NYC Jazz – Post-COVID – 2024 – 3. rész

A www.jazzma.hu évek óta Svájcban élő külföldi tudósítója, Dr. Szabó Csaba „hazalátogatott” az Amerikai Egyesült Államokba! – A szerk.

Augusztus 17-én, szombaton délután sikerült beiktatnom a programba egy lemezboltot is; az egyik utolsó New York-i lemezboltot, amely még mindig működik a városban.

A '90-es években több száz lemezbolt volt a városban, köztük a legendás Tower Records, és a HMV a Broadway-n. Most pedig jó, ha egy fél tucatnyi bolt maradt ebben a 10 milliós városban.

A Downtown Music Gallery egy kis pincehelyiségben található a Chinatown negyed környékén. Ez a legendás bolt már a '90-es évek óta működik, és szoros összeköttetésben van a New York-i „Downtown” mozgalommal, amelyet olyan nevek fémjeleznek, mint John Zorn, Fred Frith, Dave Douglas, Elliot Sharp, vagy Tim Berne. Olyannyira szoros az együttműködés, hogy ez az a bolt, amely John Zorn kis példányszámú exkluzív LP és CD kiadásait is forgalmazza.

A bolt alapítója, tulajdonosa és egyetlen alkalmazottja Bruce Lee Gallanter, egy nagyon érdekes figura, akivel kicsit beszélgettem. Bruce zenerajongóból lett zenebolt-tulajdonos, illetve annál sokkal több. Mesélt arról az időszakról, amikor megszerette Frank Zappa-t, valamint Angliában, ahol egy csereprogram kapcsán élt egy darabig, megismerte az úgynevezett „Canterbury Scene” zenekarait, mint amilyen a Caravan, a Soft Machine és a Henry Cow voltak. Nagyon korán elkezdte a koncertek élő felvételeinek készítését; mára már több ezer koncertből álló szalag és DAT gyűjteménye van, ezeket most próbálják valamilyen formában mindenki számára elérhetővé tenni. A Henry Cow zenekarban ismerte meg Fred Frith-t, aki aztán a New York-i zenei életben, a „downtown” mozgalomban is fontos szerepet játszott. Bruce visszajött Amerikába, és előbb mások lemezboltjaiban dolgozott, miközben szorgalmasan járta és felvette a Downtown koncerteket, és barátságba került a mozgalom alakjaival, és más New York-i zenészekkel, mint például John Zorn, Bill Laswell, Dave Douglas, Nicky Skopelitis, Tisziji Munoz... Ez ahhoz vezetett, hogy amikor lehetőség nyílt rá, társtulajdonos és társmenedzser lett egy újonnan nyílt lemezboltban, majd lassan átvette a fővezér szerepét, és saját ízlésére alakította át a lemezboltot. Izgalmas jazz és experimentális zenékre specializálódott, és kapcsolatba került nagyon sok New York-i zenésszel. Ezek a közvetlen kapcsolatok, és azok a ritka, kis példányszámú CD és LP, amiket a bolt árul, és amiket nem nagyon lehet máshol megszerezni, a titkai annak, hogy a bolt még mindig áll és működik. Bruce egy kis példányszámban CD-lemezeket kiadó „lemezcéget” is visz. Emellett a boltban minden héten koncerteket is tartanak. A koncertek listája, évtizedekre visszamenően, a bolt honlapján csodálható meg: kevés olyan New York-i avantgárd, vagy jazz muzsikus van, aki még nem játszott ebben a kis pincehelyiségben. Bruce azt mondja, továbbra is megy az üzlet, kisebb részben a be-betérő vásárlók miatt, nagyobb részben az interneten kapott rendelésekből. A DMG honlapján rengeteg érdekes információ van; képek a koncertekről, mindenféle interjúk zenészekkel. Van a honlapon egy hosszú interjú is Bruce-szal: akit érdekel, nézzen bele, elhivatott, és nagyon érdekes ember, rengeteg történettel és egyéni perspektívával zenéről, üzletről, és a New York-i downtown jazz történetéről. Bruce részben zenerajongó, részben zenegyűjtő és zenedokumentátor, részben üzletember, részben koncertszervező, részben zenetörténész... és összességében egy hatalmas egyéniség... abból a fajta emberből, amilyeneket csakis New Yorkban lehet találni. Eltelik még egy pár év, és a New York-i downtown zenei élet egyik utolsó mohikánjaként lesz számon tartva.

