NYC Jazz – Post-COVID – 2024 – 4. rész
A www.jazzma.hu évek óta Svájcban élő külföldi tudósítója, Dr. Szabó Csaba „hazalátogatott” az Amerikai Egyesült Államokba! – A szerk.
Augusztus 18-án, vasárnap a koncertprogram egy délutáni kiruccanással kezdődött a New Yorktól északra, a Hudson folyó partján fekvő kis városkába, amit úgy hívnak, hogy Tarrytown.
Itt van ugyanis egy Jazz Forum nevű kis létesítmény, ami egyszerre koncert-helyszín, bár, étterem, jazz-mauzóleum, biliárdszalon, és
Mark Morganelli jazz-trombitás lakóhelye.
A klub már több mint 30 éve működik, és a DownBeat legutóbbi kiadása a világ 100 legjobb jazzklubja között említi.
Mark-kal is beszélgettem egy kicsit: körbevezetett; mutatta a mostani remek programot, és büszkén említette, hogy nemrég a klubjában játszott Wynton Marsalis, és az egész Lincoln Center Orchestra-t is odavitte magával.
Az egyik szoba fala tele van bekeretezett, aláírt LP borítókkal: Steve Gadd, Jimmy Cobb, Randy Brecker, David Sanborn, Stanley Clarke... mind-mind olyan zenészek, akik a klubban játszottak már. A gyűjtemény közepén egy dedikált lemez, Mark nagy kedvence, Miles Davis „Bitches Brew” lemeze. Miles nem játszott a klubban, de Mark-nak sikerült vele találkoznia egyszer.
A mostani Jazz Forum koncerten az Akira Tana zenekar játszott, japán zenészekkel, akik közül is kimagaslott a fenomenális orgonista, Atsuko Hashimoto. Akira, aki immár a 70-es éveit tapossa, legendás dobos, aki olyan zenészekkel játszott hosszú karrierje során, mint Sonny Rollins, Sonny Stitt, Zoot Sims, Hubert Laws, Milt Jackson, Jim Hall, vagy James Moody. És emellett saját zenekarait is vezette, többek között a Tanareid zenekart, melyben a bőgős, Rufus Reid volt a partnere.
És, mit ad isten, az immár 80-as éveiben járó Rufus mester is ott volt a közönség soraiban. Megint csak azt mondom: ilyesmi csak New Yorkban, vagy annak a környékén szokott megesni.
A koncert végén irány vissza Manhattan, ahol a Village Vanguard-ban játszott Bill Frisell kvartettje. Bill Frisell nekem egy kicsit "földim", ő is, mind a ketten egy darabig Seattle-ben éltünk. Rengeteget láttam ott fellépni, néha nagyobb helyeken, mint a Jazz Alley és a Triple Door, de sokszor kisebb intézményekben is, mikor a helyi zenei élet szereplőihez ugrott be játszani... olyan helyeken, mint a Tractor Tavern nevű lebuj, vagy Wayne Horvitz külvárosi klubja, a Royal Room.
Aztán mind a ketten továbbléptünk: nekem Svájc lett az irány, neki pedig Brooklyn.
A New York-i zenei élet egy jó irányú lökést adott Bill-nek; megújult, és rengeteg új, izgalmas projektet indított be. A Vanguard-ba most a kvartettjét hozta le, méghozzá három világszínvonalú muzsikust, a zongorista Gerald Clayton-t,
a szaxofonos Greg Tardy-t, és Johnathan Blake dobost (aki egyébként a néhai jazz-hegedűs John Blake Jr. fia). Mind a két szettet meghallgattam; az első meditatívabb és kísérletezőbb, a második strukturáltabb és energikusabb volt, de mind a kettő elsőrangú program volt a maga nemében. Azt mondanom sem kell, hogy itt is telt ház volt – a vasárnap esti óriási felhőszakadás ellenére.
Sikerült egy kicsit beszélgetnem Gerald-dal a koncert után az új lemezéről, amelyre nagyon büszke (megérdemelten!) és amelyen nem más szaxofonozik, mint Charles Lloyd. Közös erővel kiderítettük, hogy az a csoda, hogy Charles Lloyd valamilyen másik zenész lemezén közreműködjön, utoljára Cannonball Adderley idején, és Szabó Gábor egyik lemezén történt meg. Egyik sem tegnap volt...
Szóval ennyi fért bele négy nap New Yorkba. A jazzélet él és virul; a legtöbb klub teljesen beindult, remek programok vannak, és visszatért a közönség is, szép számmal. Az év bármelyik napján tucatnyi jazzprogramból lehet választani: ez csak New Yorkban van így, sehol máshol a világon nincs ilyen. Aki nem hiszi, járjon utána!
