Világsztárok Magyarországon - Szegedi Jazznapok 1983
2012. április 11., Maloschik Róbert
Miután rovatunk székesfehérvári munkatársa, Márkus József meglátta, hogy az e hétvégére tervezett "Debreceni Jazz Napok 1983" Fazekas Csaba betegsége (magas lázas influenza) miatt átkerül a következő hétvégére, önkéntes jazzvéradóként segítségemre sietett
Kutatásai során rábukkant a Magyar Ifjúság (a KISZ Központ Bizottsága propaganda hetilapja, kulturális rovattal) 1984. január 13-ára keltezett cikkére. És nem fogják elhinni, ki publikálta ezt a cikket... hát én! Amikor ezt jpg-ben bescanelve átküldte nekem, nem akartam hinni a szememnek. Erre konkrétan nem emlékeztem. S mivel soha sem voltam KISZ-tag (és más, akkoriban divatos szervezetek (MSzMP, III/III) tagja, de mégcsak besúgója sem!), így csak az lehetett, hogy a Magyar Rádió akkori "jazz atyaúristene", K. I. szólhatott az MI-nél "csókosainak", hogy kellene erről a jazz fesztiválról egy cikk. És én ezt majd prezentálom, mert úgyis ott voltam.
Szóval az 1983-as Szegedi Jazznapok (november 18-19.) koncertjei közül -így közel 30 év távlatából- mindössze az Ifjűsági Házban megtartott Larry Coryell szóló gitár koncertre, illetve a „botrányosan” kezdődő Binder-Körmendi „hangversenyre” emlékszem. Arra is csak azért, mert azt a Magyar Rádió élőben közvetítette és nagy balhé lett belőle. Történt ugyanis, hogy a Bartók Művelődési Központ ici-pici színpadára valahogy felerőltetett Bösendorfer mellé már csak egy ember fért fel. Így aztán K.I. szinte az öltőző melletti ajtónyílásból konferált és hívta először a színpadra az akkor avantgard körökben már nagy tehetségnek kikiáltott zongorista Binder Károlyt. Aki leült a hangszer mögé, majd nyitásul lecsukta a klaviatúra tetejét és kb. 10-15 centivel felette mozgatta ujjait. Ezt kb. 20 másodpercig tűrte K.I., majd jól hallhatóan ráüvöltött (a felvételen is hallatszott utólag!): „Mit csinálsz b...d meg, ez élőadás!” Erre Binder kinézett oldalra és felcsapta a tetőt (ezt szeretik a mikrofonok...) és ütni-vágni kezdte a billentyűket. Erre K.I. hátrafordult és vörös fejjel azt mondta nekem: „Ez egy állat! Soha többet nem léptetem fel.” (Ajjaj, de még hányszor felléptette..., még a „rendszerváltás” után is.” Közben periférikus látása kiszúrta, hogy Körmendi Ferenc brácsaművész épp egy félliteres cseresznyepálinkás üvegből „melegít”. K.I. magából kikelve ráüvöltött Körmendire: „Mit csinálsz b...d meg?!” Erre Feri blazírt pofával azt válaszolta neki: „Kell egy kis stenk.” Majd ugyanazzal a lendülettel betoppant a dobogóra és elkezdett „fűrészelni”.
Ehhez képest a Coryell koncert zökkenőmentesen ment le. Hacsak az Ifjúsági Ház viszonylag kis nézőterét szardíniaszerűen betöltő tömeg nem zavart valakit. Engem nem, mert egyrészt LC fantasztikusan játszotta Ravel "Bolero"-ját, másrészt mert életemben akkor láttam először Ovation gitárt. Ja, és harmadrészt, Riskó Gábor megkért, hogy segítsek neki tolmácsolni, mert kell neki és a Magyar Ifjúságnak egy interjú Larry Coryell-től. (Egyébként Márkus Jóska annyira akkurátus ember, hogy azt is kiderítette, sem előtte, sem utána nem jelent meg tőlem cikk a Magyar Ifjúságban.)
És itt a régi cikk olvashatóan!!!
Egy jazzhétvége – még az óévből
(Magyar Ifjúság, 1984. január 13)
Tavaly az év vége előtt a Magyar Rádió és a Szegedi Ifjúsági Ház közös rendezésében került lebonyolításra a Szegedi Jazzhétvége rendezvénysorozata. (Remélhetőleg ezzel nem szakadt meg egy régi, jó hagyomány, hisz ezt megelőzően tíz éven keresztül háromnapos volt a fesztivál.)
A koncertsorozat pénteken az Ifjúsági Házban tradicionális hangversennyel kezdődött, a muzsika a New Orleans-i stílus kedvelőinek szerzett örömöt. A Molnár Dixieland műsorát jutalmazó tapsvihar az alapos próbák eredménye. Anélkül ugyanis elképzelhetetlen ilyen kimunkált, hangszerelési ötletekben gazdag program. Az együttes ragyogó formában, rendkívül felszabadultan játszott. Habár nem nevezhetem magam e stílus elkötelezettjének, mégis jóleső érzéssel töltött el, hogy hazánkban akad egy dixieland-zenész, akinek klarinétján tiszta hangok szólalnak meg. Különösen érvényesült ez a halk részeknél, ahol szinte úgy tűnt, hogy Molnár Gyula a nádon keresztül a lelkét fújja a klarinétba!
Az Újvidéki Dixieland tagjai profi zenészek. Épp ezért számított meglepőnek elfogódottságuk és steril játékmódjuk. A basszusgitáros jól játszott, de ezek a hangszerelések igazán szépen tubával szólaltak volna meg.
