Világsztárok Magyarországon – a IV. (Alba Regia Videoton) Interjazz Fesztivál, 1970. május 14–16.
2011. május 13., Márkus József
Az 1970-es év – ha nem is világrengető – mégis érezhető fordulatot hozott a fehérvári fesztiválok sorozatában. A nemzetközi jazztalálkozó ebben az esztendőben vált igazán nagykorúvá.
A rendezők visszatértek az eredeti, háromnapos időtartamhoz, és ez a sűrítés bizonyos fokú kiegyenlítettséget eredményezett – stílusban, és talán a színvonal terén is. A Vörösmarty Színházban ezúttal mindhárom estén telt ház volt. A nézőtér természetesen csak akkor telt meg zsúfolásig, ha ismertebb nevek, hírességek játszottak éppen a színpadon. Egyéb esetekben pedig a folyosókon, vagy a büfében zajlott a jellegzetes fesztiváli „társasági élet”, ami nyugaton, vagy Varsóban már évek óta a jazz események mindennapjaihoz tartozott. Persze előfordultak váratlan meglepetések is: egy-egy fiatal tehetség feltűnése, vagy szürkének gondolt együttes „kirobbanása”; ilyenkor futótűzként terjedt a hír, és percek alatt újra megteltek a széksorok.
A legkülönbözőbb formációk és stílusok váltogatták egymást a három nap alatt. Hogy, hogy nem, a tradicionális zene ebben az évben a korábbiakhoz képest nagyobb teret kapott a fesztiválon: minden napra jutott egy-egy ilyen produkció. Ezúttal a hagyományos stílust képviselők közül Chris Barber zenekarát méltán illette meg a „világhírű” jelző, a „Red Onions” Ausztráliában és Európában élvezett széleskörű elismertséget. A „Magyarországon világhírű” Benkó-zenekar (a minősítés nem tőlem származik!) – nos, ők éppen felfutóban voltak a nyugati piacon, és csak a következő években szereztek maguknak nemzetközi nevet. A Magyar Nemzet 1970. május 19-i számában Pernye Andrástól olvashatunk kritikát a fesztivál második napjáról. A népszerű Tanár Úr csupán ezen az egy napon volt jelen; írásomban többször is idézni fogok cikkéből. Utóbb említett zenekarunkról a következőket írja: „Benkó Sándor dixieland együttese lépett elsőként a pódiumra. Természetesen klasszikus jazzt játszottak, méghozzá kitűnően. Nagyon jó, hogy van egy ilyen együttesünk, amely nagy tudással és szorgalommal ápolja a több mint fél évszázados, de ma is eleven és életteljes »dixie«-t.” Valójában a három közül csak Benkóék együttesét nevezhetjük dixieland zenekarnak. A többiek még nevükben is utaltak arra, hogy nem a mindenáron való szórakoztatás a céljuk, hanem a (saját értelmezésben átadott) hagyományok megszerettetése a közönséggel. A britek ekkor „Chris Barber's Jazz & Blues Band”-nek, az ausztrálok egyszerűen „Red Onion Jazz Band”-nek nevezték saját formációjukat.
