Jazzlegendák – Ablakos Lakatos Dezső

Dezsővel (1944. június 14. Kiskunhalas – 1997. január 22. Budapest) tulajdonképpen az 1990-es évek közepén barátkoztam össze. S mikor látta, hogy mennyire támogatom a magyar jazzt és azon belül is mennyit teszek a tehetséges roma muzsikus gyerekekért, bizalmába fogadott. Így lehetett az, hogy –habár erre egyikünk sem gondolt erre a beszélgetés pillanatában- én készítettem vele élete utolsó interjúját. Mindez akkori Guttenberg téri lakásában esett meg. A cikk eredetijét a MaJazz 1997 januári (soha meg nem jelent) számába szántam. És mivel épp ma 15 éve szállt Ablakos lelke egy szívroham után a „Jazz Heaven”-be, gondoltam, ismét aktuális!

MR: Te itthon a hatvanas években elég jól bejáratott név voltál. Sok mindenkivel játszottál, többek között a Pegével is.

ALD: Garai Attilával. Azzal kezdtem. Abban az időben ... az Attila, meg a Kőrössy Jancsi, itthon volt akkor, nem tudom, hogy ismered-e, átjött Romániából.

MR: A Kőrössyt?  Persze, Apám egyik kedvenc zongoristája volt.. De inkább arra lennék kíváncsi, mi kattant be nálad, hogy annak ellenére, hogy itthon a szakma megbecsült és nagyon nagy tehetségként tartottak számon, mégis elmentél Nyugatra?

