Világsztárok Magyarországon - A Maynard Ferguson Quintet koncertje az Alba Regia Videoton Interjazz Fesztiválon 1969. május 17-én
2011. április 23., Hivatásos Jazzrajongó
A múlt héten már beszámoltam a sorrendben harmadik fehérvári fesztivál egyik nagy eseményéről, a Johnny Griffin Quartet koncertjéről. Másnap, május 17-én szombaton a fő attrakció az amerikai (kanadai) trombitás Maynard Ferguson fellépése volt brit társaiv
Ferguson akkoriban Angliában élt és először egy angol-amerikai zenekart vezetett, majd pedig egy teljesen brit muzsikusokból álló big bandet. Közben az indiai Madras-ban is tanított, szóval ekkoriban Britannia volt a központ számára. Nyilván emiatt sikerült könnyedén meghívni Székesfehérvárra, ahol elképesztő sikerrel szerepelt négy brit muzsikussal: Sandy Brown klarinétozott és énekelt, Brian Melon zongorázott, Ron Matthewson bőgőzött és Spike Wells dobolt.
Az efféle fesztiváloknak óriási hátránya az, hogy a résztvevők kénytelenek végigszenvedni az est legfontosabb koncertje előtt további olyan együttesek játékát is, akik esetleg a maguk nemében nem rosszak, de az ember ilyenkor aligha van „rájuk hangolva”.
Ezen az estén a Benkó Dixieland indított, ami úgy hiányzott, mint „üveges tótnak (pardon szlováknak) a hanyattesés”, ezután a Debreceni Jazz Együttes lépett fel, majd a Gonda-Kruza Quartet fejezte be az első félidő műsorát. (Mindezt a kanadai CODA magazinba írott beszámolóm alapján tudom ilyen pontosan rekonstruálni.) Képzelhető az a feszült várakozás, ami ezek után a Ferguson együttes fellépését megelőzte. Ferguson virtuóz be-bop játékáról és rendkívül magas hangok produkálásáról volt már ismeretes lemezeiről számunkra. Mint Márkus József, a fehérvári jazzklub akkori vezetője a koncert hangfelvételének lejátszásakor a rádióban találóan mondta: tűhangjai miatt „sztratoszférikus trombitásként” emlegették.
Ahogyan az egy harsány észak-amerikai zenészhez illik, tarka sállal a nyakában jött a színpadra, széles mozdulatokkal lóbálta a hangszerét és szemlátomást élvezte az ünneplést. Az éppen negyven éves, erősen kopaszodó Sandy Brown sokkal szerényebben viselkedett, kiderült róla a jazzirodalomból szerzett információkból, hogy nagyon komoly entellektüel, esszékötetek szerzője. Indiában született, de Edinburgh-ban nőtt fel és skót származása miatt viccesen McJazz-nek nevezték. A jazzben inkább a korábbi szvinges mainstream zenét művelte, sőt még a brit „Trad mad”, azaz a dixie-őrület jeles képviselője volt. Nem mindig játszottak együtt, egyes számokat csak Maynard, másokat pedig Sandy adott elő a ritmusszekció kíséretével, akik egy fiatalabb generációhoz tartoztak, de rendkívül felkészült, vérbeli „jazzman”-eknek bizonyultak. Sandy egy gyönyörű lassú blues-zal alapozta meg a hangulatot „In the Evening” címmel, amelyben énekelt is, rekedt, az öreg fekete blues-énekesekre emlékeztető hangon, óriási sikerrel. Tudni kell, hogy ilyen zenét itthon még soha nem hallottunk korábban. A folytatásban persze a legismertebb standard-ek kerültek sorra Ellington-tól a „Cotton Tail”, Gershwin-től a „Summertime” és a „Lady Be Good”, az Óz betétdala az „Over the Rainbow”, az „Easy Livin’”, az „It’s A Wonderful World” (régi standard, nem azonos a divatos „What A Wonderful World”-del!), majd végül a Music USA adásokból (is) mindenki által jól ismert Billy Strayhorn örökzöld a „Take the A Train”. Maynard trombitaszólóit nemcsak óriási taps, de valóságos felhördülés követte, mert ilyet itthon még senki sem látott-hallott élőben. Emellett remekül „valve trombon”-ozott, azaz billentyűs pozánon is játszott. A ritmusszekció tagjai is elképesztően jók voltak, ezt most is megállapíthatjuk a Magyar Rádió hangfelvételeit meghallgatva. Ekkor tapasztaltam először, hogy egyáltalán nem csak a „nagy nevek” tudnak jó zenét produkálni, nem szabad a hírességek bűvöletében elmerülni. Ez intő példa volt arra nézve is, hogy a hazai jazz zenészek is lehetnek éppen olyan jók, mint akár az amerikaiak, hiszen például ki ismerte ennek a három remek angol művésznek a tevékenységét eladdig. A legmeglepőbb számomra a bőgős, Ron Matthewson játéka volt, aki Charles Mingus színvonalán (és nyomdokain) játszott és szemlátomást Maynard-nak is nagyon imponált a tudása. A koncertet követően nagyszabású „jam session”-re került sor, amelyen a fesztivál számos résztvevő művésze „örömzenélt” reggelig. Sajnos ezen nem vehettem részt, ez volt a hátránya annak, ha az ember valamilyen – kocsival rendelkező – ismerőséhez volt kötve. Viszont volt ennek a rendezvénynek egy érdekes aspektusa. Gyémánt László festőművész, aki számos kiváló jazz-témájú festmény alkotója, maga is „hivatásos jazzrajongó” (nemrégiben kapta meg a Pernye András díjat), ezen a hajnalig tartó rendezvényen került baráti kapcsolatba Sandy Brown-nal (erről megemlékezik a róla szóló monográfiában is), amelynek folytatása is lett.
Laci pár év múlva Londonban telepedett le, ahol sok segítséget kapott Brown-tól, sőt egy lemezének borítójára is az ő – Brown-ról készített – két festménye került rá.
A másik érdekes vonzata ennek a koncertnek az volt, hogy a neves jazzfotósnak, Fejes Lászlónak Maynard-ról Fehérváron készített fotója nemcsak a Film, Színház Muzsikának a képes beszámolójában jelent meg nyomtatásban, hanem a Down Beat egy 1972-es címlapján is. Aligha volt a magazin közel egy évszázados fennállása alatt címlapján magyar fotós képe.