A harsonás Chris Barber 1930-ban született London egyik északi elővárosában. 19 évesen alakítja első zenekarát, majd 1953-ban bekerül a trombitás Ken Colyer zenekarába, aki éppen akkor tért vissza New Orleans-i tanulmányútjáról. Colyer meghívja új együttesébe Barber mellé Monty Sunshine klarinétost, valamint Lonnie Donegan gitáros-bendzsós-énekest is. Donegan a jazzel párhuzamosan skiffle-muzsikát is játszott, ami a nagyvárosi fiatalok folklór hatású zenéje; ez az amerikai néger eredetű műfaj az ötvenes években lett divat Angliában; a pengetős hangszereken kívül olyan primitív instrumentumok jellemezték, mint a szájharmonika, a washboard, a kazoo és a jug. A trombitás Colyer ebben az időben már jól ismert név volt, így az új zenekar rövid egyéves fennállása alatt közel száz különféle jazz-számot vett lemezre. Mégis, egy kisebb fajta összezördülés után a zenekar teljes „legénysége” búcsút mondott a vezetőnek, és 1954 május végén, immár Chris Barber vezetésével újjáalakult. Az ex-főnök helyébe Pat Halcox-ot hívták meg, aki ettől kezdve nem kevesebb, mint 54 évig trombitált a zenekarban, ami felér egy Guinness-rekorddal. Barber számos fiatal tehetség útját egyengette ebben az időszakban, köztük volt a blues- és rockénekesnő Ottilie Patterson, aki 1955 elejétől az együttes tagja, és hamarosan a harsonás-vezető felesége lett. Tizenöt év után, éppen a fehérvári fellépésük évében, egészségi okok miatt visszavonult. (Szerencsére a fesztiválon még részt vett.) 1956 tavaszán Lonnie Donegan távozott a zenekartól, hogy a rhythm and blues és a pop világában kamatoztassa tehetségét. Az ötvenes évek második felében egyre gyakoribbá vált az együttműködés a Barber Band valamint az Egyesült Államokból a Brit-szigetekre látogató blues-zenészek között (Big Bill Broonzy, Sonny Terry, Brownie McGhee, Muddy Waters és mások). Közös koncerteket, turnékat szerveztek, és felvételeket is készítettek. Az amerikai fekete hírességekkel való munkakapcsolatnak is köszönhető a zenekar játékstílusában máig jelen levő erős blues- és rhythm and blues-hatás. A már korábban, Donegan-től és Patterson-tól eredő skiffle- és folklór-befolyás után ezúttal tősgyökeres fekete-amerikai népművészek közvetlen inspirációja által vált még gazdagabbá és kifejezőbbé játékuk. 1959-ben Sidney Bechet örökzöldjének, a „Petite Fleur”-nek Barber-féle verziója volt a zenekar első nagy hanglemez-sikere, amely mintegy fél éven át szerepelt a kislemezek brit listájának 3. helyén, miközben az Egyesült Államokban is felkúszott az 5. helyre. Egyúttal aranylemez lett, több mint egymillió példányban kelt el. A sors iróniája, hogy a felvételen maga Barber nem is szerepelt, Monty Sunshine játszotta a számot szólóban – Bechet vibratós játékát utánozva, a zenekar ritmusszekciója által kísérve. A klarinétos egyébként 1961 januárjában elbúcsúzott Barber-éktől, és hamarosan saját együttest alakított. Sunshine zenekara már szerepelt Fehérváron: az 1968-as Interjazz Fesztiválon lépett fel – mérsékelt sikerrel. A Chris Barber Band ennél is korábban, már 1962-ben járt hazánkban; pécsi fellépésükre Hivatásos Jazzrajongó emlékezett vissza március 20-án – szintén a „Világsztárok Magyarországon” sorozatunkban. Nyolc esztendő távlatából nem hiszem, hogy az 1970-es fesztivál fiatal hallgatóságából sokan emlékeztek volna a ’62-es turnéra, ugyanis annak idején Barber-ék nem léptek fel sem Fehérváron, sem Budapesten; csupán Pécsen és Miskolcon. A fővárosban azonban egy igen jó minőségű nagylemezt készítettek, és azt a felvételt jóval később a híres Storyville cég is kiadta. Az 1959-től kezdődő időszakra esik egyébként a Barber-zenekar első nagy felfutása. Az ’59-ben bemutatott „Look Back in Anger” (Nézz vissza haraggal) című játékfilmnek teljes zenei anyaga a zenekarvezető nevéhez fűződik; maga az együttes pedig a cselekménybe komponálva, saját néven szerepel a filmben. ’59-ben játszanak először az Egyesült Államokban: a