ALD: Ennek több tényezője volt, először is amikor Garaival kimentünk, voltunk külföldön, 18 éves voltam én. Három éve szaxofonoztam még akkor csak. És Garai bevett, mert hallott egy jazzklubba játszani, és mondta, hogy gyere el hozzám játszani. Mondtam, hogy ne viccelj, tényleg? Persze. Nagyon rendes volt, mert egy színvonalra vett, tehát nem úgy vett, mint egy kisgyereket, és természetesen én tudtam, hogy hány éves vagyok, de nekem ez lelkileg nagyon fontos volt, hogy befogadtak. És aztán kimentünk lengyelbe, meg Csehszlovákiában voltunk. Amikor hazajöttünk Csehszlovákiából, akkor volt egy ilyen lehetőségünk, hogy kimenjünk abban az időben Szovjetunióba, és úgy volt, hogy megyünk, egy ilyen esztrádműsort kísértünk volna, és plusz még mi felléptünk, mint műsor, de kísértünk is. Énekesek, tudod, az egész keleti blokkból, Szovjetunió, hathetes turné. És közben bejött a Landskornai Jazzfesztivál Svédországban. Hát a Count Basie, meg a Quincy Jones, meg a Benny Davis, meg ezek, akik mondjuk itt vannak Európában, de tényleg a legjobb zenészek vettek részt, és gondolkodtunk, hogy hova megyünk, persze csak két percig, és akkor az Attila eldöntötte, hogy megyünk Svédországba. És akkor oda kimentünk, és tudod, én nagyon szeretem a jazzt a mai napig. 52 éves vagyok, akkor meg 18 voltam, és hát tudod, idealizmus meg fanatizmus meg mit tudom én, ahogy akarod, és hát kimentünk oda, és nekem nagyon tetszett, hogy a jazz, annak hazája Amerika. Hát csak Amerika, Amerika, Amerika, érted. És abban az időben az ember, ha meglátott egy amerikai zenészt, vagy akár egy külföldi zenészt, hát hú, és akkor meglepő volt, hogy tetszett nekik, ahogy játszottál, érted. És aztán hazajöttünk, és akkor itthon nem volt semmi, ilyen vendéglátók voltak abban az időben. Abban az időben mindenki vendéglátózott, és akkor a Kovács Öcsivel (Kovács Andor!) játszottam az Emkében majdnem egy évet, a Kovács Gyula dobolt még szegény, Isten éltesse. Meg az Öcsit a Jóisten éltesse. Nagyon fain ember volt. Egy kicsit olyan tudod, te gyerek, de azért fain volt. És azzal játszottam, hát ezek jó iskolák voltak. Mert a Kovács Öcsi elkezdett játszani számokat, följöttek az összes zenészek. Hát abban az időben az Emke egy nagy szám volt. És ott este 12-kor minden este zenészbár volt. Kint lehetett maradni. Húsz forintból ettél meg 15 forintból, mit tudom én, tele volt és az Öcsi tette magát. És akkor elkezdte a standard számot, ami F-dúrban vagy B-dúrban, Fisz-dúrban meg A-dúrban, meg E-dúrban meg H-moll, szóval ilyen bitang hangnemek. Akkor már húsz éves voltam, nem voltam annyira gyerek, tizenkilenc, de az nekem nagyon jó iskola volt, mert aztán tudod, először az ember, hogy mi ez, meg hogy ilyen is van. És akkor aztán az ember belejön. Szóval az nekem nagyon jó volt, mert minden nap játszottam. Abban az időben nem voltak videók. Az ember hallgatta a Voice of America-t, meg Fogarasi Jancsihoz mentünk ki, annak volt magnetofonja, tudod, az a Terta magnó meg mit tudom én, lemezei. És elég az hozzá, hogy ott játszottam, és akkor Pegéhez mentem, és akkor megkezdtük a Szabadság szállóban. Na most az is vendéglátó. Night Club. Akkor építették újjá, többször újjáépítették, az az egyik alkalom volt, és a Kőszegi dobolt, Balogh Jenő zongorázott, a Pege bőgőzött, és akkor így játszottunk. Egy Night Club. Nem egy jazz klub. Játszottunk tánczenét, de néha szóltak, hogy azért nem kellene ennyit jazzelni, máskor meg mi nagyon tiszteljük magukat, de azért játsszanak egy jazz-számot. És akkor utána nem a tánczenét játszottuk, hanem ilyen standard-eket, csak nem annyira ráztuk meg. Mondjuk az embernek ilyen szempontból repertoár, és minden nap játszott. Nagyon jó gyakorolni meg stb., de a játék az nagyon fontos. Aztán kijártunk fesztiválokra, Zágrábba meg minden, és akkor már megnősültem stb., és akkor már anyagi problémák voltak. És akkor a Csík Guszti került a zenekarba a Balogh Jenő helyett, és akkor kimentünk egy koncertre a Kurt Edelhagen tánczenekarhoz a Pegével, és akkor a Csík Guszti meg én kint maradtunk. És azt mondtuk, hogy akkor inkább ott megyünk vendéglátózni, mint itt vendéglátózzunk forintért, akkor inkább nyugaton vendéglátózzunk pénzért. Abban az időben is az ember gombokat keresett, de akkor még az itt jó volt az a pénz, ha hazahoztad, vagy vettél valamit. És akkor kint maradtunk a Gusztival. És akkor belekezdtünk ilyen trióba. Aztán nem tudtuk, hogy kint azért vendéglátózni más, mint itthon, amit mi játszottunk. Ott már énekelni kellett. De azt mondtuk, hogy ha már itt vagyunk, akkor végigcsináljuk. És akkor együtt voltunk, együtt játszottunk, ez 65-ban volt. 65-ben mentünk ki, és akkor egy évig voltam a Csík Guszti