Világsztárok Magyarországon – a VIII. Alba Regia Videoton Interjazz Fesztivál Székesfehérváron, 1981. május 27–29. – I. rész
2012. január 20., Márkus József
A fehérvári nemzetközi találkozók sorában, jelentőségét tekintve, a nyolcadik sem maradt el az előző kettőtől. Ez főleg az élő jazzlegenda Art Pepper fellépésének köszönhető. Valamint a többi P betűs sztárnak is (Parlan, Pedersen, Petrović)!
De sorolhatnám tovább a fesztivál színvonalát, hírnevét garantáló neveket (mellőzve a fontossági sorrendet): Art Farmer, Albert Mangelsdorff, Memphis Slim, Zbigniew Namysłowski… Ez utóbbi, kiemelkedő lengyel művész három évvel korábbi fellépése váratlanul elmaradt; most mintegy kárpótlásul „ugrott be” a fiatalokból álló – ugyancsak lengyel – „Sun Ship” nevű formáció helyébe, saját „Air Condition” elnevezésű együttesével. Ezúttal nem volt annyi műsorváltozás, mint az előző fesztiválon. Visszalépés egyedül az említett Sun Ship esetében történt. Igaz, hogy Szabados György a szerdára meghirdetett trió felállás helyett csak szólóban léphetett fel – Vajda Sándor bőgős balesete miatt, akit ez okból a Benkó zenekarban is helyettesíteni kellett másnap. Pozitív változások is történtek – amelyekről szinte csak az utolsó percekben értesültünk: a szerdai műsorba bekerült a Jákó Jazz Quartet – megnyitó együttesként, a pénteki zárónapra pedig meghívták a Szupertrióként is említett Vukán–Berkes–Bontovics formációt. Ekképpen a nyitó- és a zárónapon ötre emelkedett a koncertek száma. A mellékelt szórólap-fotón olvashatók a változások, amelyeket a Fejér Megyei Hírlap május 16-i és 26-i számában megjelent két beharangozó cikkében is (Sárközi Gábor jóvoltából) nyomon lehet követni. A 26-ai cikkből („Változások a jazzfesztivál műsorában”) örömmel értesülhettünk többek közt arról is, hogy Boško Petrović Big Band-jében Art Farmer is részt vesz szólistaként.
A hírverésben, az információban és a kommentálásban ezúttal nemcsak a helyi sajtó (amire fentebb már utaltam), hanem a rendező szervek is kitettek magukért. Első – és talán utolsó – alkalommal adtak ki igazán elegáns, reprezentatív külsejű műsorfüzetet (lásd a képen).
A belső tartalom pontatlanságairól aligha tehet a szerkesztő, az utolsó napokban történt változásokat már nem követhette. Akkoriban még az Internet nem létezett, hogy a fényképeket, a hiányzó adatokat sebtében pótolni lehessen. A Fejér Megyei Hírlap – az említett két beharangozó cikke után – már a fesztiválnyitó másnapján közreadja a színpadképet az elsőnek fellépő Jákó kvartettel (sajnos, az akkoriban megszokott, gyenge nyomdatechnikai minőségben).
Ezt követően, 31-éig naponta olvashatjuk Sárközi Gábor aktuális tudósításait. Ráadásul a 30-i szám egy érdekes interjút is közöl Niels Pedersen-nel. (A cikk alatt szereplő „B. E.–T. J.” monogramok közül az utóbbi bizonyára Tódor János nevére utal.) Tódor a szerzője a Magyar Ifjúság 30. számában megjelent „Fehérvári jazz(hétköz)napok” című összefoglaló írásnak is. Végül a napokban találtam rá a Megyei Könyvtárban Fejes László „Interjazz ’81” című színes képriportjára a Film Színház Muzsika az évi június 20-i számában. A gyönyörű fotók mindegyike a fesztivál utolsó napját idézi fel, ezért azok csak a cikkem II. részében lesznek láthatóak.