Monterey-i Jazzfesztiválon lépnek fel. Talán ennek, talán a „Petite Fleur”-lemez már említett sikerének köszönhető, hogy az ezt követő öt évben még hat (!) alkalommal visszatértek az USA-ba. A Chris Barber Band stílusa az évek folyamán sok új hatással gazdagodott és változott. Egyetlen dolog, amihez makacsul ragaszkodtak: zongorát, vagy azzal rokon billentyűs hangszert soha nem alkalmaztak. (Talán egyetlen kivétel, amikor a New Orleans-i Dr. John blues-zongoristát kísérték, ám itt sem zenekari tagról van szó, csak vendégművészről.) Hogy honnan ez a zongoraiszony, azt csak találgathatjuk; tény, hogy az évek során a bőgő-bendzsó összjáték által kialakított háttér-sound Barber-védjeggyé vált. Aki ezt nem érti, hallgasson bele a Budapesten készült ’62-es lemez „Mood Indigo”-jába! 1964 nyarán aztán valami új dolog történt: talán a beat-zenekarok egyre növekvő népszerűségét megirigyelve, a csodálatos bendzsós Eddie Smith mellé meghívtak egy remek, fiatal blues-gitárost – John Slaughter személyében. Ezzel a hangszeresek létszáma hatról hétre növekedett. A csalétek bevált, és a zene semmivel sem lett kommerszebb; az továbbra is jazz maradt – némi rhythm and blues és korai soul-funky beütéssel. Egy plakát így hirdeti az együttest: „Chris Barber, Ottilie Patterson And The Blues Band”. És még ugyanezen év novemberében a bendzsós személye is megújul: Stu Morrison lép be, aki néha átvált gitárra is. Még két év, és két új taggal lezárul a második nagy felfutás előkészítése. Elsőnek jön 1967-ben a kislányos alkatú Jackie Flavelle, aki – óh, borzalom! – basszusgitározik, bár néha az akusztikus bőgőt is előveszi; aztán 1968-ban John Crocker, aki Ian Wheeler utóda lesz klarinéton és szaxofonokon – mégpedig 2004-ig, több mint 35 esztendőre! A szerencsés véletlen tehát úgy hozta, hogy a Barber Band 1962-es, valamit a ’70-es magyarországi fellépése is egybeesett a zenekar egy-egy csúcsidőszakával. Az eltelt nyolc év után mindössze hárman maradtak a ’62-es csapatból: a vezető-pozanos Barber, a trombitás Pat Halcox, valamint a dobos Graham Burbidge; és persze ne feledkezzünk el az énekesnő Ottilie Patterson-ról sem, aki szintén duplázott. És a fesztiválon részt vevő újabb tagok névsora: John Crocker (klarinét, szaxofonok), Stu Morrison (bendzsó és gitár), John Slaughter (gitár) és Jackie Flavelle (basszusgitár). A fellépésre a fesztivál első napján, május 14-én, az est záróműsoraként került sor. A terem zsúfolásig megtelt. Aznapi jegyem az erkélyre szólt; vesztemre, mert közvetlen körülöttem nagy létszámú, dixie-kedvelő társaság helyezkedett el (valószínűleg a fővárosból), akik örömükben valósággal végigüvöltötték az első számot, amiből jóformán csak foszlányokat hallottam. Lassanként csillapodtak a kedélyek, és a látás-hallásviszonyok is normalizálódtak. Mi tagadás, jómagam is belelkesedtem; remek műsor volt, színes és sokrétű. Adagoltak ebből is, abból is – kedvező arányban. Bemelegítésként New Orleans-i slágerekkel kezdték, aztán jöttek spirituálék (Over in the Gloryland), majd szép lassan előkerültek a megújulásra jellemző soul-funky számok az Adderley-repertoárból – természetesen saját ízlésben átdolgozva. Abban az időben már volt egy lemezem a pár évvel korábbi prágai fellépésükről, ezért ma már keverednek emlékeimben az élmények. Rémlik, hogy a „Work Song”-ot és Zawinul „Mercy, Mercy, Mercy”-jét is játszották. Slaughter valamelyikre egy szédületes gitárimprovizációt adott elő. A maga nemében egészen modern volt a „Battersea Rain Dance” is, ám mindenen túltett a szenzációs délszláv folk-feldolgozás (Barber így konferálta: „Yugoslavic folk song”) – „Hubava-zabava” címmel. Ennek a metrikus bonyolultsága még Brubeck Török Rondójáét is felülmúlja: egymás után 5/8, 7/8 és 9/8, és a további sorokban is ugyanígy sorakozik egymás után a három különböző metrumú ütem! Azért írtam, hogy „délszláv”, mert ebbe a fogalomba a bolgárok is beletartoznak; ez a téma bizonyára