Glasper, Robert: ArtScience 2016. október 09., Dr. Szabó Csaba
Robert Glasper Experiment - ArtScience (Blue Note – Universal Hungary)
Egy szóban: hallgathatatlan.
Az auto-tune elnevezésű számítógépes program-aberráció eddig csak a popzenét tette tönkre, de a Robert Glasper "Experiment”-nek köszönhetően most már a jazzben is felütötte ocsmány fejét. Aki nem tudná, miről van szó: egy Andy Hildebrandt nevű olajipari mérnök a 90-es évek végén úgy dönthetett, hogy ideje annak, hogy nemcsak a környezetet, hanem a zenét is tegyük tönkre. És megalkotott egy audio-processzort, amely az énekhangot hangmagasságban korrigálni "hivatott", vagyis a hamis éneklésből a "megfelelő" hangmagasságra csúsztatja az énekhangokat, "real-time-ban". A toxikus "találmány" első harci bevetése Cher "Believe" című száma volt, ahol a botfülű színésznő szájából kiáramló fél- és negyedhangokból egy, a hangok kívánt magasságát eltaláló, de iszonyatosan irritáló hangú robot "éneklését" állította elő. A legfájdalmasabb talán az, amikor az énekhangok - énekléshez szokott emberi fül számára elviselhetetlen - hajlítását végzi a program. A "találmány", amely azóta bekerült a világ top legrosszabb találmányai közé (a DDT, az Agent Orange, az azbeszt, a Ford Pinto és az e-mail spam mellé), azóta teljesen elharapózott a popzenében, hip-hopban, illetve, mikor nyáron Magyarországon kapcsolgattam a tévécsatornák között, döbbenten tapasztaltam, hogy most már a lakodalmas rockig is eljutott. Röviden: az auto-tune révén énekelni nem tudó "énekesekből" egyen-hangú, a dobhártyát sértő, kimondhatatlanul irritáló, orrhangú robotok hadserege jött létre. De az átlag-hallgatókat láthatólag mindez nem zavarja: az auto-tune bevetése óta felnőtt egy generáció, amely nem is hallott mást, nem is ismer mást.
Na, ezt a "találmányt" szabadította ránk és a jazzre Robert Glasper, és tettestársa, a szaxofonos Casey Benjamin az “ArtScience” lemez minden egyes számán, mégpedig kimaxolva. Néha az auto-tune vocoder effektekkel is keveredik, néha "csak" vocoder megy, amikor is a zene Herbie Hancock "Sunlight" lemezére hasonlít a 70-es évekből. Amikor az auto-tunos nyomatás nem megy, a jazz/groove zenei alapok voltaképpen elfogadhatóan szólnak; hangmérnökileg jól meg van "csinálva" a lemez (nem hiába, Blue Note a label).
Art, Science, Experiment??? Először is: ennek a kommersz, kikalkulált terméknek az Art-hoz semmi köze. Másodszor pedig: "Science" és az "Experiment" szavakkal pedig nem kellene dobálózni. Elvileg a Science-nek (vagyis tudománynak) és egy "Experiment-nek" (vagyis kísérletnek) arról kellene szólni, hogy valami újat próbáljon az illető felfedezni, vagy létrehozni. Itt viszont az a helyzet, hogy ezekben a jazz/hip-hop keverék groove-okban (a toxikus auto-tunon kívül) semmi, de semmi újdonság nincsen, már Miles Davis "Doo-bop" lemezén is hallhattunk ilyen alapokat, és Bill Evans "Push" bandájánál, és Greg Osby 90-es években kiadott lemezein és azóta sok-sok másik lemezen.
Micsoda óriási csalódás ez a lemez. Robert Glasper jó zongorista, és vannak jó triólemezei. De az ötből nulla csillagot adok ennek a mostani aberrációnak. A CD egy meghallgatás után repült a szemétbe, a cuki kis színes rajzos (gyerekeket megcélzó?) borítójával együtt. És, figyeljétek meg, ez a förmedvény nemsokára bestseller lesz, és egy új, toxikus trendet fog beindítani a jazz-ben.
(Mi az, hogy bestseller! Tegnap reggel ez nyitott egyből a New York-I Jazzlista 1. helyén! – A szerk.)