Különös dolgokra derülhetne fény, ha visszamenőleg betekinthetnénk a kulisszák mögé így, 30-40 év után. Vajon micsoda hatalmi, avagy gazdasági harcok zajlottak anno egy-egy jelentősebb esemény, például egy nemzetközi fesztivál megrendezési jogáért?! Tény az, hogy ha a kilenc évvel korábbi, 1972-es, illetőleg a ’81-es fesztivált párhuzamba állítjuk, különös összefüggést észlelhetünk. Míg a fehérvári fesztiválok zömében a Magyar Rádió és az Országos Rendező Iroda (ORI) közösen munkálkodott a szervezésben, addig 1972-ben az ORI teljesen ki lett zárva a rendezésből, és a Rádió magára vállalt minden feladatot. (Ennek érdekében még az „Interjazz” elnevezést is száműzte a rendezvény nevéből.) 1978-ban újra két dudás került egy csárdába: a két intézmény boldog egyetértésben dolgozott Tony Scott és társai sikeréért. Három esztendő sem telt el, és eljött az idő a visszavágásra. Ezúttal a Magyar Rádió kapott piros lapot, és lett képletesen kitiltva az írásomban tárgyalt 1981-es fesztivál rendezéséből.
Az Országos Rendező Iroda sohasem foglalkozott hanganyag rögzítésével, archiválásával. Műsorok, turnék rendezése, esetleg zenészek, zenekarok kiközvetítése volt a feladata. Félő volt, hogy a fesztivál teljes zenei anyaga „elszáll”, semmivé válik. Valamit tennünk kellett, hogy ezt megakadályozzuk. Az Ifjúsági és Úttörőházban működő Székesfehérvári Jazzklub – amelynek akkoriban jómagam voltam a vezetője – elhatározta, hogy amennyire lehetséges, az egész fesztivál anyagát hangszalagra veszi. Így is lett, a Benkó Dixieland Band és a Vukán–Berkes–Bontovics Trió kivételével az összes koncertet rögzítettük. Legalábbis ebben a tudatban voltunk. Hogy miért éppen azt a kettőt terveztük kihagyni, ebben közrejátszott az is, hogy mind Benkóék, mind Vukánék elég sokszor szerepeltek már a fesztiválon, és így bőven akadt már felvett anyag róluk a Rádió archívumában, vagy máshol. Másik megfontolás, hogy ezúttal sztárvendég egyikükben sem szerepelt, a harmadik ok pedig technikai jellegű volt: így tudtuk a szalagok cseréjét úgy megoldani, hogy a többi résztvevőtől teljes anyagot kapjunk. Utólag sajnos kiderült, hogy a Boško Petrović Big Band hanganyaga is lemaradt a tekercsekről – valamilyen keveredés következtében.
Kiváló, majdnem stúdióminőségű japán négysávos magnója volt a klubnak (AKAI 4000 DS Mk-II típusú, ún. GX-fejes, ami annak idején valami különleges technikai újdonságnak számított). Ma is megvan a volt „Ifiházban” (amely a rendszerváltás után „A Szabadművelődés Háza” nevet kapta), így ugyanazzal a berendezéssel tudtam visszahallgatni az anyagot, mint amellyel rögzítettük harminc évvel ezelőtt. A lejátszási sebességét ellenőriztem, ma is pontos. A felvételhez az akkoriban kapható legnagyobb méretű tekercseket használtuk, a legjobb minőségű szalaggal. Természetesen titokban ment a felvétel, talán a színpadtechnikus tudott a dologról, aki jó ismerősünk volt. A színpaddal szemközti hátsó erkély jobb és bal szélére helyeztük a két Shure mikrofont; a magnó kezelője az erkély első sorában ült, valahol középen; a készüléket az erkély mellvédje takarta. A visszahallgatás természetesen a legalkalmasabb módszer arra, hogy hiteles módon számoljak be a harminc évnél is régebbi koncertekről. Sajnos, a három fel nem vett anyag esetében csak a memóriámra és feljegyzéseimre számíthatok.