bolgár, vagy macedón eredetű lehet, hiszen a szerb ritmusképletek jóval egyszerűbbek. A műsor vége felé bekapcsolódó Ottilie Patterson néhány standard mellett spirituálét, ír és skót népdalfeldolgozásokat énekelt – a közönséggel bensőséges kapcsolatot teremtve. Ráadásként egy tengerészdal játékos feldolgozása hangzott el – a hallgatóság bevonásával, akik a sorok végén az énekesnő utasítása szerinti tapsképlettel egészítették ki a dalt. A Fejér Megyei Hírlap korabeli számának ide vonatkozó cikkéből idéznék néhány részletet – Torday Aliz tollából. „Chris Barber együttese végre bemutatta azt, amit az előző együttesektől hiányoltunk, s a jazztől elvártunk. Itt voltunk tanúi a tökéletes összhangnak, amely elsősorban a muzsikusok közt volt meg…” „És még valami, ami több mint, ami elvárásokban megfogalmazható: a kollektív együttmuzsikálás hallatlan, emberformáló öröme sugárzott az együttes minden tagjáról.” „Valami lényeges valósult meg ezek után a jazzből: elmosódott a határ az alkotó, az előadó; a mű és a közönség között.” „… a közönség, mintegy a népművészet szellemében vett részt az alkotó folyamatban; megteremtője, résztvevője és befolyásolója, valamint élvezője volt a muzsikának.” „… Ottilie Patterson személyében magával ragadó erejű, impulzív művészt ismerhetett meg a közönség. Lélegzetvételével is zenét sugárzott, mozdulataival, énekével, de ezzel egyenrangú módon némajátékával, meghajlásával is tökéletes kapcsolatot tudott teremteni a közönséggel.” Végezetül – még mindig Chris Barber zenekaránál maradva – elmesélnék egy történetet, amelyet (talán nem beképzeltség a részemről, hogy így említem:) kollégámtól, Csányi Attilától hallottam. Attila a nagy sikerű koncert után barátaival benyit a színház tőszomszédságában álló Velence Szálló (régi-új neve: Magyar Király Szálloda) éttermébe, hogy megvacsorázzon. Telik-múlik az idő, egyszer csak ismerősöket pillantanak meg egy közeli asztalnál: a Barber-zenekar néhány tagját. Már átöltöztek, ki farmerba, ki könnyű tavaszi öltönybe. John Crocker, a klarinétos speciel piros farmernadrágot visel, ami nálunk ma is ritkaságnak számít. Megszólal a zene, néhányan táncolni kezdenek egy távolabbi asztalnál, Crocker pedig előveszi hangszerét a tokból, összerakja, belehelyezi a nádat, majd szájával finoman benedvesíti, ahogyan az játék előtt szokás. Attiláék már sejtik, hogy a következő percekben az angol jazz-zenész be fog szállni a helybeli tánczenészekhez. Valóban ez történt, és az étterem vendégei Attiláékkal együtt tanúi lettek egy spontán jam session-nek. A történet jellemző a világ bármely részén élő jazz-zenészek nyitottságára, valamint a nemzetközi zenésztársadalom tagjainak egymás iránti szolidaritására – műfajoktól függetlenül. 1971-ben hasonló történetnek jómagam voltam a tanúja – ezúttal John Surman-nel, de ez már egy következő cikk anyaga.
A másik külföldi tradicionális formáció, az ausztrál Red Onion Jazz Band a fesztivál harmadik napján lépett fel. A zenekar rövidebb múltra tekint vissza, mint a Chris Barber Band. Az alapítók: a dobos Allan Browne és a trombitás-altszaxofonos Brett Iggulden 1960-ban – még, mint iskolásfiúk – Melbourne-ben, lakóházuk padlásán kutatva egy nagy rakás húszas-harmincas évekbeli hanglemezre bukkantak. Kiderült, hogy egyikük édesapjáé volt a lelet, de ő már régóta nem hallgatta azokat. A fiúk azonban meghallgatták, és annyira megtetszett nekik a lemezeken hallott zene, hogy elhatározták, zenét fognak tanulni, és zenekart alapítanak. Meg is találták a jazzhez értő tanárokat, és még abban az évben megalakult a Gin Bottle Jazz Band, amelyet végül is 1961-ben átkereszteltek mai nevére – a húszas évek közepén működő amerikai Red Onion Jazz Babies elnevezésű stúdióegyüttes emlékének adózva, amelyben először szerepelt együtt rendszeresen a két zseniális művész, Louis Armstrong és Sidney Bechet. (Óvodás korú olvasóink kedvéért elárulom, hogy a „red onion” egyszerűen vöröshagymát jelent.) Az alapítókhoz először Bill Howard harsonás, Kim Lynch tubás csatlakozott, majd 1962-ben Gerry Humphrys klarinétos (aki később neves pop-énekes lett); 1965-ben pedig megtalálják a „végleges” bendzsóst is a balkezes John Scurry személyében. A hatvanas évek közepétől egész Ausztráliában annyira ismerik már őket, hogy a nagyobb városokban saját rajongóklubjaik működnek. 