meg a Sthymmel Miklós, ez egy ilyen trió volt, és akkor én utána elmentem németekhez. De szintén vendéglátó volt. És játszottam jazzt is, mert odakerültem Düsseldorfba, ott voltam egy évig egy helyen. A góré zenész volt. És meghallott szaxofonozni, és hú, azt mondja, pont ez kell. Tudod, ilyen világi manus volt. Zeneileg meg zéró, már olyan értelemben, hogy alapok. De szaxofonozott, trombitált, zongorázott, és egy rossz hangot nem játszott. Azt se tudta, hogy mit játszik, de egy rossz hangot nem, és ilyen öregesen fújt, tudod, mint a Ben Webster, meg a Coleman Hawkins. És én tudtam úgy fújni. Én fiatal koromban is mindig szerettem az öreg szaxofonosokat. Jó, hát a Coltrane, meg a Parker, meg az Adderley, hát ezek a példaképek, de azért nekem mindig volt egy olyan érzésem, hogy ez világi. Olyan, mint ha jó romák muzsikálnak, a Boross Lajos meg a Járóka Sanyi bácsi, vagy nem tudom, az öreg cigányok között a Magyari vagy a Rácz Laci. Ez nekem egy olyan élmény volt ezeket hallani. És tudtam úgy fújni, ezt akarom mondani, és akkor hát fú, hát ez egy óriási. Egy szaxofonos volt ott, ez egy érdekes sztori, gyorsan elmesélem, McHineline, aki a fejeket csinálta később, aztán ő adott nekem egy fejet, ami fantasztikus fej, te, a világ egyik legjobb fúvókája volt. Ez a gyerek szaxofonozott ott. És odamentem, és kitúrtam helyből praktikusan, de nagyon fain volt érted, meg minden. És nagyon jól összebarátkoztunk, és odakerültem, és ott játszottam, és ott összeismerkedtem, ott voltak, még az ötvenes években jöttek át ezek Amerikából, a George Maycock, meg a Wilton Gaynor, aki a Kurt Edelhagen zenekarban szaxofonozott. Ezek ott voltak. És akkor ezek oda bejártak, és meghallottak, és akkor ezek vittek engem. Minden héten. És akkor később már én vittem őket, akkor már megismertek, már újságok írtak rólam, hogy expectly meg stb., meg hogy már oda fogok majd letelepedni. Tévéműsort csináltak stb. És akkor ezekkel játszottam, úgyhogy minden héten a jazzklubban játszottam. Mikor áttették a szabadnapot, ahol játszottam, ugyanúgy áttették a jazzklubban is. Szóval nagyon jó volt. És akkor ott a feleségem kijött. És ott voltam. Most már nagyon jó, most már csinálok egy saját együttest. És akkor a Szakcsi meg a Duka Norbert meg a Pecek azok Nyugat-Berlinben muzsikáltak, szintén vendéglátóban, és hát én fölvittem az újságcikkeket meg mit tudom én az ügynöknek, hogy ez és ez vagyok, és van egy ilyen zenekarom. Elutaztam Nyugat-Berlinbe, ott volt a feleségem, képzeld Düsseldorfból felutaztam. Kiváltottunk ruhát, frankókat, abban az időben, a hatvanas évek, fényképezkedtünk, vittem föl a pénzt, fú, azt mondja, nagyon jó, hát csináltassak szerződést. Megkaptuk a szerződést. Nagyon jó gázsi volt, azt hiszem, jó gázsi volt. Úgy volt, hogy mire meg kellett kezdeni, a Géza már nem is jött, hazajött  közben, akkor odajött a Béla, akkor annak sem nem nagyon akaródzott. Ó, most akkor haza kéne menni meg stb. És az egész szétesett, én meg fölmondtam a helyet, ahol, én ott muzsikálhattam volna öt évig ennél az embernél, annyira szeretett, mint a saját fiát. A feleségem megmondja. Ugyanabban a házban laktunk. Azt csináltam, amit akartam. Csuda volt. Ez egy karakter volt. Erdi Bolsojemnek hívták. Volt neki három night clubja ott az Altstadtban, és azt játszottál, amit akartál tulajdonképpen. És én meg fölmondtam ezt a helyet. Képzeld el, most a pali, most nem dilizek, halál komolyan mondom, ilyen diszkotékát csinált a helyiségben, azt mondta, hogy ő már nem keres ilyen szaxofonost, mint én, és nem is fog találni. A gondolatát is ismertem. Hogy ő már nem fog izélni, és inkább diszkotékát csinál. Képzeld el. Azt mondja, hogy te elmész, úgy hívott, hogy Ducske. Nem tudom, hogy emlékszel-e, a hatvanas években volt Berlinben Rudi Dutschke, ez egy forradalmár volt, ilyen vörös. Én meg Magyarországról voltam, és ... Dutschke, tehát ilyen jóindulatúlag. És akkor minden kezdett szétomolni. Hát én szerettem volna egy zenekart ott csinálni, meg mit tudom én, bedolgozni magam ott a kölni rádióban. Jöttek át a rádiótól, most nem viccelek, minden hónapban egyszer-kétszer ott voltak a szaxofonosok, jöttek le hallgatni engem. Meg összeismerkedtem, meg bejártam, följártam, amikor kellett kisegíteni, kisegítettem. Mondták, amint lesz hely, rögtön odajövök. Szóval nagyon jól nézett ki a dolog ott nekem Düsseldorfban. Nagyon jó pénzt kerestem abban az időben. Óriási volt, 4-5000 márkát. És aztán az egész dolog kezdett szétmenni. Nagyon elkeseredtem akkor, és aztán muzsikáltam ezzel a George Maycock-kal, és akkor bejött egy pali, azt mondja, nem akar Amerikába jönni, kellene nekem egy szaxofonos. És aztán így mentem át Amerikába.

