Jelenlét és hit – Gregory Porter (VeszprémFeszt, História kert)
Ha nem csal az emlékezetem, ez számszerint az ötödik alkalom, hogy az egyik – számomra leghitelesebb – jazzénekest és zenésztársait van szerencsém koncerten látni. Az 52 éves, a kaliforniai Sacramento-ból származó énekes sikerének titkát – és érdekes sapkájának okát – sokan, sokféle megközelítésből próbálják megfejteni, több kevesebb sikerrel. Nem lehet elmenni se megnyugtatóan rezgő baritonja, se mindig mosolygós arca, se remek zenésztársai mellett (kiket véletlenül sem maga alá, hanem maga mellé pozíciónál a produkcióban).
A koncert már idejekorán teltházas táblával büszkélkedhetett, ami - tudván hogy ez bizony színtiszta jazz – boldogsággal tölti el a jazzisták szívét. A közönség összetételén is látható, érezhető volt a jazz iránti szeretet, melynek igen gyakran hangot is adtak őszinte örömükben.
A koncert némi késéssel kezdődött, elsőként a „Painted on Canvas” dallamai úsztak be a füstgépek keltette sejtelmes színpadképbe.
A dal lágy dallamai a kellemes estében szétáradtak és csordultig töltötték a História kert völgyét, melyben mindenki boldogsággal lubickolhatott.
A dal közepén egy remek szaxofonszólót hallhattunk Tivon Pennicott-tól, mint mindig rendkívül lendületesen és dinamikusan fújva a hangszerét.
Némi pianotime következett, Chip Crawford sziporkázott, majd Gregory a közönséghez szólt, felemlegetve a 8 évvel ezelőtti koncertjét, melyre jó szívvel gondolva emlékezett meg.
Egy lendületesebb nóta, az „On My Way to Harlem" következett, ahol az érzelmek felszabadultak a színpadon és talán a telistele széksorok között is. Mindegyik zenész lehetőséget kapott arra, hogy New York egyik kerületi részéről, a jazz csakrájának tartott Harlemhez fűződő viszonyát a saját nyelvén tolmácsolja.
Gregory Porter meggyőző mesélő orgánuma,
Simon Oslender fájdalommal síró Hammond orgonája,
Emanuel Harrold változatosan pulzáló dobja,
Jahmal Nichols keze alatt sztorizgató bőgője, Chip Crawford klasszikus zongorajátéka és Tivon Pennicott hatalmas fújásai repítettek el bennünket a tengerentúlra. Micsoda változatos stílusok, nyelvek és hangok voltak a társaink ebben az utazásban!
Kicsit visszavesznek a tempóból, az „If Love Is Overrated” dallamai lassítanak vissza bennünket a gyors ritmusokból. Gregory Porter megmutatja dinamikus, nagyterjedelmű hangját és varázsol el bennünket az érzelmek világába. Gyönyörű, őszinte kitárulkozás a nagyszínpadon, bravó! Tivon Pennicott is kifújja véleményét szenzációsan
Lehet Gregory Porter úgy gondolta, túlzottan elaltatta a közönségét, így ismét egy mozgalmasabb dal következett (bár lassú felvezetéssel kissé megviccelte a hallgatóságot). Ez volt a „Liquid Spirit”, ahol a lelkes koncerthallgatókat megtapsoltatta annyira, hogy jópáran nem is bírták ülve, hanem táncos lábaikra állva bulizni kezdtek.
A következő dal a „Hey Laura”, melynek melankolikus dallamához remekül illeszkedik az effektezett szaxofonszóló, mely még inkább kiemeli a hangszer fájó, sírós hangját. Természetesen Simon Oslender sem hagyja magát, a Hammond érzelmes futamain utaztatja a hallgatóságot, melynek megismételhetetlen és utánozhatatlan alapja Gregory Porter fátyolos hangja. Katarzis, tapsvihar, ováció.
Ezt követően kicsit játékossá teszik magukat a zenészek és némi bolondozás is belefér a koncert dalai közé. Elsőként egy remek basszus-szólót hallhattunk Jahmal Nichols jóvoltából, melyben szembejött némi „Play That Funky Music”, „My Girl” és a The Temptations féle „Papa Was a Rollin’ Stone”. Természetesen a közönség szinte őrjöngött, olyan szintű profizmus áradt a színpadról felénk. Ezen fantasztikus mix ritmusa szépen átúszott Gregory Porter egyik ikonikus, szinte hitvallásaként értelmezhető művébe, a „Musical Genocide”-ba. Valahogy olyan szinten éreztem az énekes szuggesztív hatását, mint még sohasem, annyira meggyőzően énekelt, folyamatosan erős kontaktusban maradva a hallgatósággal. A dal lezárásaként Chip Crawford olyan zongoraszólót produkált, hogy mind a 10 ujjunkat megnyalhattuk örömünkben. A csapat letette a voksát a béke mellett, „Emeld fel a kezed, hogy ne legyen háború a világon!”, a közönség ismét végetnemérő tapssal hálálta meg a szépséges perceket.
