Gardot, Melody: The Absence 2012. június 19., Harcsa Veronika
Kedves Veronika! Szereti Ön Melody Gardot-t? - érdeklődött Maloschik Róbert néhány nappal ezelőtti e-mailjében. Merthogy megjelent az énekesnő új albuma „The Absence” címmel, ráadásul első a New York-i jazzlistán, kéne róla írni. Íme.
Kezemben a lemez, de mielőtt beraknám a lejátszóba, értetlenkedem egy sort a borítón. Az énekesnő partra vetett sellőként fekszik a sziklákon, melleit halászháló takarja, a feneke meztelen (!), hosszú műkörmei a hajába fonódnak. Vajon ezekkel zongorázik? A booklet-et kihajtogatva egy másik szögből csodálhatjuk a hableányt, köldöke körül vízcseppek gyöngyöznek, mindjárt átviszem a szomszéd autószerelőnek, szerintem kirakná a garázsban Szűcs Judith mellé. A művésznő új imidzse fényévekre landolt a korábbi szemüveges, értelmiségi képtől, de vajon miért volt erre szükség? Na, tegyük ezt félre, nem húzom fel magam, jöjjön inkább a zene.
Játékos kezdés, puha, érzelmes, érzéki, elbűvölő. Azonnal beszippant a lazán elegáns latin „Mira” története, észre sem veszem, és máris egy teljes zenekar vesz körül. Ütősök, fúvósok, vokál, vonósok, és mindennek tetején a visszafogottan bontakozó, de mindenkit határozottan vezető ének.
Második dal, „Amalia”, továbbra is vidám, ez már inkább afro, mint brazil, mindenesetre nyaralok, ahogy hallgatom. A keverés lenyűgöző, szép széles a hangkép, grandiózus a hangszerelés, mégis mindent hallok, és minden hangszercsoport plasztikusan simul a többihez. Az album producere és hangszerelője, a brazil Heitor Pereira csodálatosan ráérzett, milyen zenekari hangzással emelhető ki Gardot szerzeményeinek lágysága, költőisége.
A negyedik dal, a „So We Meet Again My Heartache” valódi amerikai ballada, Diana Krall „Boulevard of Broken Dreams”-ét juttatja eszembe, a vonós kíséret pedig egyszerre vagy ötven romantikus filmet, gyönyörű. Az énekhang végig visszafogott marad, mégis tele érzelemmel, a bossa nova énekesek puritánságával közelíti a dallamot, nem véletlenül dolgozik brazil producerrel. Utánoznám, ha tudnám, annyira tetszik. Halk visszafogottsága minden bizonnyal sérüléseiből is adódik. 2003-as súlyos biciklibalesete során idegrendszeri sérüléseket szenvedett, egy évig kórházban feküdt, ekkor kezdett dalokat írni. A károsodások egyik folyományaként hiperérzékennyé vált a fényre és a hangra, és a kezdeti időkben a suttogásnál hangosabb ingereket nem volt képes tolerálni. A drámai történések után zeneterápiával épült föl, majd sikerre váltotta a sorscsapást. Nem mindennapi életútja, a rengeteg megélt fizikai fájdalom fátyolként ül a hangján. Van miről mesélnie.
Az egyetlen manír az éneklésben, ami az ízlésemtől távol áll, az a sorvégek rendszeres lehajlítása. Minden hang egy mély nyögéssel ér végét, ami egy huszonhét éves énekesnőtől öregesen hat. Gondolom, sokaknak épp ez tetszik, engem inkább zavar, de bőven van, ami elterelje a figyelmemet.
Ahogy halad a zene, számos filmes elem lep meg. Francia sorok, később Tom Waits-es, bendzsós-klarinétos bárhangulat. Közben rákeresek Heitor Pereira nevére, kiderül, hogy Hans Zimmer stúdiójában dolgozik filmzeneszerzőként, hát, nem vagyok meglepve! Mellesleg pedig 2006-ban Grammy-t nyert a Chris Botti és Sting-féle „What Are You Doing the Rest of Your Life” hangszereléséért.
Közben elkezdődik az utolsó dal, látom az iTunes-ban, hogy tizennyolc perces, huhh, ez meg mi? Visszatér a riói életérzés, caipirinhával a kézben búcsúzunk, de csak négy percig, utána néma csend. Itt bizony egy hidden track rejtőzik! Nem tudom, mennyire eredeti dolog ez 2012-ben, amikor a legtöbben a számhosszt pontosan mutató kütyükön hallgatnak zenét. Na, mindegy, gyorsan átléptetem a tízperces szünetet, mintha a kelleténél gyorsabban tépném ki a papírból a csokit. A meglepetés dalt először furcsállom, aztán ráérzek. Nem véletlen, hogy ezt a fűszeres kis ajándékot tartogatták az album végére, nem is lövöm le hogy mit, hallgassátok meg!
Összességében gyönyörűen szerkesztett, mesterien hangszerelt album, bájos dalokkal, sokféle hangulattal, melyeken átsugárzik az énekesnő összetett személyisége, érettsége, mélysége. Számomra talán túl amerikai ahhoz, hogy igazán megérintsen, de easy listening-nél azért jóval több. Szeretettel ajánlom langyos nyári estékre. A borító pedig ne tévesszen meg senkit, semmi köze a zenéhez.