MR: És ez hányban volt?

ALD: 68. Először átmentem ezekhez Norvégiába novemberben, ott próbáltam meg játszottam velük egy hotelban, és akkor 68-ban hajóra szálltunk, és átmentünk Amerikába, egy ilyen norvég hajótársaságnak dolgoztunk. És így kerültem Amerikába.

MR: És akkor New York-ba mentetek?

ALD: Nem, Miamiba, ott kötött ki a hajó, és ott játszottunk a hajón. Ez a hajó ment, egyhetes utak voltak, elindult szombat reggel, a Bahama-szigetek, vagy Puerto Rico, vagy Jamaica, az egész Karib-szigeteket bejártuk. Egyhetes utak. És akkor szombaton reggel visszajött, szombaton délután megint indult ki a hajó. És akkor ott voltam ezen, és csináltam egy saját zenekart, áthozattam aztán a Gézát (Pecek) egy év után, meg az öcsémet (Vili), zongorázni, meg a gyereket bőgőzni, és ott voltunk a hajón. Tehát olyan, hogy játszottunk a hajón, és akkor lejöttünk, mert abban az időben ott lehetett még maradni Amerikában, nem volt. Akkor összeismerkedtem ott a hajón, persze akkor jöttek fel ilyen nagy sztárok, abban az időben mit tudom én a Gerry Sisters, meg a Tony Markin, meg a Viktor Borge, nem tudom, hogy tudod-e, ez a komikus meg zongoraművész, nagyon híres pali. Dán, Amerikában él. Azóta a Companynak a tiszteletbeli elnöke. És akkor így összeismerkedtünk sok zenésszel. Mert jöttek föl zenészek, mert volt, amikor big band, akkor be kellett szállni a big bandbe, és összeismerkedünk, és amikor lejöttem Miamiba, akkor játszottam abban az időben, még voltak a hotelokban a dolgok, mit tudom én, ilyen kommersz zenekarok, ilyen Tom Jones, meg mit tudom én, Miami Beach-en egy hónapot, Tony Bennett, meg mit tudom én mi, ilyeneket. És aztán ott voltam a hajón 74-ig, kijött a feleségem is, aztán visszajöttek, mert állandóan ki-be utaztunk. Közben én hazajöttem. 72-ben hazajöttem, akkor itthon voltam két hónapig, akkor csináltunk a rádióban annak időben egy nyolctagú zenekart, két zongora, két dob. Tudod, ez a Miles Davis formáció, tudod ez a jazz-rockos. És föl is vették a rádióban annak idején, akkor született a lányom, Laura. Még emlékszem, hogy a rádióban, egy nagyon kedves, várva várt vendég tiszteletére játsszuk ezt. És kérlek szépen itthon akkor nagy jazzélet volt, akkor kezdett, játszottunk jazzklubokban, és zsúfolva volt minden, tévétől kijöttek, híradó meg mit tudom én. Világi volt. De akkor én már el voltam szédülve Amerikától. Akkor nekem már csak Amerika, Amerika. Abban az időben valójában Amerika, Amerika volt. Szóval az élet nekem nagyon tetszett ott. Fantasztikusan. Meg nagyon sokat tanultam én, összeismerkedtem ott zenészekkel, és olyan dolgokat tanultam, megtanultam klarinétozni például, oboázni, fuvolázni. Ezeket én nem csináltam itt, és tudod, csak hogy bejuss nagyzenekarhoz, ki van írva, hogy most váltani kell, ez, és én ezt a részét nem tudtam. Én jazzista voltam. Jazzszaxofonos. És ezt a részét ott nagyon megtanultam, meg sok időm volt, gyakoroltam hat órákat naponta meg minden, és akkor 1974-ben elegem lett a hajókázásból. És akkor lejöttem Atlanta-ba. Miami-ból akkor mentem Atlanta-ba, akkor már ott volt az öcsém, ő kijött 71-ben azt hiszem, nem tudom, és akkor megnősült. És ő ott lakott, és én odamentem, és ott volt a Kőrössy Jancsi is. És akkor lejöttem, és akkor két vagy három hónapig szinte nem is játszottam, nem is érdekelt. Tudod, most itt vagyok, Amerika meg minden, akkor már saját lakásom lett, berendeztem, tévéztem. Sétáltam. És aztán elkezdtem egypár hónap múlva dolgozni, összeismerkedtem ott zenészekkel. És nagyon érdekes eset, hogy jazzklubban játszottunk, ilyen "Speak Easy"-szerű valami. A Karl Ratzer-rel, osztrák gitáros, az is ott volt. Azt is aztán bevettük a bandába, a Roby Gonzales dobolt. Én az Al Di Meola-hoz mentem. Az öcsém meg én. És játszottunk ilyen jazz-szerű, hát nem teljesen ez az izé, de ilyen bossa nova-t. Rengeteg zenész, mindenki odajárt, és be lehetett szállni, aki akart beszállni. És így összeismerkedtem egypár zenésszel, és akkor jött egy trombitás, és az a gyerek az nem egy olyan tipikus jazz, de nagyon komoly trombitás volt, és annak a kezében volt az összes hang. Én nem ismertem akkor még őt, és akkor mondta, te, azt mondja, fuvolázol? Mondom, ja. Azt mondja, van alto fuvolád is? Hát mondom, az nincs. Hát azt mondja, nem baj, majd szerez, holnap el akarsz jönni egy stúdió gig-re? Mondom, persze. Az időben nagyon jól fizettek, 330 dollár vagy 335 dollár azt hiszem egy session. És egy szám vagy három hónap. És mondom neked, ez a gyerek, és ez valamiért megkajolt. Volt rajtam kívül még ott egypár szaxofonos. De mondom neked, abban az időben olyan jó volt a hangulat, hogy ott senki nem volt féltékeny, mindenki barátságos volt, mindenkit szerettem, mosolygott, örült, ha a másik jól fújt. Nagyon jó hangulat volt. És mondom, így belekerültem ebbe a galcsiba, hát ez van, mindenhol klikkek vannak. És valami folytán puff, szimpatikus voltam, vagy mi, érted. És benne voltam. És akkor játszottam a jazzklubban és stúdiózás. Nagyon komoly dolog. Azzal a gyerekkel csináltam több, mint száz lemezt, százhuszat, azt hiszem, de mindenféle. A rocktól, amit el tudsz képzelni, mindenfajta zenét. Híreseknek, nem híreseknek. De mind nagyon komoly produkciók, és nagyon jó volt abban az időben. És akkor fölmentem New Yorkba a Ratzer-hez, ott csinált egy lemezt és én szaxofonoztam rajtam, és akkor fölmentem, és meghallotta, hogy hú, ez az, juj de jó, te, nagyon kell dzsanázni New Yorkban, érted. Nem mindenki, de illik dzsanázni. És úgyis én már át akartam menni, most már talán tudok annyit, hogy ott is megfeleljek. Mit tudom én. Családomat közben nem engedték ki, ez egy sztori. Közben ki tudtak jönni mégis. Hogy hogy, az még a mai napig nem derült ki. Útlevelet megkapták, de hogy hogy, azt nem tudom. Abban az időben nem adtak útlevelet. Bátyámnak letiltották, hogy én disszidáltam, szóval a félelem bére.

MR: És ki a bátyád?

ALD: A bátyám az a Lakatos Elek, cimbalmos. És ő itthon volt. Nagyon jó cimbalmos. De nem utazhatott. Tudod, a romák abból keresték a pénzt, hogy kimentek külföldre. Mindenki, nemcsak a romák. A többi zenészek is, a tánczenészek is.

MR: És amikor New Yorkban voltál?

