Glasper, Robert: Black Radio 2012. március 15., Szabó Gabriella Eszter
Nem is olyan régen kaptam egy Robert Glasper lemezt egy igen kedves barátomtól. Az „In My Element” című albumot a jazz rajongók nagy többsége biztosan ismeri. Szerencsére ilyen módon én is meghallgathattam, és tetszett is. A stílus, az egyediség, a még nem hallott formulák, a líraiság, a sokoldalú játék.
Azonban most nem erről kell beszélnem, hanem egy 2012-es, mi több, pár nappal ezelőtt megjelent korongról, amely már nemcsak jazz, de hip-hop, rock, R&B stílusok is egyben. A „Black Radio” annyi kiválóságot vonultat fel, hogy ha mindenkiről, hozzá méltón beszámolnék az elért eredményeiről, sikereiről, az eddig megtett útról és távlati célokról, akkor több oldalas életrajzi regényeket keltenék életre, nem pedig lemezbemutatót tartanék. Így csak néhány, lényeges és szükséges információval fogom ellátni a kedves olvasót. Kezdjük rögtön Robert Glasper-rel, aki Houston-i születésű, jelenleg krisztusi korban élő fiatalember. New York-i tanulmányai során találkozott azzal a Bilal Oliver-rel, aki a szóban forgó CD-n is énekel pár számban, és akinek köszönhetően a jazz mellett a hip-hop, R&B műfajában is elmélyült. Ezen a vonalon maradva Mos Def, Kanye West, Erykah Badu, Jay-Z voltak a partnerei, a „Mood” című jazz lemezen pedig Terence Blanchard és Christian McBride neve szerepel a sajátja mellett.
A „HEAVy” (funk pop new wave) duó formációban játszó zeneszerző, producer Casey Benjamin szaxofonozik és fuvolázik a felvételeken (Ő pár hete a 14 éves dobos csodagyerek Hodek Dáviddal lépett fel a Fesztivál Színházban! – a szerk.). A „veszélyes” Chris Dave dobolását csodálhatjuk, aki számtalan hírességgel muzsikált már egy színpadon, úgy, mint Kenny Garrett, D’Angelo, Beyoncé, Wynton Marsalis, Pat Metheny, Erykah Badu, Jill Scott és még sokan mások.
Az 1979-es, Philadelphia-i születésű Derrick Hodge adja a basszust, aki szintén neves művészek hosszú sorával színesíti az önéletrajzát: Kanye West, Jill Scott, Mos Def, Terence Blanchard.
És ehhez a csapathoz még hozzászegődnek a soul, R&B, hip-hop énekesek és énekesnők, akiket majd a későbbiekben említek meg.
Érdekes indítás a „Lift off/mic check” című első „szám”, amelyben kissé kaotikus elemek ismétlődnek, némi zene, szöveg, zongora futamok, beszéd és énekhangok, de a mikrofon próbának eleget tesznek, bejátszották magukat, beénekeltek, jöhet a többi dal. Jön is Erykah Badu jellegzetes, dögös hangjával, lágy fuvola dallamokkal a háttérben. Az „Afro Blue”-t én eddig Lizz Wright-tal hallottam, az ő előadását rendeltem ehhez a címhez, de azt hiszem nem lesz nehéz Badu interpretációjával sem megszoknom. A „Cherish the Day”-ben már egy másik hölggyel találkozhatunk, egészen más karakterrel, kissé fanyar, fátyolos, és igen kellemes hanggal, aminek tulajdonosa az a Lalah Hathaway, akit már Grammy-díjra is jelöltek a legjobb R&B énekesnő kategóriában. Még fel sem ocsúdtunk a dívák melódiáiból, következik egy újabb szólista, ezúttal férfi: Bilal, aki többnyire rappel mintsem énekel. A lírai, rövid (szívesen hallgattam volna még) zongora intro után nagy váltásként robban be a „szavalásával”. A „Gonna Be Alright” egy saját újrafeldolgozás, hiszen már szerepelt az „In My Element” című CD-n is, azzal a különbséggel, hogy itt természetesen nemcsak instrumentális az összeállítás. Ha eddig még nem lennénk lenyűgözve a jobbnál jobb énekesnők által, akkor most már biztosan a hatásuk alá kerülünk. Ismét felbukkan egy eddig még be nem mutatott tehetség: Ledisi, aki színésznő és zeneszerző is egyben amellett, hogy hihetetlen nagy átéléssel és döggel dalol, szintén Grammy-díj jelöléssel a zsebében. A következő három szám merengő, lassú, álmodozó, már éppen arra az elhatározásra jutnánk, hogy ha ilyen hasonló hangulatban folytatódik a 9-es track is, akkor talán beletekerünk egy kicsit a lemezbe, mert már kezd egyhangúvá válni. De belső gondolataink valósággá válnak és meghallgattatnak, mert ritmikus, gyors, „ébresztő” következik a „Why Do We Try”-ban (Stokley Williams). A „fekete rádióban” Mos Def tudosít, aki főként a hip-hop és a rap világában van otthon, és mint sokan mások is, Grammy-díj jelölés tulajdonosa. Amikor átvált dallamosabb előadásra, a zongora nagyon izgalmas kíséretet biztosít a hangsúlyok és érdekes ritmusok által.
Nem tudom ki Hermione, de gyönyörű levelet kap, sok szép mondattal, érzelemmel, Bilal kifejező dalával. És végre felcsendül egy kis zongoraszóló, amelyet egészen eddig a pontig nélkülöznünk kellett, de amire ezt leírtam, szinte be is fejeződött, pedig jó lenne még hallgatni Robert Glasper ízes játékát. Talán ez az egy „hiányossága” az egyébként nagyon színvonalas korongnak, hogy nincsenek benne hangszeres bemutatkozások, nem igazán derül ki, hogy ki mennyit tud, miközben mi tudjuk, hogy nagyon sokat, és tán pont ezért szeretnénk hallani. Biztosan koncepció kérdése az egész, nem tudom, mert nem beszéltem Robert Glasper-rel, és lehet, hogy ezúttal az volt a cél, hogy Amerika szinte legjobb R&B és soul és hip-hop előadóit felvonultatni egy projekt során, és akkor viszont sikeres az elhatározás, mert elképesztően színvonalas az énekes szekció. (Gabika! Hát ezért nyit majd ez a CD most szombaton a New York-i Jazzlista első helyén! – a szerk.)
Az utolsó szerzemény a gimnazista korom nagy kedvence, a kissé melankolikus Nirvana együttes „Smells like Teen Spirit”-je. Érdekes, hogy ez az egyébként, szerkezetileg és zeneileg nem túl bonyolult szám megihlette nemcsak Glasper-t, de Brad Mehldau és Joshua Redman párosát is. Itt most egészen új köntösben mutatkozik a jól ismert melódia, ennek bizonyára Kurt Cobain is örülne.
Ha ismerjük Robert Glasper megelőző lemezeit, akkor ez az idei tán a meglepetés erejével hat, hiszen teljesen más oldalát, stílusát mutatja be, mint azt eddig megszokhattuk tőle. De az új, az ismeretlen az izgalmas, érdekes és figyelemfelkeltő. Mindenkinek ajánlom ezt a felvételt, aki nyitott a szórakoztató de egyben tanító jellegű muzsikára, ami az egyik legjobb válogatás korunk soul, hip-hop, R&B előadóiból, nem beszélve az instrumentális, itt inkább háttér szerepben lévő remek muzsikusokról.