Elköszöntem Bruce-tól, mert ideje volt belevágni a szombati koncertprogramba.

Az estém ismét csak a Smalls-ban kezdődött, ahol Peter Bernstein gitáros első osztályú triója játszott: Neal Miner bőgőzött, Anwar Marshall dobolt.

Peter egykor tagja volt a Planet Jazz zenekarnak, amelyben a Smalls jelenlegi tulajdonosa, Spike Wilner zongorázott – s abban a bandában is Neal bőgőzött. Most Spike csak konferált és jegyeket szedett, de a hangulat így is tökéletes volt, teltházas közönséggel.

De a jazzestém még korántsem ért véget. Elindultam Midtown-ba, a Birdland-be, pontosabban a Birdland Theater nevű klubba, ami a Birdland két koncerthelyszíne közül az egyik.

Itt a Billy Hart Quartet lépett fel. Ethan Iverson zongorázott, Ben Street bőgőzött, és mivel a kvartett „rendes” szaxofonos tagja, Mark Turner egy kínai turnén volt, egy másik remek zenész, Walter Smith III ugrott be szaxofonozni. A Smalls kaotikus hangzavara után valódi felüdülés volt egy – hogy úgy mondjam – svájci rendszerű klubba beülni, ahol tökéletes a hangzás, remek a világítás, civilizált a személyzet, és a közönség csendben és figyelemmel hallgatja a zenét. A kvartett egy csodálatos koncerttel hálálta meg a figyelmet és bizalmat.

Az est azonban még nem ért véget: felmentem a lépcsőn, és már ott is voltam a „rendes” Birdland klubban. (Az igazsághoz tartozik, hogy ezért ez a Birdland nem az az eredeti híres Birdland klub: a neve ugyanaz, de máshol van, és tudtommal semmi kapcsolat nincs a mostani menedzsment és az eredeti klub között...)

James Carter szaxofonos zenekara lépett fel. Gerard Gibbs zongorázott, és az a legendás Hilliard Green bőgőzött, aki egykor Jimmy Scott bőgőse volt.

James fantasztikus formában volt, és egy forró hangulatú koncertet adott, számomra kissé meglepő módon csak egy félházas közönség előtt. A szaxofonjából az emberi fül számára érzékelhető hangok teljes skáláját kihozta, sőt, gyanítom, hogy voltak olyan magas hangok is, egy-egy magával ragadó szólójában, amelyeket csak a kutyák hallhattak volna. A program egyik része Eddie Lockjaw Davis zenéjét elevenítette fel.

A koncert vége felé beballagott a klubba a legendás zongorista, Monty Alexander is, leült Gerard mögé egy asztalhoz, és hallgatta, élvezte a zenét. Kicsit vártam, hátha Monty is beszáll egy szám erejéig, de nem tette. Viszont így is volt hatása a zenekarra: Gerard, aki egyébként, más koncerteken nemcsak zongorán, hanem Hammond orgonán is remekül játszik – nem hiába, Richard „Groove” Holmes volt az első mentora – sokkal intenzívebben játszott és nagyobbakat szólózott így, hogy tudta, érezte, hogy a Mester ül mögötte és figyeli. Ilyesmi, hogy egy Monty nagyságrendű zenész csak úgy benéz egy-egy koncertre – és pár embert leszámítva senki még csak rá sem köszön – csak New York-ban szokott megesni.