ALD: Az egy nagyon érdekes dolog, mert az öcsém akkor már fölköltözött New Yorkba, és a Pecek is. Nekem a feleségem ki tudott jönni Brüsszelbe, és átrepültem Brüsszelbe. Mert akkor Atlanta-ban muzsikáltunk, és telefonált rögtön, mondom, jövök. És átjöttem augusztusban, és akkor vissza kellett jönni, mert csináltam még egy-két lemezt ott, és visszajöttem, szóval csak két hétig voltam a családommal. Visszajöttem, és mondtam, hogy amint tudok, jövök. És akkor december elején jöttem megint Brüsszelbe, és akkor én ott kvázi földobtam mindent Atlanta-ban. Egy komoly egzisztenciát. Mondom, úgyis akarok menni New Yorkba, hogy az öcsém telefonált, hogy te, lesz egy hely meg ez meg az, mondom óriási, föl is megyek, már helybe is megyek, fantasztikus. És úgy is volt, ott voltam Brüsszelben, elintéztem a családommal, hogy ki tudjon jönni Amerikába, időbe telik, és aztán visszamentem Atlanta-ba, összeszedtem a bútoraimat, nagyon szép bútorok voltak. Tudod, Amerikában semmi nem ér semmit, csak ha megveszed, utána… Fölraktam egy trappra, és fölmentem New Yorkba, teherautóval. Nagyon szép bútoraim voltak. És megérkeztem. A szállodába, ahol játszottunk, ez egy olyan szálloda, ahol az összes művészek ott szállnak meg. Tehát színművészek, klasszikus zenészek, írók, költők, szóval, aki jön New Yorkba és művészféle, az ebbe a szállodába jön. Csak azt akarom mondani, hogy borzasztó jó atmoszféra volt a szállodában. Akkor még ott játszottunk, mert csak két hétig voltunk ott, Lawrence Olivier, meg ilyenek ültek ott. Tehát ilyen bárzenét játszottunk, de hát tudod, Amerikában akkor már nem tánczene ez, hanem amit ilyen jazz-esen játszol, ilyen finom. És ott voltunk, és sajnos két hét után kidobtak, mert a góré a szállodának, az egy magyar pali volt, borzalmasan dzsanázott a manus, Kojak, úgy hívták, kopasz volt, egy aranydíjas szakács, szóval egy borzalmas szakember, ilyen szálloda izé gasztronómia meg, szóval a szállodaiparhoz nagyon ért, és az teljhatalmat kapott, mert látták a górén, hát nem góréknak volt, öt-hat más ilyen szálló. És teljhatalmat. És annyi pénzt költött, amennyit akart, de át is rendezte, még én hozattam oda szakácsot a barátommal, a Karcsinak (Csider) szintén ez az ismerőse, a Tóth Karcsi, az akkor lent volt a Fantom Group-ban Miami Beach-en, ott dolgozott. Fantasztikus volt. Áthozattam New Yorkba, abba a szállodába. És mindegy, akkor még voltak ott magyarok, de tényleg, mindenki nagyon jó szakember volt, nem voltak ilyen linkek.

MR: És miért rúgtak ki benneteket?

ALD: Azért, mert ez a Laszki Sanyi sikkasztott ötszázezer dollárt. Na most ő ott volt akkor, amikor mi odamentünk, csak ez akkor jött ki, gondolom. És aztán mindenkit zamekoltak, akik magyarok voltak, érted. És akkor ott álltam az utcán, és a feleségem meg jött New Yorkba. Volt egy kis pénzem. Jó, lakásom már megvolt, be volt rendezve, de hát New Yorkba a gyerekekkel nem gyerekjáték.

MR: És akkor mi lett?

ALD: És aztán volt ott egy étterem, ahol a Ráduly Misi dolgozott, mint pincér. Ez egy magyar gyereké volt ez az étterem, de úgy hívták az éttermet, hogy Jacques. Az volt a neve. És félelem bére, hogy hogy ment az étterem. A Horváth Elemér muzsikált ott. Nem tudom, hogy ismered-e, a Kathy Horváth, meg ezek testvérek voltak.

MR: A Lalikának a nagybátyja?

ALD: A Lalikának a nagybátyja ez. A Lalikának az apjának a testvére. Ők voltak a Patkányék. Az Elemér meg a Kati. A Lalika apját úgy hívták, hogy Kati. És kiváló muzsikus volt, egy nagyon komoly hegedűs. Ennek a jegyében, úgyhogy állati jó barátom meg kollegám. És odamentem be, mert a gyerek mondta, tudod, New Yorkban hogy van, valamire szükséged van, szóljál nekem, ha tudok, segítek, mert nagy ajser volt ez a gyerek, ez a góré... Hát mondom, most mit csináljak, jön a család. Hát valami kell, hogy pénz bejöjjön. New York az nagyon drága, abban az időben 3-4 ezer dollár kellett. És bementem, és mondom a Misinek, te, nem tudnék idejönni egy kicsit, valami akármit, neked besegíteni, vagy valamit, ameddig össze nem ismerkedek. Még csak két hete voltam ott, és sehol nem voltam, csak ott. És a családom meg jött. Mert ha szólóban vagyok, akkor nem számít, akkor elvagyok akárhol. Mert szólóban, ha nincs mit enni, akkor nincs. De a gyerekeknek. Kérlek szépen aztán ... szia, szia, ez és ez van, elmondtam neki, hogy mi történt. Azt mondja, nagyon szívesen. Azt mondja, te tudsz fújni. Hát mondom, ja, hát miért nem jössz ide? Hova? Gyere ide a romákhoz. Nem tudok én a romákkal muzsikálni. Miért? Mert ... Gyere csak, azt mondja. Mert érted, még kisgyerekkoromban hegedülni tanultam öt éves koromból 15 éves koromig hegedültem, bejártam apámmal, tanuló voltam. És odamegyek az Elemérhez, ja, az volt a ciki, hogy párszor voltam ott vacsorázni... De nagyon fain ember volt, a jó isten nyugtassa őt. És akkor odamegyek, hát Elemér, azt mondja, itt van ez a gyerek. Azt mondja, kinek a fia maga, tudod, a romák. Hát mondom, apám Lakatos. Albertnek a fia. Ismerem az apját, és akkor mondja, hogy ez a gyerek pikulázik. Azt mondja, mit csinál? Mondom, klarinétozok ... Hát azt mondja, hozza be a hangszerét. Kipróbáljuk. Mondom, Ernő bácsi jó lenne, hogyha szoprán… behozom, mert tudod, a romák mindent ába, meg fisz, meg é, és nekem csak bé klarinétom volt. Hozzon be, amit akar. Hát fölöltöztem szmokingba, érted, bementem, és 9 órára visszaértem. Na most ott nem olyan roma zene van, nem roma zene, hanem muzsikálják ezeket a bécsi dolgokat, meg az olasz, meg az orosz, meg a francia.

