray Price kíséretével), majd 1971. november 10-én, (amikor ismét a hosszúnevű „Viking” és Cannonball Adderley korábbi dobosa Louis Hayes kísérte), végül 1972. december 3-án, amikor pedig szólóestet adott. Jómagam még az első hazai koncertje előtt egy évvel Prágában hallhattam, amikor ismét más felállásban – ugyancsak egy ex-Adderley zenész, a bőgős Sam Jones és Bobby Durham dobos társaságában adott frenetikus sikerű koncertet a hatalmas Lucerna Hall-ban. (Csak a rend kedvéért: a szó jelentése „Lámpácska”, tehát semmi köze a takarmánynövényhez. Egyébként egy óriási szórakoztatókombinát Prága központjában, a Vencel-tér tőszomszédságában, számos nagyhorderejű rendezvény – így a prágai jazzfesztiválok – helyszíne. Még a monarchia idején épült patinás épületkomplexum mellesleg Václav Hável családjáé volt, tőlük vették el és államosították az 1940-es évek végén, 1989 után visszakapták... Prágában – talán, mert külföldi voltam – sikerült bejutnom Peterson öltözőjébe, és amikor megtudta, hogy magyar vagyok mesélte el misztikus kapcsolatát az általa rendkívül nagyrabecsült Liszt Ferenchez. Ismeretes, hogy Peterson kanadai eredetű és az ötgyermekes montreáli családban különösen ő és egyik nővére bizonyult leginkább zenei érdeklődésűnek. Szüleik egy ott élő, jóhírű magyar zongoratanárhoz, bizonyos Márky Pálhoz járatták őket, akiről kiderült, hogy Pesten annak a Thomán Istvánnak volt a tanítványa, akinek még maga Liszt Ferenc volt a mestere… Ily módon Liszt örökösének vallotta magát, és hogy mennyire nagyra tartotta a magyar zenét és annak művelőit, arra jellemző, hogy későn született tinédzser lányát is egy Torontóban élő magyar jazz-zongorista, Botos Róbert tanította a nagy művész 2007 karácsonyán történt elhunytáig.

A budapesti koncertet olyan elképesztő érdeklődés előzte meg, ami kijárt egy ilyen világhírességnek, hiszen őt is alighanem a műfaj legismertebb öt-hat képviselője között tarthatjuk számon és olyanok is hallottak róla, akiket a jazz hidegen hagy. Akkor láttam először, hogy a WC szűk és magasan elhelyezkedő ablakán is lógtak be, akik nem is potyázni akartak, hanem egyszerűen nem jutottak jegyhez. Az „aktuális” Peterson trió 1970-es budapesti felállása is meglehetősen érdekes, már csak politikai vonatkozása miatt is. Az 1970 novemberében Villingenben rögzített „Another Day” című MPS albumon a trióban a nem túl ismert Ray Price dobos mellett egy másik – akkoriban még nemzetközileg – ismeretlen cseh bőgős, bizonyos Jiri (George) Mraz (így írva) szerepel, majd pár héttel később Pesten már a dán ifjonc (akkor mindössze 24 éves) Niels-Henning Ørsted Pedersen. Az ok igen egyszerű volt, mint Mraz elmesélte nekem pár éve a Kálvin téri Korona szállóban, amikor Lakatos Tónival lépett fel nálunk: ő a prágai szovjet bevonulás után „lépett le” 1968-ban (akkor még csak két éve) és a „szocialista” Magyarország természetesen kiadta volna a „baráti” Csehszlovákiának. Nos, mivel erre vágyott legkevésbé, szólt a „Maestro”-nak, aki sürgősen magához rendelte az ifjú vikinget, aki aztán néhány évtizedig nála is maradt… Róla érdemes még azt tudni, hogy a fáma szerint a Koppenhágában koncertező Count Basie meghallva a 15 éves NHØP elképesztő játékát, még 1961 táján, magával akarta cipelni New Yorkba és csak a szülők heves tiltakozása után állt el szándékától. Ezután persze csodás karriert futott be, nagyrészt Peterson mellett is, de talán éppen a rendkívül sokirányú elfoglaltsága is hozzájárult korai halálához.

Ray Price-ról nem sokat tudtunk sem akkor, sem azóta. (Akkor mégcsak annyit tudhattunk róla, hogy angol. Azóta azt is, hogy később Stan Kenton zenekarában is játszott. Jeleneg meg azt, hogy Seattle-ben él! - a szerk.)