1967-ben indulnak az első európai turnéra, mégpedig úgy, hogy ravasz módon hajózenekarként leszerződnek egy Angliába induló járatra. Először a brit szigeteken turnéznak; részint együtt, részint közös koncerten lépnek fel többek között Alex Welsh-sel, Georgie Fame-mel, majd Chris Barber-rel, sőt modern nevekkel is, mint Charles Lloyd, vagy Roland Kirk. Eljutottak német nyelvterületekre, a varsói Jazz Jamboree-n történt fellépésüket pedig az egyenes közvetítés jóvoltából élőben élvezhették a tévénézők Velencétől Moszkváig. A felvételeket számos országban kiadták hanglemezen. A fehérvári fellépésük a második európai turné állomása volt, amely már 1969-ben elkezdődött – Dánia, Belgium, Svájc és Nyugat-Németország meglátogatásával. Az Interjazz-fellépés után egyhónapos genfi pihenés, majd ismét az NSZK és Dánia következett egy újabb meghívás eredményeként. A Red Onion Band zenéje meleg fogadtatásban részesült a Vörösmarty Színházban, bár a Chris Barber Band koncertjén tapasztalt kirobbanó siker nem ismétlődött meg. A zenekar – játékában és külsőségeiben is (plakátok, öltözködés) –, szinte élő múzeumként őrizte a régi időket. Ők is fejlődtek, változtak, de mintegy negyven évvel lemaradva. Ennyi késéssel követték a stílusok változását. A fehérvári fesztiválon éppen a harmincas évek elejénél tartottak, már túl voltak Ellington Cotton Club-beli „dzsungel-korszakán”, éppen ezért tubajátékosukat, Bill Morris-t a bőgős Conrad Joyce-ra cserélték, aki értett a korai swing-bőgőzéshez, de azért tubázni is tudott. Most olvasom az egyik ausztrál weboldalon, hogy ebben az időben „a hétszemélyes zenekar tökéletesen fel tudta idézni Jimmie Lunceford 11 tagú big bandjének soundját.” És valóban, Fehérváron is ezt az illúziót keltették az ausztrál fiúk. Megint zavarban vagyok, hogy fel kell idéznem az előadott számokat, ugyanis a ’67-es Jazz Jamboree-n készült felvételeket sokat hallgattam már a fehérvári fellépésük előtt is, és óhatatlanul keverednek az emlékek ennyi idő távlatából. Mindenesetre jól emlékszem Carmichael „Stardust”-jára, a vokál-kórus által, halandzsa-szöveggel előadott mókás „Flatfoot Floogie”-ra, valamint jó néhány kevéssé ismert Ellington-számra. Dixieland-zenére egyáltalán nem emlékeztetett a műsor; egészében a korai swingből kaptunk ízelítőt. Persze, az 1930 körüli Ellington-darabokat még nem lehet egyértelműen a swinghez sorolni. Legjobb, ha egyszerűen Ellington-stílusúnak nevezzük azokat.
Néhány szót kell írnom a fesztiválon fellépő magyar (nem tradicionális) együttesekről is. Az első napon sorra kerülő két kvartett műsorában nem történt semmi meglepetés. A megyei Hírlap kritikusa (Torday Aliz) úgy próbálta menteni Pege Aladárékat, hogy „… a kezdeti hűvös hangulat, a tévéközvetítés miatti pontos kezdés, az elhelyezkedni igyekvés a nézőtéren, még az olyan tapasztalt és jeles jazzmuzsikus, mint Pege számára sem volt ihlető forrás.” Az őket követő Tomsits Rudolf Quartet-ről már jót is tudott írni a kommentátor: „A tudatos fegyelem játékukban sajnos a téma teljes kibontakozásának rovására ment. Az utolsó számban előadott improvizáció egyes részei már tudtak az érzelmi hangulatkeltés erejével hatni, de a mindvégig uralkodó feszes tartás megakadályozta a teljes azonosulás élményét.” Hogy én is mondjak valami jót: a hazai jazzéletben ritkaságnak számított, hogy Tomsitsék már harmadik alkalommal játszottak változatlan összeállításban a fesztiválon. A trombitás mellett Vukán György (zongora), Berkes Balázs (bőgő) és legifjabbként Rosenberg Tamás (dob) játszott az együttesben.
