Világsztárok Magyarországon – Két virtuóz a Budapest Sportcsarnokban, 1986. november 24-én

2012. november 09., Márkus József

Egyikük a jazz hazájából érkezett: a tengerentúlról, az Egyesült Államokból. A másik pedig innen, a fővárosból – a Rózsadomb aljáról. Utoljára 1982-ben találkoztak New Yorkban, a Kool Jazz Fesztiválon.

Herbie Hancock és Pege Aladár az, akikről szó van. Herbie, mint csodagyerek, már tizenegy évesen egy Mozart- zongoraversenyt adott elő – a Chicagói Szimfonikusok szólistájaként. Alig néhány év múlva pedig világhírű jazz-zenész. Ali ellenben már a negyvenen is túl van, amikor (1980-ban) az indiai Jazzyatra fesztiválon szárnyára veszi a világhír. Charles Mingus özvegye, Sue – aki a „Mingus Dynasty” nevű együttessel éppen jelen van Bombayben, amikor bőgősünk a színpadra lép együttesével – annyira el van ragadtatva Ali hihetetlen zenei teljesítményétől, hogy könnyezve gratulál a mesternek, és ajándékul felajánlja férje egyik nagybőgőjét. Ettől kezdve felgyorsulnak az események; a históriát ismerik a hazai jazzbarátok: bőgősünk a szavazólisták élére kerül, széles körű nemzetközi elismertségre tesz szert, egyre több helyre hívják vendégszerepelni, ezek közül a legnagyobb megtiszteltetést jelenti a felkérés a fentebb már említett New York-i rendezvényen való közreműködésre. (Az 1954 óta nyaranta megrendezett newporti jazzfesztiválokat a hetvenes évektől kezdve több alkalommal is New Yorkban rendezték meg. Az esemény a 80-as években egy ideig Kool Jazz Festival néven futott.) Mikor eljött a kiutazás ideje – 1982 nyara –, Pege Aladár csak a helyszínen tudta meg, hogy Herbie Hancock együttesével fog fellépni. Tagjai – Pege életrajzírójának, Riskó Gézának szavaival élve – egy „élő jazz-lexikon”-t alkottak: a vezető-zongorista mellett a Marsalis fivérek: Wynton és Branford, továbbá Jimmy Owens és Tony Williams lettek bőgősünk alkalmi partnerei. A híres Carnegie Hallban zajlott le a koncert – a fesztivál egyik fő programjaként – a Thelonious Monk Alapítvány javára. Próbát egyáltalán nem tartott az együttes, mégis remekül sikerült a hangverseny. Szerencsére Ali jól ismerte a népszerű Monk-számokat. Mingus egykori bőgőjét is kint-tartózkodása során vehette át az immár világhírű művészünk az özvegytől.

De ne szaladjunk előre (vissza…) az időben! Hiszen mégiscsak a zongorista Herbie Hancock volt a fő attrakció Budapesten. Habár sportnyelven szólva felfoghatjuk a sportcsarnoki koncertet a négy évvel korábbi New York-i fellépés visszavágójának is. Bőgősünknél Herbie mintegy fél évvel volt fiatalabb. Persze, nem mindegy, hogy valaki Chicago-ban nő fel, vagy Budapesten – mondjuk a VIII. kerületben… Klasszikus zenét zongorázó csodagyerekként Hancock hamarosan a jazzt is megkedveli, Peterson és Bill Evans a kedvencei. A neves hard bop-trombitás, Donald Byrd fogadja be együttesébe, együtt költöznek 1960-ban New Yorkba, ahol felfigyel rá a Blue Note lemezkiadó. „Takin’ Off” című első saját lemezét 1962-ben készíti – olyan tapasztaltabb partnerekkel, mint a tenoros Dexter Gordon és a trombitás Freddie Hubbard. Az LP-n szereplő „Watermelon Man” lett talán a legismertebb jazz-standard a kompozíciói közül, amely ráadásul a popzenében is sikert aratott. A nagy nevek közül ebben az időben többek között Phil Woods, Oliver Nelson és Eric Dolphy is a partnerei.

1963-ban kezdődik együttműködése Miles Davis-szel: ’63–’68 között a trombitás híres „nagy” Quintet-jének tagja, partnerei Miles mellett: Ron Carter és Tony Williams, majd 1964-től Wayne Shorter is csatlakozik hozzájuk. Az öt év alatt hat kiemelkedő albumot készítettek, miközben a hatvanas évek közepén saját összeállításokban is felvesz lemezeket. 1968-ban saját szextettet alakít, ettől kezdődik Hancock átmeneti korszaka a „post-bop”-ból a jazz-rock fúzió elektronikus korszakába, amelynek két jellemző albuma a „Mwandishi” (1971), majd a hatalmas sikerű „Head Hunters” (1973). Az utóbbi lemezéhez hasonló nevű csapatával még jó néhány további LP-t készített a hetvenes években.

A hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján Herbie visszatér a hagyományosabb, részint akusztikus zenéhez, ennek a korszaknak jellemző együttese a „VSOP” nevű csapat, amely a hagyományos jazz kedvelői körében keltett nagy tetszést. A zenekar felállása megegyezik a hatvanas évekbeli Davis-kvintettével – azzal a különbséggel, hogy Miles helyett Freddie Hubbard vállalja a trombitás szerepét. A továbbiakban Hancock párhuzamosan játszik – koncerteken és lemezeken egyaránt – hagyományos, illetőleg fúziós zenét, és jellemző, hogy az elektronika egyre inkább meghatározóvá válik zenéjében. Hagyományos, illetőleg akusztikus munkájában különböző formációkkal is próbálkozik; ezek közül a zongoraszóló- és –duettjátékkal (Chick Corea) már a korábbi időkben is foglalkozott, de például 1997-ben Wayne Shorterrel zongora–szaxofon duettalbumot készít.

