Világsztárok Magyarországon - April in Budapest - Count Basie zenekarának koncertje az Erkel Színházban 1970. április 16-án
2011. április 30., Hivatásos Jazzrajongó
A Basie zenekar nagy sikerszáma, egyben közismert lemezalbumának címadó dala, az „April in Paris” ihlette beszámolóm címét, hiszen a nagyon várt koncertet éppen áprilisban rendezték Budapesten. Az album persze jóval korábban 1956-van került rögzítésre.
Érdekes, hogy a budapesti koncert felvételei nem voltak megtalálhatóak a Magyar Rádió archívumában, amikor a Világsztárok Magyarországon című műsorsorozatban mindjárt az elején elérkeztünk ehhez az eseményhez, még 2007-ben. Ennek ellenére könnyű volt felidézni a koncertet, mivel a Pablo lemezkiadó „Good Time Blues” címmel 14 számot publikált CD-n 1994-ben. (Amit aztán a Universal átvett, és ők 2004-ben jelentették meg a CD-t! És ha valaki kételkedik, akkor álljon itt a belső borítón olvasható szöveg részlete: "Recorded in Budapest, Hungary, April 16, 1970". És ha még ez sem győzött meg senkit, akkor hallgasson bele a 13. számba (One O'Clock Jump), amelyben a "maestro" elköszönt a közönségtől és azoknak, akik nem értették az angol szöveget, a koncert MC-je, Nagy Judit (később Petrányi Judit néven vált közkedveltté a komolyzenét kedvelők körében) lefordította, emígyen. "Count Basie köszöni a tapsot, és ezzel műsoruk végére értek. Reméli, hogy a közönség annyira élvezte a zenét, amennyire ők maguk élvezték a játékot. És reméli, hogy hamarosan viszontláthatja a budapesti közönséget." Azóta szinte mindenki meghalt a Count Basie Big Band tagjai közül és a zenekar soha sem tért vissza Magyarországra! - a szerk.)
Hogy a felvételek hogyan kerültek a neves producer és impresszárió Norman Granz birtokába, erről nem szól a fáma, legalábbis nekem semmi közelebbit nem sikerült erről megtudnom. No, de történtek már ennél érdekesebb „privatizációk” is ebben az országban. A Basie zenekart jó pár évtizednyi hírnév előzte meg kis hazánkban, hiszen már a swing korszakban, azaz a 40-es évek elejétől számon tartotta a hazai jazzrajongó tábor is. Hébe-hóba még lemezeik is eljutottak hozzánk, főként 1956 után, aminek nemcsak az enyhülés (és a sok Amerikába került rokon, barát, ismerős) volt az oka, hanem a mikrobarázdás lemezek elterjedése, amelyen akár 12 szám is tárolható volt. Főként az „Everyday I Have the Blues” című dal (a „Count Basie Swings Joe Williams Sings” című album nyitószáma) volt népszerű, ahol a zenekar érces hangú szólistája, Joe Williams énekelt. A másik nagyon kedvelt albumot mindenki csak „Atomic Mr. Basie” néven emlegette, mert a borítón egy atomrobbantás képe volt látható és a híres Einstein féle képlet.
S ha már az „April in Paris”-zel kezdtük, akkor még elmondható, hogy alighanem ez volt a harmadik legismertebb album a Basie zenekartól, persze mindez a háború utáni termésből, hiszen a legkorábbi felvételek még 78-as fordulatú, mindössze két számot tartalmazó úgynevezett normál lemezeken kerültek hozzánk. Basie tehát ismert, kedvelt és nagyon várva várt volt hazánkban 1970 tavaszán. A rádióban 2007-ben Csányi Attila a koncerttel kapcsolatos élményeit felidézve elmondta, hogy az ország távolabbi csücskeiből is jöttek jazzrajongók, mindenki olyan örömmel üdvözölte egymást, mintha valamilyen nagy történelmi esemény lett volna. Nekünk az is volt...