A második nap első részében ismét két hazai együttest hallottunk. Ezúttal újra Pernye Andrást idézem a Magyar Nemzet-beli kritikájából: „Csik Gusztáv Triója … ízig-vérig modern jazzt adott. Csik ragyogó zongorista, szuverén módon bánik hangszerével és már-már az atonalitás határán járó zenei anyagával egyaránt. Az úgynevezett bebop-stílusból vonja le a legvégső konzekvenciákat – ennek tulajdonítható, hogy zongorázása vibráló-villódzó, nyugtalan, szinte neurotikus, de mindvégig hiteles.” Ezt követően a budapesti Jazztanszakon akkoriban végzett három fiatal énekes lépett a színpadra. Pernye szerint „A Do You Do-vokál – Papp Márta, Kósa Zsuzsa és Miklósi Péter – szereplése ezúttal nem adott teljes értékű képet tagjainak kivételes zenei adottságáról és felkészültségéről. Külön-külön mindannyian remekül improvizálnak, hangjuk azonban nem olvad egységes hangzásképbe.”
Az utolsó napon sorra kerülő újabb két magyar formáció közül a Deseő Csaba vendégjátékával fellépő Kovács Andor Quartet hibátlanul játszott, ám az első napi Pege Quartet-hez hasonlóan ezúttal ők sem tudták a közönséget igazán fellelkesíteni. Talán egyedül a Gonda-Kruza Quartet (Kruza Richárd – vibrafon, Gonda János – zongora, Losó Miklós – bőgő, Kovács Gyula – dob) volt az akkoriban modernnek számító hazai együttesek közül, amely érett és kifinomult játékával – intellektualitásával együtt is – igazán hatni tudott, és le tudta kötni a közönséget. Nem tagadható náluk a híres amerikai Modern Jazz Quartet hatása, ám az igazsághoz hozzátartozik, hogy ebben a hangszerösszeállításban nagyon nehéz az MJQ bűvköréből szabadulni…
Hátra van még az úgynevezett „keleti blokkból” érkezett (anno népi demokratikus országoknak hívtuk ezeket) három együttes ismertetése. A kelet-német Studio IV Sextet kitűnő jellemrajzot kap Torday Aliztól, a Hírlap munkatársától: „Az NDK-ból érkezett Studio IV együttes nem igazi jazzt játszott. Számunkra ez a zene formákba merevedett, kottafejekben realizálódott. Precíz, fúvósokra épített együttesük nem tudta magával ragadni a közönséget, mert kívül maradt az alkotási folyamaton, nem vált annak részesévé.” A lengyel NOVI Singers szöges ellentéte az utóbbinak. A hatvanas évek közepén alakult kiváló vokálegyüttes évekig előkelő helyen szerepelt az Európai Jazz Szövetség magazinjának, a Jazz Forum-nak szavazólistáján, végül 1969-ben a Swingle Singers-t is megelőzve az 1. helyre került. Stílusuk az egykori Lambert-Hendricks-Ross trióéra emlékeztet. Tagjai: Bernard Kawka, Ewa Wanat, Janusz Mych és Waldemar Parzyński – mindannyian kiválóak a scat-improvizációban és az együttes éneklésben is. Kevesen tudják, hogy a nevük a „New Original Vocal Instruments” rövidítése, amelynek olvasata valóban emlékeztet a lengyel nowy (új) szóra, ám azt dupla w-vel és ipszilonnal írják a lengyelek. Koncertjük élvezetes volt, a közönség lelkesen fogadta. A jugoszláv – pontosabban szlovén (ljubljanai) Young Lions zenekar fúvósokra és gitárra épülő pop-jazzt játszott – sok hangszerelt résszel, kevés improvizációval. A közönség ifjabb részétől természetesen sok tapsot kaptak. A fesztivál fő attrakciójáról, a Clarke-Boland Big Band május 15-i fellépéséről Csányi Attila már megemlékezett – külön cikkben. Jómagam a zenekar megalakulásának előzményeivel, valamint élményeimmel szeretném azt kiegészíteni. Kenny Clarke és Francy Boland teljesen ellentétes utat jártak be, végül találkoztak, és szerencsésen kiegészítették egymást.