1986-ban szerepelt a „Round Midnight” című filmben, melynek zenéjét is ő szerezte, és a filmzenéért megkapta a Filmművészeti Akadémia díját. Természetesen Herbie mozizenéi közül a jazzkedvelők körében ez a legkedveltebb. Éppen ebben az évben került sorra a szóban forgó budapesti hangverseny.

A sportcsarnok szépen megtelt, jómagam ezen a helyszínen mindaddig sohasem kaptam ilyen jó helyet: küzdőtér, 4. sor – mint a mellékelt fotó is mutatja – és nem is a szélén!

A beharangozók sehol sem említették, hogy közös muzsikálásra is sor kerül, csak annyi volt olvasható, hogy „Pege Aladár is fellép” vagy „közreműködik”…  

Én azonban valószínűnek tartottam – annak alapján, hogy emlékeztem a négy évvel korábban aratott New York-i közös sikerről szóló híradásokra. A koncert első része Pege Aladár szólóműsorából állt. Már ekkor reménykedtem, hogy a zongorista majd beszáll a végén. Ebben csalódtam, pedig végül is beláttam, hogy úgy volt helyes, hogy csak a végén következzék a közös zenélés. Bőgősünk három darabot játszott az első részben. Egy latinos alaplüktetésű blues-zal kezdte, ezt követte a „Szegény legény vagyok én” kezdetű népdalfeldolgozás – a szokásos free elemekkel: vonóval és pengetve, néha kézzel ütögetve, meg amit csak el lehet képzelni... Valószínűleg egy ilyen jellegű számról írta a Down Beat magazinba Lee Jeske, miután Ali fellépését végigcsodálta Bombay-ben, a Jazzyatra-n: „… Azt vártam már, hogy a következő pillanatban az álla alá kapja Pege az ördögi hangszert, mint egy hegedűt, és úgy folytatja a játékot!” Harmadiknak egy gyors tempójú, felváltva swinges és latinos számot hallottunk – befejezésül.

A hosszúra sikeredett szünet után (én is ott ültem feleségemmel a nézőtéren és szerintem nem jó szó a „hosszúra”, hanem a „véget érni nem akaró”-t használnám, annál is inkább, mert legalább 50 perces volt a szünet és a közönséget senki sem tájékoztatta, hogy ilyenkor mi van; félóra elteltével szórványos füttyszó hallatszott, utána ez felerősödött, majd egyre erősödő tapssal igyekeztek rávenni Herbie Hancock-ot, hogy jöjjön elő az öltözőből, mert nem tudhatták, hogy még mindig a szállodában van, igen durcás hangulatban; jellemző, hogy amikor végre bejött a színpadra, akkor az első sorban valaki összegyűrte a jegyét és Herbie felé dobta, nem talált, a 46 éves művész pedig úgy tett, mintha észre sem vette volna a dolgot – a szerk.)  végre megjelent Hancock a zongoránál, és elkezdte műsorát.

Elsőnek Wayne Shorter „Footprints” (Lábnyomok) című számát hallhattuk, amely a „Miles Smiles” című lemezről ismert, jellegzetesen visszafogott, de bonyolult ritmusbeosztású darab. Másodiknak már egy saját szerzemény, a „Dolphin Dance” (Delfintánc) következett. Harmadiknak jött elő Hancock egyik legismertebb kompozíciója, a harmóniailag nem túl bonyolult „Maiden Voyage”. Az eddig elhangzott három szám Herbie korai, „akusztikus” korszakát idézte. A következő két darab, viszont a későbbi, rock-funky korszakot. Először egy funky jellegű szám hangzott el – akusztikus zongorára „átlényegítve”, majd végül egy szép, hamisítatlan rock-ballada. Maga a zongorista fáradtnak tűnt – mint azt Binder Károly is megemlítette cikkében. Nem csoda, hiszen mindkét beszámoló jellegű újságcikkből is kiderül, hogy Herbie éppen egy zsúfolt európai turné közepén járt. Zágrábból érkezett, ahol előző koncertje a késő éjszakába nyúlt (kocsival hozták Jugoszláviából és a sofőr szerint végig aludta a közel négyórás utat, majd amikor a budapesti szállodához érkeztek, s felébresztette, Herbie álmos hangon azt kérdezte tőle: „Most hol vagyunk?”, majd amikor ő mondta, hogy Budapesten, Hancock rémülten kérdezte: „Hol?” – a szerk.); másnap pedig Milanóban folytatta a szóló-zongorázást. Azt azonban túlzásnak tartom Binder Karcsitól, hogy a budapesti „A csalódások koncertje” lett volna!

A közönség ütemes tapssal követelte a ráadást, míg egyszer csak megjelent a hangverseny mindkét résztvevője. Két nagyon ismert jazz-standard hangzott el – nagyon élvezetes előadásban. A közös műsor első számaként Milt Jackson blues-száma, a „Bags’ Groove”, másodikként pedig Sonny Rollins kompozíciója, az „Oleo”. Bár Binder Károlynak a JAZZ magazinban megjelent cikke itt külön is olvasható, teljes terjedelmében, illusztrációként; mégis kiemelek abból egy rövid idézetet, amely a műsort befejező „örömzenét” méltatja. (Már csak azon okból is, mert Binder itt szívemből beszél, minden betűjével egyetértek!)

„A duómuzsikálás láthatóan és hallhatóan nagyobb örömet okozott Hancock-nak, mint az önmagával birkózó szólójáték. Kettőjük közös játéka felszínre hozta azt az energiát, dinamizmust, mely minden kreatív improvizáció elengedhetetlen alkotórésze, velejárója.”