Stigers, Curtis: One More for the Road 2017. március 31., Joe Fritz
Curtis Stigers - One More for the Road (Decca – Universal Hungary)
Az amerikai énekes legújabb lemeze, már a gyakorlott lemezvásárlót elsőre némi deja-vu érzéssel érinti meg, méghozzá a jobbik feléből. Gyanúsan hasonlít a borító valamire. A borítóképet leszámítva, egy az egyben „Frank Sinatra at the Sands” című ikonikus 1966-os lemezének design-ja lapul ujjaink között, melyet anno a Count Basie zenekarral rögzítettek a szintén ikonikus The Sands nevű lokálban. Curtis Stigers lemezén a betűtípusok, a díszítő elemek és az árnyalatok is stimmelnek, kivétel persze a szöveg, hiszen az a sajátja, méghozzá a világ jelenlegi egyik legjobb big bandjével készitette ezt a rövidke lemezt, a Dán Rádió zenekarával.
Egy Frank Sinatra- Count Basie lemezt újraértékelni igen felelősségteljes vállalkozás, szinte könyvelhető, hogy az eredetihez képest csak halvány másolat lehet. Stigers tudva ezt, a legbiztosabb módszerhez folyamodott: egy az egyben átvette azt az anyagot, az eredeti hangszerelésekkel együtt. Gyakorlatilag egy Sinatra lemezt hallhatunk azzal a különbséggel, hogy a "voice" ezúttal egy kicsit rekedtebb, kicsit más világot mutat, de csak hangszínben. Frazírban, érzésben máris a Sands-ben vagyunk.
A „Come Fly with Me”, az „I've Got You Under My Skin” és a „You Make Me Feel so Young” után egyszercsak megjön az a hangzás, amit annyira szeretünk Sinatra-tól, méghozzá a „Fly Me to the Moon”, a régi Quincy Jones hangszerelésben. Mit sem kopott az idők során, még így, hogy Frank Wess fuvola játéka is meg lett itt idézve... Tökéletes tisztelgés a nagy elődök lábainál. A Gershwin tollából származó „They Can't Take That Away from Me” után a zárószám a „One for My Baby”, mely ez esetben nem megy el a szórakoztatás szintjére, mint az Sammy Davis, Jr., vagy Bobby Darin eseteiben történt, ők ugyanis hollywoodi paródiát csináltak ebben a dalban, szinte az összes pályatársukról. Ezt Curtis kihagyja, inkább az alapdalt elemzi sajátos módján.
A zenéről elég annyi, hogy Billy May, Quincy Jones, Billy Byers, Nelson Riddle a hangszerelők.... ez önmagában elvinne egy lemezt a hátán, nemhogy egy ilyen hihetetlenül markáns és ütőképes big banddel.
A borító érdekessége, hogy igen szűkszavú, semmi sem utal a nagy előd lemezére, ez inkább a hallgatóra és a gyűjtőre van bízva, hogy reagál-e az átültetett ikonságra, vagy megmarad abban a hitben, hogy ez egy új produkció. Sokak szamara lehet felüdülés egy kevésbé populáris hangtól ez a műsor, egy Michael Bublé, vagy akár Rod Stewart után.
Két érdekessége is van a lemeznek, amire felhívnám a figyelmet. Az egyik, hogy a koncert amin rögzítették, 2014-ben zajlott le, de vártak 3 évet a megjelentetéssel... Vajon, miért történt ez a hosszú várakozás?
A másik, sokkal előre és egyben visszamutató is. A nyugati lemezgyárak jobbára újra hanglemezeket gyártanak, és nem úgy fest, hogy nosztalgiából, hanem egy hosszú idő után belátott minőségi zenehallgatás elérése érdekében. Ugyanis a CD adathordozóként már igazoltan nem tartós, és az analóg hangot nem is adja vissza a digitalizált forma. Hogy miért írom ezt? Mert ez a lemez 33 perces!!!! Már vinyl (bakelit) formátumban gondolkodtak benne, de megérte a CD megjelenést is... még...
Kissé furcsa egy ilyen rövid lemez, viszont a kevesebb a több, mint ebben az esetben is. Curtis Stigers swingel, elad, és legalább annyira férfias, mint Sinatra. A big band pedig hűen mutatja a nagy Basie banda energiáit.
Igazi jazz, a nagy idők nyomataival!
