Dharmawan, Dwiki: Pasar Klewer 2016. október 12., Szentgallay György
Dwiki Dharmawan - Pasar Klewer (MoonJune Records)
A „Pasar Klewer” című duplaalbum nagyobbrészt Dwiki Dharmawan zongorista/zeneszerző/hangszerelő, kisebbrészt Leonardo Pavkovic, MoonJune Records igazgató közös munkájának gyümölcse. A projekt zenei részét Dharmawan állította össze, Pavkovic pedig egy nagyszerű sessiont szerevezett köré egy igazi multikulturális zenekarral. A kiadvány rengeteg zenei hatásból táplálkozik, de elsőrendűen az indonéz Dharmawan stílusa érződik.
Délkelet-Ázsia jazz-zenei szempontból számomra gyakorlatilag ismeretlen vidék, a lokális színterek közül egyedül Japánt ismerem közelebbről. Mint megtudtam, Dwiki Dharmawan az indonéz jazz egyik legnevesebb képviselője: hazájában a műfaj szupersztárjának számít, a több, mint három évtizedes zenei karrier mellett pedig békeaktivistaként is fontos szerepet tölt be. Saját bevallása szerint elsőszámú hangszere az akusztikus zongora, de az idők során beleszeretett a keyboardok egész tárházába, így belekóstolt a fúziós zenébe is. A 2015-ben megjelent So Far So Close című nagylemezén (ami egyben a debütáló munkája is volt a MoonJune-nál) több indonéz muzsikus, valamint Jimmy Haslip, Chad Wackerman és Jerry Goodman társaságában ezt a jazz-rockon alapuló, fúziós felfogást prezentálta. A szeptemberben megjelent „Pasar Klewer”-hez azonban egészen más elgondolást keresett.
Az anyag feltűnő zenei alapját a szundanéz, balinéz és jávai gamelánokból ismert szlendro hangsor adja, melyet Dharmawan egyéb indonéz és nyugati zenei rendszerekkel, hangzásokkal egészített ki. A gamelán együttesek Indonézia ősi kultúrájához tartoznak: ceremoniális és rituális zenét játszottak egészen elképesztő (legfőképp ütős, kisebb számban fúvós és húros) hangszereken. A gamelánok által játszott muzsika a tekintetben is elkülönül a nyugati zenétől, hogy nem a diatóniára, hanem helyi hangsorokra, a szlendrora és a pelogra épül. A szlendro egy olyan ötfokú hangsor, mely az oktávot öt egyenlő részre osztja. A következő hang nagyjából 240 centtel magasabb az előzőnél. Az 1889-es párizsi világkiállítás után Debussy-t komolyan foglalkoztatta ez a különleges hangzás, ám teljes átvétele helyett az általunk is ismert egészhangú skálát kezdte használni, ami a szlendro alapjainak diatóniába átültetett rokona.
A kétezer éves gamelán hagyomány még ma is mindenhol megtalálható Indonézia mindennapi életében, Dharmawan ebben a kultúrában nőtt fel.
A Pasar Klewer Indonézia legnagyobb textilpiaca, egyben a helyi élet egyik meghatározó, színes színtere. Ehhez megfelelően az album zenei világa is színes, változatos, a jazz és a (legjobb értelemben vett) világzene találkozása. A New Yorkban élő, bosnyák származású producernek, Pavkovic-nak köszönhetően Dharmawan mellé különböző Londonban dolgozó muzsikusok kerültek. Bőgőn Yaron Stavi, dobon és ütőhangszereken Asaf Sirkis, klarinéton és szopránszaxofonon Gilad Atzmon játszik, mindhárman Izraelből származnak. A lemez két gitárosa a svájci Nicolas Meier és a brit Mark Wingfield, két számban pedig vendégszerepel az olasz Boris Savoldelli. Az indonéz nagykövetségen keresztül Dharmawan megismerte Aris Daryono gamelán multi-instrumentalistát, akit szintén elhívott a sessionre.
A zenei anyag hangulata sűrűn változik. Komplex témák követi egymást, szinte kiszámíthatatlan módon.
Az albumot nyitó, címadó számban egy valóban indonéziai, keleti hangzású, számunkra kissé disszonánsnak ható zongoraintrót követően a téma gitáron kerül bemutatásra, majd klasszikus modális jazz szólók következnek, ahol Wingfield és Dharmawan egyaránt bemutatja, hogyan tudják a szlendro hangsort és a mikrotonális elképzeléseket összekapcsolni a jazz improvizációval. Játékuk komoly technikai és dallami biztonságot árul el a zenészekről. A zongoraszóló végén Daryono rebab- (három húros keleti hegedű) és énekszólója kezdődik, utána visszatérünk a jazz világába Stavi bőgőszólójával, Dharmawan második, elképesztő (és erősen McCoy Tynert idéző) zongoraszólójával. Sirkis dobszólója után rendkívül hatásos kollektív improvizációval és némi záróarrange-zsal végződik a track, ami tökéletesen bemutatja az egész kiadvány zenei világát: erőteljes dallami és dinamikai ívek, keleti hangzás, összetett hangszerelés, tűpontos együttjáték, változékony szövet, ami a népzene, a jazz és a nyugati kortárszene határvidékén táncol.