Egy szakítás után mindenki kicsit üresnek, gyengének, kicsit rossznak és bizony kevésnek érzi magát. Gregory Porter pont ezt, a szakítás utáni érdekes állapotot írja le a „Water Under Bridges” dalában. A történet szerint a szakítás utáni búskomorságából egy barátja húzta ki, aki méltatta Gregory Porter előnyeit és biztatta, hogy a szerelem örök (bár mindig más után érezzük). S persze nem felejtkezhetünk el a családról sem, akik mindig mellettünk állnak, bármilyen butaságot is tennénk. A dalt egyszerű zongorakísérettel adta el, rendkívül érzelemdúsan, s ha jól láttam, a végén bizony egy-egy könnycseppet is elmorzsolt a szemei alatt a jazz egyik élő legendája.
A „Take Me to the Alley” már első hallásra is az egyik kedvencemmé vált az album megjelenésekor. A dal korunk egyik legnagyobb problémájára hívja fel a figyelmet, amely a magárahagyottság. Azokra az emberekre, akik akár önhibájukból, vagy azon kívül kerülnek a társadalom perifériájára és az utcára kerülnek, nincstelenné, földönfutóvá válnak. Figyelmeztet a társadalmi szerepvállalásunkra, melyben fontos oszlop az ilyen emberek megsegítése. Gregory Porter-ről tényleg hittel el tudom képzelni, hogy behív egy ilyen embert a házába, leülteti a kertjében, ételt, italt ad neki. Példaértékű gondolatok és tettek ezek. A zenészek is leteszik a voksukat az énekes mellett, s mindenki a saját nyelvén szólózva állnak fel egymás mellé a probléma megoldásában. A dal végén a kirekesztettek boldog kertje is megelevenedik, Gregory Porter madárhangokat utánoz, a zenészek hangokkal festik le ezt a csodás kertet, ami mindenki előtt nyitva áll.
A következő nóta a „Mister Holland”, ami ismét egy személyes szelet Gregory Porter tortájának ifjúkori szegletéből. Amikor a rasszizmust a saját bőrünkön tapasztaljuk meg, akkor tudjuk meg, hogy micsoda gyűlöletet (és a másik oldalon mekkora tehetetlenséget a „születési hibánk” okán) képes gerjeszteni némi testi, lelki, gondolkodási másság miatt. Egy alkalommal, nagyjából 15 éves korában egy „fehér” házhoz ment beszélgetni egy lánnyal, s a „nigger” szót használva küldték el nem valami kedvesen, ez mélyen a lelkébe égett, s 34 évvel később foglalta dalba az azóta is bántó esetet, főként tanító, nevelő célzattal. A dal végén békét és szeretet kér, majd megköszöni a hallgatóság hangos jelenlétét. Levonultakor a banda még tombol egy nagyot, majd ők is követik az énekest.
A „You Can Join My Band” egy tipikus utolsó dal a koncertre, ami a Gregory Porter féle hitvallás egyik alapköve. Csatlakozz hozzám, csatlakozz hozzánk, legyünk egy csapat és tegyük jobbá a világot – vallja, hogy egységben az erő, s így mindenen felül lehet kerekedni. A dal közben még remek zongora és Hammond orgona párbeszéd alakul ki, ahol a többi hangszer finom segítségével nagyszerű kérdezz-felelelek játszódik le a világ jobbátétele céljából.
Meghajlás, álló tapsvihar, s sajnos tudjuk: újabb dalt ma már nem hallunk tőle. Bár a setlist nem sokat változott az előző koncertekhez képest, ez fel sem tűnik. Gregory Porter jelenléte annyira grandiózus, hogy az embert pillanatok alatt beszippantja a lelkülete és a tisztaságban való hite. S íme, itt a példa: nem kell ide hatalmas ledfal, észveszejtő háttérvetítés, csilivili fénytechnika, de még konfettiágyú, tűz- vagy füstcsóva se. Csak egy ember, akiben hittel hihetünk.