A hatalmas érdeklődést mi sem bizonyította jobban, hogy azon a napon két koncertet adott a világhírű zenekar, egyet délután és egyet este. Ez akkoriban az ORI (Országos Rendező Iroda) szokásos gyakorlata volt, nem túl jó ötlet az előadók számára, a közönség pedig azon tipródott, hogy melyik koncertet célozza meg, hiszen az esti tűnt az „igazi” ünnepélyes eseménynek, ugyanakkor a művészek nyilván fáradtabbak voltak akkorra. Ráadásul a program sem volt teljesen azonos, napokkal utána a jazzrajongók azon vitatkoztak, hogy vajon melyik volt a jobb. Ezt elkerülendő többen (olykor magam is) mindkét koncertre beneveztek és majdnem annyira elfáradtak, mint a zenészek... A zenekar persze már messze nem olyan összetételű volt, mint korábban és már csak részben játszotta azt a híres repertoárt, ami számunkra a Basie Band-et jelentette. Ennek ellenére egyáltalán nem volt semmi hiányérzetünk, mert azért olyan „erők” játszottak, mint pl. Harry Sweets Edison és Sonny Cohn a trombitakórusban, vagy Eddie Lockjaw Davis és Eric Dixon tenorszaxofonon (utóbbi fuvolázatt is), Cecil Payne pedig baritonon. No és ott volt a helyén a zenekar motorja az utánozhatatlan „All American Rhythm Section”, a Freddie Green gitárossal megerősített trió: maga a Mester, a zongoránál, és két fiatal, de teljesen beilleszkedő társa, Norman Keenan a bőgőnél és Harold Jones a dobokon. A jó öreg Green-ről érdemes elmondani, hogy Basie ritmusgitárosa volt éppen fél évszázadig, ugyanis 1937-ben került a Basie Band-be és haláláig ott is maradt. Basie ugyan 1984-ben, 80 éves korában elhunyt, de a zenekar – Frank Foster vezetésével – tovább működött és a hűséges Freddie még 3 évig dolgozott – saját haláláig. A budapesti koncertre visszatérve azt is el kell mondani, hogy a jobbnál jobb hangszerelések a régi, jól bevált és mindenki által kedvelt Basie-féle hangzást idézték, ami nem volt véletlen, hiszen a CD-n minden számnál kiírták a hangszerelőt és olyan nevek olvashatók, mint Neal Hefti, Nat Pierce, Ernie Wilkins, vagy Benny Carter, akik a band számára korábban dolgoztak. Ugyanakkor a zenekar akkori tagjai: Eddie Lockjaw Davis, Eric Dixon és Bobby Plater is készítettek arranzsmanokat a band részére. Ami a repertoárt illeti, természetesen elhangzottak a patinás Basie szerzemények („Jumpin” at the Woodside” és a „One O’Clock Jump”), a korábban játszott, nem a Mester által komponált, de nagy közönségsikert aratott számok, mint pl. Neal Hefti „Cute”-ja és számos olyan standard, amelyek korábban nem feltétlenül jellemezték a Basie Band „készletét”, mint a „Summertime”, a „Frankie and Johnnie”, vagy az „A Night in Tunisia”. Frenetikus sikert aratott szinte minden szólista, de mindenekelőtt a két nagynevű veterán Harry Sweets Edison és Eddie Lockjaw Davis. Még szólni kell a zenekar énekesnőjéről is, aki egy attraktív külsejű és remek hanggal megáldott fekete hölgy volt: Mary Stallings.
Már Armstrong kapcsán is megemlítettük, hogy különböző okok miatt a leghíresebb művészek világkörüli turnékra gyakran kevésbé ismert arcokat hoztak el (money, you know! – a szerk.), különösen énekesek esetében lehetett ezt megfigyelni. De, hogy Mary Stallings nem volt akárki, arra nézvést álljon itt egy későbbi élményem vele kapcsolatban. Vagy negyedszázaddal a budapesti koncert után, a 90-es évek közepén London egyik legjobb lemezboltjában hallottam egy remek énekesnőt, zongoratrió kísérettel (aztán kiderült, hogy gitár is volt az együttesben). Azonnal megvettem a CD-t és csak hetekkel később itthon „ugrott be”, hogy kit is kísér a Gene Harris Quartet ezen a lemezen. Ez bizony az az énekesnő volt, aki a Basie zenekarral az Erkelben szerepelt még 1970-ben. (Azóta további három CD-jét szereztem be.)
A Basie zenekar nyitotta meg azt a sorozatot, amelyben a nagyzenekari jazz olyan géniuszait láthattuk ezt követően az Erkel Színház pódiumán, mint Duke Ellington, Benny Goodman, Stan Kenton és Woody Herman. Természetesen ezekről is beszámolok majd...