A „Spirit of Peace” Atzmon közel-keleties klarinétintrójával indul, amire hamarosan belép Sirkis, aki ezúttal nem dobon, hanem udun, egy nigériai eredetű agyagvázán játszik. A szólókör itt is modális. Atzmont Meier követi, aki bundnélküli Godin hangszert (glissantart) használ, ezzel imitálva az arab lant, más néven úd hangját. Az igazi meglepetés Dharmawan ezúttal is zseniális zongoraszólója után következik: Sirkis konakolének-betétje következik. Az interneten körültekintve kiderül, hogy Sirkis mestere a konakolnak, ami a dél-indiai ritmuséneklés művészete. Komoly oktatóanyagokat tett közzé a témában.
A „Tjampuhan” bevezetője váratlan fordulatokban gazdag: disszonáns zongora, gamelán ütőhangszerek és szopránszaxofon dialógusa zajlik, amihez idővel a bőgő is csatlakozik. A kezdeti, puhább textúra egyre keményebbé válik, a kollektív improvizáció felfokozódik, majd hirtelen ellágyul, és Dharmawan újabb zongoratémát indít. Ez fokozatosan felépül, és egy Coltrane-ra jellemző kvartettszám indul. Atzmon félelmetesen jó szopránszaxofonja és a zenei folyamatot remekül kísérő három zenész a végtelenségig fokozza az energiát.
Némi változást hoz a „Forest”, ami az első, nem Dharmawan által jegyzett szám a „Pasar Klewer”-en. Robert Wyatt (az angol progresszív rock egyik legnagyobb egyénisége, a Soft Machine alapítója) szerzeménye eredetileg instrumentális tracknek készült, ám az olasz Savoldelli által felénekelt téma és improvizáció olyan erős érzelmi töltettel rendelkezett, hogy végül a vokális verziót is feltették a lemezre.
Az első CD-t az elejétől a végéig improvizált „London in June” zárja. Ugyan a szám elején megjelenik egy másik Wyatt-dal főtémája, azt követően kollektív improvizációt hallunk, azonban olyan érzékenyen, kreatívan levezetve, hogy könnyedén hihetnénk azt is: egy újabb megírt kompozícióval van dolgunk.
A második lemez első száma a „Lir Ilir” című népdal Dharmawan átdolgozásában. A Gamelan Jess Jegog nagyzenekar és Peni Candra Rini szólóénekes hosszasan prezentálja a témát, ezt egy Keith Jarrett-szerű zongoraimpró követi, utána pedig kendang, rebab és zongora közös játéka. Rövidesen uptempo swing zongoraszóló indul, a gyors epizódot lezárandó pedig egy gitárszóló, mely fölött Rini énekhangja jelenik meg leírhatatlan hangulatot kölcsönözve. Ettől válik ez a track személyes kedvencemmé.
Lassabb, nyugodtam szám a „Bubuy Bulan”. Szintén feldolgozás. A szólókör itt is modális, Atzmon klarinétja és Dharmawan zongorajátéka összeköti a Közel- és Távol-Keletet.
A „Frog Dance” pattogósabb, játékosabb, nyugatiasabb szám. Magában a kompozícióban kevésbé van jelen az indonéz íz (talán csak az indonéz békák hangsample-je árulkodik továbbra is a koncepcióról). Vidám, könnyed epizód.
A „Life Its Self”, Sirkis szerzeménye ezzel szemben meglepően sötéten indul a bundnélküli gitáron előadott intróval. A különleges hangszer egy hosszabb improvizációban is visszatér.
A sötétséget követően a „Purnama” című Dharmawan-szerzemény lenyugtatja a kedélyeket. Gyönyörű témát, tankönyvbe illően felépített szólókat hallhatunk a jazzes harmóniák fölött. Stavi ezúttal bundnélküli basszusgitáron játszik. Az anyag utolsó trackje a már korábban hallott „Forest” instrumentális változata.
A „Pasar Klewer”-t érdemes zeneileg is elemezni, hiszen a muzsikusok hihetetlenül jól játszanak. Ennél azonban sokkal fontosabb az a hangulat, amiket a számokon keresztül átadnak a hallgatónak. A számunkra egzotikus, indonéziai hangzások, a széles skálán mozgó dinamika, a különleges hangszerek beültetése a modern modális jazzbe egy – bátran állíthatom – fantasztikus zenei csemegét alkotnak, amit érdemes zenészként is, vagy szimplán csak zeneélvezőként is meghallgatni. Meditációhoz, elmélyüléshez, gondolkodáshoz az egyik legjobb választás az utóbbi időből.