Az első nap fénypontja az éjféli koncert volt. Erre az alkalomra annyian gyűltek össze, hogy nem fértek be a Bartók Művelődési Ház színháztermébe. A nagy izgalmat egy szokatlan összetételű duó okozta. A két lengyel muzsikus pontosan négy héttel ezelőtt a varsói Jazz Jamboree-n szerepelt Jack DeJohnette-tel trióban. Sokak véleménye szerint – akik ott is hallották őket – itt most jobban játszottak. Mindenesetre Tomasz Stańko színpadi mozgása látványnak sem utolsó. Emellett olyan gyönyörű a trombitahangja, hogy talán nem szentségtörés nevét Miles Davisével együtt említeni. Tomasz Szukalski, akit eddig kitűnő szaxofonosként ismertünk, ezúttal basszusklarinéton is bizonyította, egyenrangú partnere Stańkonak.
A hangverseny első részében az „örök ígéret”-nek tartott Pleszkán Frigyes aratott figyelemre méltó sikert zongorajátékával. Végre kezdi levetkőzni iskolás stílusát!
A második, egyben befejező nap hangversenysorozata délután 4 órakor kezdődött a Bartók Művelődési Házban. Először a miskolci Balogh Gyula játszotta zongorán saját kompozícióit, tétova lelkesedéssel. Ezt Pege Aladár együttesének műsora követte. A kvartett játékában a zenekarvezető rendkívüli személyisége dominált. Ismervén a combo tagjainak készségét, tehetségét, biztosra vehető, hogy a koncerteket mindig is kiadós próbák előzik meg. A közönség különösen Pege hosszabb lélegzetű, virtuóz szólóit értékelte.
A rendezvénysorozatból Larry Coryell gitárestje emelkedett ki. Egyébként ezt a koncertet előzte meg a legnagyobb várakozás. Beszélgetéseim alkalmával azt tapasztaltam, hogy a hazai jazzmuzsikusok véleménye szerint Coryellnek nagyobb a hírneve, mint ami tudása alapján megilletné. Nos, az amerikai gitáros csattanós választ adott a kétkedőknek! Igaz, műsorának első részében – mikor saját szerzeményeket és jazz-örökzöldeket játszott – úgy tűnt, a közönség csak megszokásból tapsol. De a szünet utáni részben Coryell valósággal lázba hozta a jazzrajongókat. Sztravinszkij Tűzmadár szvitjének negyedórás változatával elkápráztatta hallgatóságát. Tizenkéthúros gitárján szinte nagyzenekari hangzást produkált. Sokan már azt képzelték, ezt tovább fokozni képtelenség. De Coryellnek ezen az estén minden sikerült! Sztravinszkijt Maurice Ravel Bolerójával tetézte. Az egyszerű témából Ravel hangszerelői zsenialitásának köszönhetően lett világhírű, pompázatos a mű. A Bolero méltán a zeneirodalom egyik legnépszerűbb darabja. És ezt úgy játszotta el Coryell, hogy ha Ravel körünkben lehetett volna, bizonyára ő gratulált volna elsőként! A hangverseny bebizonyította, hogy Coryell nemcsak elképesztően virtuóz, hanem hihetetlen a muzikalitása is.
A Szegedi Jazzhétvége utolsó rendezvényei éjfélkor egyszerre két helyszínen kezdődtek. A JATE klubban megtartott jam session az éppen szabad zenészeknek nyújtott lehetőséget, hogy a Benkő Róbert–Baló István ritmusszekcióhoz beszálljanak örömködni.
A Bartók Művelődési Házban az éjféli koncertet a Binder–Körmendy duó szereplése vezette be. Binder Károly bágyadtan játszott, különösen a szóló rész bizonyult felhígítottnak. Igaz, a helyzet Körmendy Ferenc brácsás színre lépésével sem javult sokat.
Ezt a langyos, érdektelen muzsikát követte a Kőszegi Imre vezetésével működő Percussion Workshop Orchestra. Sokak meglepetésére ebben a formációban kapott helyet Lakatos Antal is. (A tehetséges fiatal magyar jazzmuzsikus ugyanis hónapok óta az NSZK-ban vendégszerepel.) A legrutinosabb magyar dobos, Kőszegi Imre mintegy másfél éve hívta életre a PWO-t. Akkori bemutatkozásukkal országos feltűnést keltettek. Budapesti és vidéki jazzklubokban adták elő tartalmas, sikeres műsorukat. Köszönhették ezt elsősorban a klasszikus zenei műveltségű, diplomás ütőhangszeres Zsoldos Bélának, valamint Szakcsi Lakatos Béla őserejű zongora- és szintetizátorjátékának, de ebben a sikerben éppúgy benne volt a tehetséges kongás, Horváth Kornél munkája is. A PWO még az eredeti felállásban kapott meghívást az október végén rendezett varsói Jazz Jamboree-ra, de sajnos közvetlenül az utazás előtt Szakcsi kivált az együttesből, s helyét Vukán György foglalta el. Annak ellenére, hogy a magyar jazzmuzsikusok között nincs Vukánhoz fogható nagy tapasztalatú zenekarvezető-szerző-hangszerelő, mégis az a benyomás alakult ki, hogy eltűnt az a mindent elsöprő lendület, ami előtte jellemző volt az együttesre – a Kőszegi PWO „normális” zenekarrá változott. Minden a helyén van, nincsenek meglepetések, a közönség nem érzi a régi sodró feszültséget.
Maloschik Róbert