MR: Szalonzene.

ALD: Egyből dzsanáztad, érted. Aztán milyen, Elemér, jó? Jaj, Lórikám, pont ez köll nekem, hát halál fain volt. És hat vagy nyolc dollárt osztottunk el az este. Olyan rodesz volt. Mondjuk a fizetés olyan 320 dollár vagy valami volt.

MR: De adtak jattot?

ALD: Hogyne, persze. Bementél 50-60-ra, érted. Volt amikor negyven, volt, amikor kétszáz, volt, amikor ezer. Nagyon komoly. Estée Lauder, meg a Láng, ez az izé, aki a Gundel góréja, mindig jártak oda. Nagyon híres étterem volt. Aztán a gyerek összeismerkedett ilyen arabokkal, nagyon nagy ajser volt ez a Jacques. Újságok írtak, magazinok, a New Yorker meg minden, hogy a gyerek a legelőkelőbb single, egyedülálló, tehát nem nős, agglegény, és a legbánatosabb. És összeismerkedett az arabokkal, ilyen senkiháziakkal, tudod, jön a tésből az izé, a földből a pénz. Jön az olaj. Ezekkel én nem versenyezhetek. És elkezdett kokózni. Nagyon gavallér csávó volt. Kinyitották neki a Rolls Royce-t és ötven dollár borravalót adott. A csávó prince hédere, Penthouse, a Second Avenue-n. Minden, érted, és akkor a gyerek kezdett belenyúlni a kasszába, és kivette mindig a lét, otthagyott egy papírt, ... kivette, és akkor ez megy egy darabig, és utána már nem megy. Naponta 4-5 ezret te nem tudsz elkölteni kokainra. Ezt nem lehet. Ez komoly étterem volt. És akkor ott személyzet volt, és akkor már nem jött be úgy, akkor már nem törődött, meg stb. És akkor az Elemér csóró elment nyaralni Brazíliába, feleségének, Sárikának a rokonaihoz, és akkor ott megismerkedett egy nővel. Akkor egy gyerek,.a Dörcsi Pali, aki segédprímás, akkor az vette át. Egy darabig úgy ment, de akkor már nem adták a fizetést időben, tudod ez a ... És akkor egy évig ment,  megyegetett, és akkor már nem nagyon megyegetett. És akkor mondtam a feleségemnek, hogy te, mondom, valamit kellene csinálni. Azt mondja, menjünk vissza Magyarországra. Hát mondom, most mit csináljunk.

MR: Ez hányban volt?

ALD: Ez 80-ban volt. Közben elmentem, egy-két ilyen jazzklubokat csináltam. Muzsikáltunk a 90-es utcában, a Namyslovskival is ott találkoztam. Most nem jut eszembe. Az a klub volt, meg lent a Village-be egy ilyen Stake House étterem. Adtak ötven dollár fizetést. Oda bementem, elvittem a fiamat, nagy kocsim volt, Cadillac, akkor ott leparkoltam, az 9 dollár, a fiam megvacsorázott, elvittem a gyereket, érted, maradt tíz dollárom, tizenhárom. Érted, csak azért ment el az ember, hogy muzsikáljon. De abból nem lehetett volna megélni. Csak azt akarom mondani, hogy nagyon elterelődött a figyelmem nekem a zenéről, ez az igazság. Tiszta tré meg izé, meg nem kell a jazz, meg nem lehet belőle megélni, meg éhenhalunk. Hát a jazzből éhenhalunk. Hát nem haltunk éhen hála istennek, mert nagyon jól kerestem. Mielőtt betört volna a gáz, akkor azt mondtam, hogy valamit kell csinálni. Bözsikém menjünk haza meg izé, hát mondom, most mit csináljunk Magyarországon meg minden, érted, menjünk izé, mert még volt lakásom itt, csak az anyósom lakott itten. És aztán ők hazajöttek, akkor én ott muzsikálgattam, akkor közben kiváltottam a taxi licencet is képzeld el, és akkor elmentem taxizni. Kénytelen voltam három hónapig. Mindig éjjel, mikor már jól kerestem, akkor szaxofon bement az izébe.. és akkor próbáltam taxizni ... aztán vissza a jazzklubba éjjel 2 óra, fél 3-kor, és akkor beszálltam, hogy mégis muzsikáljak valamit. Ted Curson, az vezette a jam sessiont. Aztán később jött ki, elájult, mikor meglátott, hogy ... érted. És mindegy, annyi pénzt össze tudtam szedni, hogy itt lecserélte a feleségem a lakást, és aztán átmentem Washingtonba kérlek szépen. Picikét pihenni, mert nagyon kivoltam már. És ott volt egy ismerősöm, Lakatos Gézának hívták, rokonom, de távoli. És átmentem és akkor ott kaptam egy szívtrombózist. És akkor bekerültem a kórházba, és egy hónapig voltam bent a kórházban, mert megkatétereztek meg intenzíven voltam hat napig vagy hét, és akkor áttettek egy másikra, minden, és akkor mondták, hogy meg kéne operálni. Hú, mondom, érted.

MR: Most egy kicsit fölgyorsítjuk a menetet. Már 1981-nél tartottunk.

ALD: 81. Akkor megvolt az operáció, akkor még ott maradtam New Yorkban egypár hónapot. Akkor már a családom visszajött, nem tudtak róla, hogy megoperáltak. Senki. És aztán mikor átjöttem Európába, akkor az öcsém az itt volt Európában már, és akkor ő Olaszországban volt, és csinált nekem egy-két nagyon jó melót, Amy Stewart, csinált belőle lemezt, Olaszországban, és akkor abból lett egy koncertturné.