Mielőtt a fesztivál műsorának részletezésébe kezdenék, feltétlenül meg kell emlékeznem a Vörösmarty Színházban néhány nappal korábban lezajló eseményre, amely emlékeimben mindig összekapcsolódik a háromnapos jazztalálkozó főműsorával. Ami nem véletlen, hiszen a kanadai – pontosabban torontói – Soundstage társulat május 23-i előadása – hiszen erről van szó! – bőven tartalmazott improvizatív elemeket, még akkor is, ha a produkció szűkebb értelemben nem tekinthető jazzhangversenynek. A társulat elsőrangú, magasan képzett zenészekből, énekesekből, táncosokból áll; céljuk a kanadai kortárs-zeneművek népszerűsítése, formailag pedig valamiféle összművészeti produkcióra törekednek, amelyben a zene, az ének, a modern tánc, a színjátszás, a vetített-animált háttérképek, fényjátékok egységbe fonódva jelennek meg. Ez az összefonódás annyira intenzív, hogy a zenészek olykor színésszé, máskor táncossá és egyúttal tornásszá válnak, miközben hangszerükön rendületlenül folytatják játékukat. Ezen azonban a közönségnek esze ágában sincs nevetni, amennyiben a darab mondanivalója mást sugall. Ám az utolsónak előadott darab folyamán már jogos volt a „hangos mosoly”; az ugyanis – az egész est feloldásaként – cirkuszi zenebohóc-tréfákra, Jiří Stivín koncertjeiről ismerős fordulatokra emlékeztette a közönséget.
A kanadai társulat egyébként a fővárosban is szerepelt; annyit tudok, hogy 22-én rádiófelvételt készítettek, amely hetekkel később, június 13-án este hangzott el a Bartók rádióban. Természetesen a műsorszámok egy részét kicserélték, megváltoztatták, ugyanis a Vörösmarty Színházban előadott műsor jó része csak tévéműsorban érvényesülhetett volna. A Fejér Megyei Hírlap május 27-i számában Tódor János számol be részletesen az eseményről „Zenekar háton” címmel; a cikk a mellékelt illusztrációban olvasható.
Visszaemlékezésemben a Vörösmarty Színházban lezajlott fesztivál eseményeit ezúttal is vázlatosan, időrendi sorrendben ismertetem, helyenként megjegyzésekkel, írások részleteivel kiegészítve.
Május 27. szerda este
Jákó Jazz Combo. Tagjai: Győri István (altszaxofon, klarinét), Bürger Miklós (zongora), Jákó Balázs (bőgő), Földesi Csongor (dob). Az előadott darabok: „Blues for J. J.” (Ronnie Scott), „Haver, adj kölcsön egy tízest!”, „Four Mothers”, „Saturday Morning”, „Lullaby in Rhythm” (Benny Goodman).
Mindjárt a közepébe vágva: az fesztivál első napjáról szóló sajtóhangok szinte felháborodással fogadták Jákóék fellépését. Én mindenesetre finomítanék az elítélő hangú véleményeken. A vezető Jákó Balázs kiváló bőgős, szép dallamvezetéssel és ritmikailag pontosan kísér; egyetlen szólója a „Saturday Morning” című számban kifejezetten mutatós volt. Bürger Miklós nem sorolható a virtuóz típusú zongoristákhoz, azonban kifogástalanul, változatosan kísér, és szólói is stílusosak. A dobos Földesi Csongor is megfelelően kísér, szólisztikus játékából az utolsó darabban hallott négyezés tetszett. Győri Istvánról, ami jót mondhatok: hangszertudása elfogadható, a másodiknak előadott darabban a klarinéton játszott balladatéma bemutatása még tetszett is, hangulatos volt. (Ezen a nehéz hangszeren a néha beugró „gikszerek” még a legnagyobb művészekkel is megesnek.) Szólói azonban – nehéz szívvel, de azt kell mondanom: – stílustalanok, nem jazz-zenészhez méltóak. Az együttes stílusát, repertoárja alapján, a mainstream irányzatba sorolhatnánk. Ám ha egy korábbi korszakra, a swingre tekintünk vissza, már ott is a téma harmóniasorát tekintették a muzsikusok az improvizációik alapjául. Sőt, egyes New Orleans-i zenészek már a húszas években túljutottak a cifrázáson, a dallamok körülírásán. Sajnos, Győri nem ismeri (talán soha nem tanulmányozta?) a jazz nyelvezetét, a jazzes motívumokat; az elsőnek előadott D-dúr bluesban (Blues for J. J.) egyetlen blueshangot sem hallunk játékában.