Clarke 1914-ben az Egyesült Államokban született Pittsburgh-ben. A harmincas években a legjobb big bandekben dobolt, majd a negyvenes évek bop-mozgalmának legismertebb dobosa lett. Kis túlzással minden híres művésszel játszott rövidebb-hosszabb ideig, majd Dizzy Gillespie big bandjéhez került, ezzel párhuzamosan a Modern Jazz Quartet-ben is játszott 1951-55 között. 1956-ban Párizsba költözött, ahol a jazzélet központi alakja lett. Gyakorlatilag haláláig, 1985-ig ott élt. Francy (Francois) Boland 1929-ben született a belgiumi Namur-ban. Klasszikus zenében képezte magát, de a jazz is korán felkeltette érdeklődését. Perfekt zongorista, akit inkább a zenekari komponálás és a hangszerelés érdekel. Az ötvenes években Párizsban Chet Baker-rel dolgozott, majd Németországban a Kurt Edelhagen Big Band számára készített hangszereléseket. 1958-ban New Yorkba látogatott, ahol szintén hangszerelt, mégpedig Count Basie-nek. Később Párizsban találkozott a dobos Kenny Clarke-kal, és együtt megalakították a Clarke-Boland Big Bandet, amelynek financiális hátterét Gigi Campi teremtette meg. A „CBBB” igazi európai-nemzetközi nagyzenekar. Tagjai az Amerikából áttelepült neves jazz-zenészekből, valamint a legkiválóbb európai jazzmuzsikusokból tevődnek össze. 1961 és ’72 között rendszeresen működött a zenekar, attól kezdve ritka alkalmanként adnak egy-egy koncertet vagy készítenek hanglemezt. Maga Boland 2005-ben hunyt el. 1970. május 15-én pénteken, a szünet után került sor a várva várt nagyzenekar bemutatkozására a Vörösmarty Színházban. Nem tagadom, főleg Johnny Griffin-t vártam, hogy a ’69-es fellépése után újra hallhassam-láthassam játékát. Persze a többiek is tetszettek, főleg Art Farmer, Dusko Gojkovics, Ronnie Scott improvizációi. Az angol Tony Coe volt a nagy meglepetés, azelőtt sohasem hallottam róla. Tenoron is ügyes volt, de klarinéton fantasztikus! És Ake Persson pozanszólója sem volt kutya… Vártam, éreztem, hogy Griffin újra el fogja játszani azt a gyönyörű bluest, a „Jamfs Are Coming”-ot, amit előző évben már hallottam tőle. Az akkori Quartet-ből most is ott volt Jimmy Woode, a bőgős. Jöttek egymás után a gyors számok – nagy tempókban, némelyik páratlan metrumban; egyik jobb volt, mint a másik… És egyszer csak felhangzott az ismerős blues. Egy rövid zenekari bevezetés alatt Griffin szinte odafutott a színpad elejéhez, középre, és a témát már együtt játszotta a zenekarral. Én elöl ültem, a második vagy harmadik sorban, a középtől kissé jobbra. Nem vagyok mulatós ember, de hirtelen úgy éreztem, Griffin a fülembe „húzza” a muzsikát, mint valami cigányprímás. Az improvizáció alatt számomra megszűnt a közönség, a színház, minden… Csak a zene van, Griffin meg én. Lement a harmadik, negyedik kör is, egyszer csak úgy éreztem, csoda történt, és majdnem felkiáltottam: Csoda történt! Vagy varázslat? Honnan tudja Griffin, hogy szeretem Gershwint? Kitalálta, ennyire emberismerő? A „Rhapsody in Blue” egyik jól ismert témáját idézte a szólójában. Aztán magamhoz tértem; az történ ugyanis, hogy egy rövid időre valóban elfeledkeztem arról, hogy nem vagyok egyedül a nézőtéren. Hát így történt valahogy… Hogy szólózott-e más is a bluesban, nem tudnám megmondani, talán egy zongora-betét lehetett benne, de az biztos, hogy Griffin-é jó hosszú volt. Az is tény, hogy azóta elég sok Griffin-lemezt meghallgattam, benne bluesokat is, de hogy Gershwin-idézet egyikben sem volt, arra is megesküszöm.