MR: De az nem egy diszkóénekesnő?

ALD: Igen, egy diszkóénekesnő volt, de négyhónapos turné volt. Nagyon komoly

MR: Zsozsó?

ALD: Ő a Dzsingisz Khánban volt már benne, vagy az később volt már benne?

MR: Nagyon később lehetett… sose.

ALD: És elég az hozzá, hogy abból jött egy másik, a Renato Zero, az egy olasz szupersztár, annak csináltunk lemezt meg koncerteket, meg minden, és akkor így orientálódtam Európa fele. És akkor itthon muzsikálgattam, meg aztán kimentem Németországba, meg Ausztriába, meg Hollandiába. Akkor a Vukán Gyuri, a nyolcvanas idők után, a Gyurinak akkor nagyon sok ilyen melója volt, ilyen stúdió dolgok, meg filmzenék meg ez a zenekar, tudod ez a Creative Art Ensemble. És akkor ezt megcsináltuk, akkor evvel próbáltunk, akkor voltak koncertek meg mit tudom én, szóval lemezt csináltunk, azt hiszem, két lemezt. És akkor voltunk, Olaszországban, Szicíliában tulajdonképpen nyolc napig. És akkor ezek így összejöttek ezek a dolgok. És akkor vettem itt egy lakást, egyik csere a másik után. És aztán visszamentem Amerikába. Mikor mentünk vissza? 87-88, és aztán Miami-b, odamentünk, és kezdett nekem ott elég szépen összejönni a dolgok, mert ott aztán tanítottam is. Összejöttem aztán egy arranzsőrrel, úgy hívják, hogy Mike Lews. Az egyik arranzsőrje a Julio Iglesias-nak. Az ott élt. És nagyon jól összejöttünk. De én már játszottam neki régebben is az arragmanjait, meg mit tudom én, de személyesen nem ismertem. És elég az hozzá, kérlek szépen, hogy mondta a manus, azt mondja, és akkor ott voltam szokás szerint, a feleségem, azt mondja, menjünk Atlanta-ba, mert ott van az egész család. És mit csináljak Atlanta-ba, itt összejön Bözsikém, de tényleg, elég jó volt már. Hát úgy tiszta linkre odamész egy városba, az nem egy könnyű dolog, hogy megismernek meg stb. elmegy a híred, tudod. Ott is játszottam ezekkel, Davy Jackson, meg az Airis Aragon, meg hogy hívják ezt a trombitást, nem jut eszembe, nagyon jó trombitás csávó, káló. Játszottam jazz-klubban, de volt rengeteg hakni, meg tanítottam, meg mit tudom én. Aztán kezdett összejönni, és akkor eljöttünk Atlanta-ba. És akkor ott megint előről. Jó, hogy engem már úgy ismernek Atlanta-ban, mint itt Pesten. Gyerekek, érted, hát tíz év után, mondom, halló, azt mondja, Dezső. De hát most már nincs ott annyi meló. Abban az időben rengeteg. Mondom, stúdiómunka volt, meg minden. És akkor onnan elmentem North Carolina-ba Kőrössyvel muzsikálni, ketten. Elmentünk egy fantasztikus hotelba, és jazzre kis klasszikus dolgok, és könnyű Bach-fuvola zongorával, ilyen könnyebb dolgokat. Akkor énekeltem egy picikét, meg hát a Jancsi, az fantasztikus zongorista, komolyan, óriási. Szóval egy nagyon nagy repertoárt, szóval ott szórakoztattuk a közönséget. De az olyan volt az a hely, milyen volt anyu? Mint egy paradicsom. Az egy földi paradicsom volt, a körülmények, meg minden. És eljöttem, mert a feleségem beteg lett.

MR: Azt hittem, azért, mert nem szereted a paradicsomot.

ALD: Nem, beteg lett a feleségem, és az orvosokban csak itt bízik. Operálták az Amerikai úton, volt neki egy betegsége, és egy komoly műtét, agyműtét kellett, és átjöttünk, és megoperálták, hát mondom, most nem megyek vissza Amerikába, mert nem akarok utazgatni minden két-három hétben. Na, kimegyek addig németbe föl, mert huzamosabb ideig utána a hormonrendszert helyre kellett állítani, tehát hogy minimum két hónaptól egy évig... Mondom, addig kimegyek Münchenbe, ott volt a Tóni (Lakatos). Aztán odamentem, és ott elkezdtem muzsikálni. Odamentem, mindjárt másnap muzsikáltam. És aztán ott elkezdtem tanítani, és aztán ottragadtam. Négy tanítvánnyal kezdtem, és amikor eljöttem, akkor volt százhúsz, képzeld el. De közben kaptam egy szívtrombózist, ott is kaptam egy szívtrombózist, ott is kórházban voltam akkor már. Rengeteget dolgoztam, éjjel-nappal dolgoztam. Volt olyan, hogy húsz órát szaxofonoztam egy nap. Meg utazni. És akkor fogtam magamat, és visszamentünk Amerikába két és fél évvel ezelőtt. Közben a lányom itt férjhez ment, meg mit tudom én, és csináltam egy zenekart, közben átjártam azért ide Európába, volt egypár dolog Svájcban, aztán most itt vagyok Magyarországon. Megyek vissza megint októberben. Akarok csinálni egy szólólemezt Las Vegasban.

MR: Las Vegasban akarsz csinálni?

ALD: Igen. Nem Las Vegasban, most Las Vegasba megyek, most.

