Világsztárok Magyarországon - A The Rite of Strings a Budapest Sportcsarnokban 1995. 11. 03-án - ahogy az ügyeletes orvos látta
2016. július 31., Dr. Nagy Sándor
Ez most egy rendhagyó visszaemlékezés lesz. Mert: "ahogy az ügyeletes orvos látta" - nem biztos, hogy érdekli az olvasókat. De úgy már talán igen, ha a jazz-rajongó doktor az öltözőben és a színpad szélén is jelen lehetett - a zenészek közvetlen közelében
A szuper trió: Jean-Luc Ponty - hegedű (akkor 53 éves), Stanley Clarke - nagybőgő (44), és Al Di Meola - gitár (41). Akusztikus hangszerek, csúcsforma, (nagyrészt) saját szerzemények, hatalmas közönségsiker. Ha nem is teljes teltház a néhai Budapest Sportcsarnokban - de nagyon szépszámú közönség. (A zenéről és "egyebekről" Deseő Csaba visszaemlékezését olvashatják ebben a rovatban.)
És akkor a személyes élmény: egy mentőtiszt ismerősöm segítségével ügyeletes orvosként lehettem jelen ezen a szenzációs koncerten.
Már az előzmények sem voltak mindennapiak.
Ilyen alkalmakkor legalább egy órával a kezdés előtt az ügyeleti helyiségben kell tartózkodnunk, készenlétben, ha bármi probléma adódna. Ez így is történt - aztán, jóval a koncert előtt megjelent egy "szervező" (pontosan nem tudom azóta sem, hogy ki volt ő...), és elvitt a zenészekhez, a "tűz" közelébe - figyelni, vigyázni rájuk. Nem nagyon értettem, de érdekes volt... Fiatal, jó erőben lévő muzsikusokhoz - minek ez a felhajtás?
Majd később leültetett a függöny mögé, Al Di Meola-tól néhány méterre - úgy, hogy azért ne lássanak a nézők. Akkor is (és most is) túlzott óvatosságnak gondoltam - nem hiszem, hogy a zenészek igényeltek volna ilyen "különleges bánásmódot". Azért nem haragudtam: az egész koncertet ilyen közelről, a színpad széléről nézhettem végig. Mert (természetesen) orvosi segítségre nem volt szükség...
Viszont érdekes volt a három világsztár viselkedése, gesztusaik.
Jean-Luc Ponty: szerény, barátságos, "ránézésre" is szimpatikus muzsikus. Végig figyelemmel kísérte társait, "érdekelte", hogy mi történik a színpadon - saját magán kívül is.
Stanley Clarke: sztárallűröktől mentes, profi, (nem bántóan) magabiztos. Ezen a koncerten Ő ült középen (a világhálón egy korábbi koncerten a szélén láttam) - de nem akart állandóan a középpontban lenni. Mosolygós, laza, kedves egyéniség.
Al Di Meola: (hogy is legyen finoman?) rendkívül öntudatos, nekem úgy tűnt, hogy annál is több... Ahogy akkor láttam: csak a saját játékára koncentrált, állandóan elégedetlen volt a hangosítással, szúrós tekintettel kommunikált a technikussal. A műsor nagy részében ezzel (is) foglalkozott - bár gondolom, a nézőtérről kevésbé látszhatott, amit - helyzetemből adódóan - "megleshettem". Nekem ez komoly csalódást jelentett, mert a gitáros fiatal koromban nagy kedvencem volt.
Évekkel később Montreux-ben (külön-külön) mindhármukkal találkozhattam, többször is. És "érdekes", a véleményem nem változott...
A sors szeszélye (?) folytán ugyanazt a CD-borítót írattam Velük alá - más-más időpontban. (Minden zenésszel csak egyet szoktam.)
Vagy ez mégsem lenne véletlen?
(Én meg csak zárójelben jegyzem meg, my lovely wife Gabriella is ott volt a koncerten, mert neki akkoriban Stanley Clarke volt a kedvenc bőgőse! Arra már nem emlékszem, hogy én miért nem voltam ott… Viszont az ő jegyzetei alapján el tudom mondani Önöknek, hogy a „The Rite of Strings” CD felvételei közül eljátszottak hatot is. Igaz, nem ugyanabban a sorrendben, mint az a lemezen hallható. Hanem emígyen: elsőként Stanley Clarke John Coltrane-nek dedikált darabja, a „Song to John” szólt. Ezt követte Al Di Meola szerzeménye, az „Indigo”, majd Jean-Luc Ponty „Memory Canyon”-ja. A hangverseny első részét egy újabb Stanley Clarke darab, a „La Cancion de Sofia” zárta. A második részben egy-egy szólódarabbal kápráztatta el a közönséget Jean-Luc, Al, végül Stanley. A koncert befejező számának tervezett Stanley Clarke témát, a „Chilean Pipe Song”-ot ismét trióban játszották a fiúk… Majd a hosszan tartó dübörgő vastaps hatására visszajöttek, és ráadásként eljátszották Ponty „Renaissance” című szerzeményét. – A szerk.)
