Connick Jr., Harry: In Concert on Broadway 2011. december 04., Albert Zoltán

Ezúttal egy újabb szívtipró énekes-zongorista került kritikai látóterembe, a New Orleans-i kötődésű Harry Connick Jr (1967). És pedig nem másért, minthogy a héten Grammy-díjra jelölték az un. „Best Traditional Pop Vocal Album” karegóriában, vagyis a „crooner”-ök között.

És ha a tisztelt olvasónak ismerős ez a név, az bizonyára nem véletlen, ugyanis zenei pályafutása mellett a tengerentúli televíziózásban és filmezésben is eltöltött pár évet, sorozatokban és nagy filmekben egyaránt.

Emellett pedig annyit elárulhatunk róla több mint 25 millió lemezt adott el világszerte. Nem rossz, ugye?

A világ ontja magából a polihisztorokat és Connick kétségtelenül jogosult erre a jelzőre tehetsége és pályafutása révén. 3 éves kora óta zongorázik, 10 évesen pedig már egy helyi jazz bandát kísért. Sőt, lemez is készült erről az időszakból a korára utaló címmel (Eleven), ami 1979-ben jelent meg, első "valódi" szólólemeze pedig 20 éves korában, 1987-ben látott napvilágot. Azóta pedig 29 különböző lemezt jelentetett meg, ami igen szép szám.

De ejtsünk pár szót az ominózus lemezről (In Concerto n Broadway), ami alapvetően egy koncert

DVD, ennek alapvető érdekessége, hogy a művész ismét Grammy-jelölést kapott érte. A hallgatás az első pillanatokban nem hozott lázba, sőt, már a lemez elején elhangzik az a dal, melyet gyerekkorom óta nem tudok hova tenni (hozzáteszem, nem is szeretnék), akármilyen feldolgozásban is hallok, főleg jazzben, ez pedig a "Besame Mucho".

Ezután a dalválasztások is jobbak és szerencsésebbek, de a kellemes, némileg "Sinatra emlékkoncert"-hangulat mellett konkrét újdonságot nem tapasztaltam.

Mikor már majdnem a feladtam, valami történt, ami feldobta a kedvem, de ezzel nem csak én voltam így, a közönség a felvételen is pozitívan fogadta azt a New Orleans-i betétet, ami gyakorlatilag megmenti ezt a lemezt.

Sorozatban jönnek a jobbnál jobb dalok, hitelesen adja vissza Connick a Mardi Gras hangulatot, mindeközben fantasztikus hangszeres szólókat hallunk, a hangulat pedig a tetőfokára hág, már-már majdnem karneváli.

A lemez végeztével azt kérdem magamtól, hogy minden jó, ha a vége jó?

A Grammy-díjátadón kiderül, én viszont inspirálódtam és New Orleans-ba vágyódom igazán.