MR: De itthon akarsz csinálni egy szólólemezt?

ALD: Nem tudom. Lehet, hogy Amerikában. Majd meglátom, hogy jönnek össze a dolgok. Az öcsémmel csinálunk az idén egy lemezt, egy kommerciális dolog, hát nem tánczenét, de ilyen kommerciálisabb dolgot. Én énekeltem is volna. Persze meg fogjuk csinálni, csak ez időkérdés. De ... az volt, hogy itt akarta megcsinálni olaszba, meg mit tudom én, meg vannak ismerősök. Én meg azt mondtam, Vilikém, csináljuk meg Amerikába. Az a 2-3000 dollár már nem számít, mert az annyival jobb Amerikában a ritmusszekciók mellett, azt nem tudod. Itt is tudnak fölvenni, meg kevernek, de hát azért az más. Úgyhogy megcsináljuk, csak ez most időkérdés. Most megyek ki az öcsémhez, harmadikán, reggel utazom, van két koncert, egy a Luzern-ben, a hotelben, jazzkoncert és a másik meg St. Gallen. Már volt kint a Vukán is azt hiszem, a Béla is.

MR: És olyanra nem gondoltál, hogy amikor legközelebb hazajössz, amikor kicsit már unod Las Vegast, mondjuk jövőre hazajössz, hogy akkor itthon csinálni egy lemezt ezekkel a régi haverokkal, a Bélával.

ALD: Benne lennék, de az, hogy most csinálok egy lemezt, minek? Most összeállunk, aztán csinálunk egy lemezt, az nem jó. Valami koncepciónak kellene lenni.. Most csak összeállunk, és aztán jaj de jó, megrázzuk a témát. Ennek csak az az izéje, hogy az egót, azt nem lehet eladni, meg érted, ha az ember csinál lemezt, akkor már valami értelme legyen. ...fölveheted magadat magnóra, és kész, nem? Majd meglátjuk, hogy hogyan alakulnak a dolgok, csak egészség legyen, Robikám, az a lényeg.

MR: És még azt szerettem volna megkérdezni, mert engem érdekel személy szerint, hogy miután egy ilyen súlyos szívműtéten átestél, utána ezt lehet ugyanúgy csinálni?

ALD: Te, hála a jó istennek, én fiatal voltam, amikor megkaptam, 37. Aztán akkor mondta az orvos, hogy valami orvosságot kell szednem. Azt mondja, szedjen egy Aspirint. Mondom, jó. Kicsit szedtem, aztán nem szedtem, és ... Ha szedtem volna az Aspirint…

MR: Akkor mi lett volna?

ALD: Akkor sokkal jobban lettem volna. Hogyne. Aspirin, a világ legjobb orvossága. Mindenre, szívre.

MR: Nekem meg azt mondogatták egyes emberek, hogy csak gyógyszert nem szabad szedni.

ALD: Aspirin, a világon a legjobb, Robikám. Hidd el nekem. Mindenre, rák ellen, bélsűrűsödés ellen. Tehát ezeket a rögöket. Aztán Németországban kaptam ezt a második szívtrombózist, kocsiban... vettem egy komputert, mondom, hazaviszem az iskolából, van egy óra szünetem. És érzem, hogy kezd ... a karom meg a mellem, na mondom... hazamegyek. Gyomorégés... Nem laktam messze, két km-re az iskolától. Kocsiba ülök, na elmenjek, á, nem hazamegyek, lefekszem még egy fél órát. Aztán mentem, átmentem a nagy utcán, .. jön le. Mondom, nem megyek haza, hanem lassan befordultam, odaálltam a kórház elé, ... Münchenbe, kiszálltam, bezártam a kocsit, és betotyogtam. És jött egy orvos, és elmondom, Ich habe eine... Azt mondja: Was? ...Mindjárt ott bevittek, levetkőztettek, akkor már ... mindent bespricceltek.

Itt a riport megszakadt, mert bejött a szobába Dezső felesége, Bözsike (sajnos, már ő sincs köztünk…) és a konyhába invitált bennünket egy nagyon finom töltött káposztára. Evés közben is tovább sztorizott, majd egyszer csak csöngettek és Dezső zongorista öccse, Vili (ő is meghalt 2008-ban) állt az ajtóban. Csatlakozott hozzánk, majd 5 perc múlva újabb csöngetés, Jávori Vili (ő pedig 2007-ben hunyt el) második felesége, a hegedűs Jávori Dávid anyukája volt, Bözsikéhez jött.

Aztán három évvel ezelőtt megkeresett a „gádzsó” Borbély Misi fia, a szintén szaxofonos Borbély Miklós, hogy Ablakosból szeretné írni a diplomamunkáját a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Jazz Tanszékén és Apukája mesélt neki erről az interjúról. Megengedném-e neki, hogy felhasználja? Megengedtem. Aztán az egyik bíráló, Elek István mondta nekem az egyik Bartók Rádióba készített riport után, a Miki nagyon jó anyagot adott be és abban nagy tetszéssel olvasta beszélgetésünket Dezsővel.

És végül tavaly ősszel Tzumo (Oláh Árpád) keresett meg, hogy szeretne egy facebook-os oldalt készíteni, hogy a jazz zenész közösség ne felejtse el, ki is volt Ablakos. Tudnék-e neki egy-két fotót adni? Mivel fotóim nem voltak, a fentebbi interjút ajánlottam fel neki.

Aki kíváncsi az oldalra, megadom a címét:

https://www.facebook.com/pages/Ablakos-Lakatos-Dezso/187517377985677