Nem mondom azt, hogy lényegtelen volt a Peterson trió dobosának szerepe, de – véleményem szerint – a bőgős sokkal fontosabb volt számára, nem véletlenül a legjobb bőgősök (Ray Brown, Sam Jones, George Mraz, NHØP) játszottak mellette, míg a dobosai (Ed Thigpen, Bobby Durham, Ray Price, Martin Drew) azért nem tartoztak a leghíresebbek sorába. Hogy maga Peterson sem tulajdonított olyan nagy jelentőséget a dobosnak az ő turbómotor-zongorázása mellett, azt nemcsak az bizonyítja, hogy szeretett szólóban játszani, sőt lemezt is készíteni, de az úgynevezett „eredeti” Peterson-trióban Herb Ellis gitárja és Ray Brown bőgője mellett dob nem is szerepelt.

Hogy mi is történt a budapesti koncerten, azt a több tucatnyi Peterson lemez (jó néhány ezek között még ráadásul koncert felvétel is), és az általam látott-hallott négy koncert élményének kavalkádjából aligha tudnám kihámozni, de szerencsére a Magyar Rádió felvételei megmaradtak, így azért lehet rekonstruálni a történteket. A 2007. június 27-ei Archívumunk jazzkincsei adásában Pocsai Krisztina az adássorozat „háziasszonya” Schlotthauer Péterrel beszélgetett, aki annakidején a koncert rögzítésében hangmérnökként működött közre. Ő idézte fel azt az emlékét, hogy a koncert előtt Peterson, még ballonkabátban, megvizsgálta a zongorát, majd vagy félóráig játszott olyan önfeledten, hogy nem is hallotta a színpadon ügyködő munkások zaját, semmit nem észlelt a külvilágból, hanem bezárkózott a saját, különleges világába. A menedzser jött érte, hogy öltözni kellene, Peterson ugyanis mindig úgy szerepelt, mint egy klasszikus zenét játszó pianista – klakkban-frakkban, csokornyakkendősen.(Nem akarok összehasonlításokat tenni a mai fellépőkkel, még csak azt sem kívánom, hogy hozzá, vagy az MJQ tagjaihoz hasonlóan öltözzenek a mai zenészek, de hogy az alsó határ alá is sikerül lassan lemenni, arról a jazzma főszerkesztője is tett némi epés megjegyzéseket pár héttel ezelőtt egyik színes egyéniségünk kapcsán.)

Aztán sorjáztak az ismert számok: a „Satin Doll”, a „You Look Good to Me”, a „The Lamp Is Low”, a „Just Friends”, egy csodás feldolgozása a „Hófehérke” Miles Davis által is repertoárra vett „Someday My Prince Will Come” című betétdalának, vagy a Basie-zenekar két sikerszáma a „Cute” és a „Lil’ Darlin’”, a klasszikus balladák, mint a „Here’s That Rainy Day” és az „On a Clear Day”, a magyar közönségnek kötelezően előadott Kozma-örökzöld, az „Autumn Leaves”, és a bossa nova hullám akkoriban annyira népszerű darabja, a „Quiet Nights and Quiet Stars”... A népszerű dallamok első sorát felismerő közönség lelkes tapsai és a számokat követő, szűnni nem akaró ünneplés jellemezték a koncertet. Azt hiszem, hogy ez a fajta légkör már aligha jön vissza, ennek számos oka van, amit most nem kívánok elemezni. Olyan óriási volt az ostrom is, hiszen mindenki be akart jutni a mesterhez, hogy én meg sem kíséreltem, egy évvel a prágai élményeim után nem volt kedvem „ringbe szállni”. Így olvasóim is be kell érjék az ott szerzett aláírásokkal, Peterson mellett, Sam Jones és Bobby Durham szignója látható.

Persze a fotósok mind ott nyüzsögtek a koncerten és utána is, és Peterson-ról is rengeteg kép készült, hiszen ideális alany volt, játék közben olyan mély átélés sugárzott az arcáról, hogy ettől szebbet fotós nem is álmodhatott. Fejes László, minden idők legjobb magyar jazz fotósa persze Prágában és Budapesten is fotózta a Mestert és kísérőit. Ő készítette azt a remek képet, ami azért ritka, mert Ray Price-szal nem sok fotó született. Ezt a képet röviddel Laci halála után a Jazz Forum, a Nemzetközi Jazz Federáció lapja is közölte. Még egy érdekes, egyben bosszantó momentum: Fejes László „Néma kiáltás” című monográfiájában, de még más helyeken is (pl. Fotóművészet című lap) közölték Sam Jones Prágában készült fotóját következetesen Sam Brown-nak elkeresztelve. Hogy ezt ki találta ki, vagy Sandy Brown-nal tévesztették-e össze, ki tudja?
Mint mondottam Peterson mester még két ízben tett boldoggá minket mesteri játékával Pesten. A közeljövőben majd ezekről is megemlékezünk. Addig is, ha jó kedvük van, de ha rossz a hangulatuk, akkor is, hallgassák Peterson-t, biztos helyreáll a lelki egyensúlyuk. Nekem legalábbis mindig segít...