További megjegyzéseim a műsorról. Szinte másodpercre pontosan 35 perces volt Jákóék blokkja. A második darab címét az együttesvezető mondta be magyarul, az eredeti angol címet mindeddig nem sikerült kinyomoznom. (Tony Scott „Brother, Can You Spare a Dime?” – a szerk.) A számot egyébként Tony Scott-tól ismerem, a klarinétos 1977/78-as magyarországi turnéja idején hallottam a rádióból; ’78-as fehérvári fellépése alkalmával egész biztosan nem adta elő. A negyedikként előadott, visszafogott tempójú, „fáradt blues-os” darab, a „Saturday Morning” volt talán a legsikeresebb és egyúttal a legjobb műsorszám; a téma motívumai kissé emlékeztetnek Fats Waller híres „Black and Blue”-jára. Tetszett továbbá az utolsónak elhangzó Benny Goodman-szám „head arrangement”-je.
Sajtóvélemények. Sárközi Gábor (Fejér Megyei Hírlap, máj. 29.): „Már a nyitó együttes, Jákó Balázs combója sem ígért túl sokat. Nem tudjuk, hogy a rendezés milyen szeszélye folytán szerepelhettek, mindenesetre a fesztivál után szívesebben meghallgattuk volna őket – egy eszpresszóban, jó hideg sört iszogatván… Kár lenne csűrni-csavarni: Jákóék úgynevezett »óeszká-swinget« játszottak, rutinosan, tetszetősen, ám igen kevés fantáziával. A »vendéglátós« stílus nem fesztiválra való, legalábbis nem pódiumra.” (Megjegyzésem: „óeszká” = Országos Szórakoztatózenei Központ.) Tódor János (Magyar Ifjúság, 25. évf. 30. sz.): „Az első este pódiumra lépő együttesek (a Szabados-trió »helyett« beugró Jákóék, a moszkvai Kadansz és a Saturnus) nemigen tudták elhitetni a publikummal, hogy nemzetközi jazzfesztivált lát és hall.
Szabados György – zongoraszóló
A nemrégiben elhunyt zseniális zongoraművészünk következett a pódiumon. Elképesztő stílusváltás… Idő kellett hozzá, hogy átváltson a hallgatóság. Trió-előadásra készült a művész, de szólóprodukciói tulajdonképpen nem sokban különböznek a trióban nyújtott teljesítményétől. A légy zümmögését is hallani lehetett volna, amikor nekikezdett az első számnak. Három darab hangzott el – majdnem pontosan fél órában. Az elsőt nehéz lenne szavakkal leírni, úgy hatott, mint valami őskáosznak a zenei kifejezése. Időnként úgy tűnt, mintha a jobb és a bal kéz teljesen külön életet élne, „nem venne tudomást egymásról” – legalábbis ritmus tekintetében. Ezt nevezik magas szintű függetlenítésnek. (Főleg a dobos növendékek tananyagában vannak efféle gyakorlatok.) A második előadott kompozíció egész halkan kezdődik, majd egy ősi erdélyi népi dallam bontakozik ki: „Az hol én elmegyek, még az fák is sírnak…” Később az egyszerű balkéz-kíséret fölött a jobb kéz tremolói bontakoznak ki, mind erőteljesebben. Ezután a jobb és a bal kéz beszélgetése egyszerű, panaszos dallamú monológba megy át, végül visszatér a kezdeti népdaltéma. A koncertet záró darab bartókos jellegű „éjszaka zenéjével” kezdődik, amit természetzenének is nevezhetünk. Miután mindez felerősödik, fölötte most is egy pentaton-magyaros dallam indul – ezúttal sokkal határozottabban, és ritmikusabban, mint az előző kompozícióban: „Édesanyám, jöjjön csak ki! Az ajtaját nyissa csak ki!” stb. Ezt követően a bal kéz motorikus kísérete fölött a jobb kézben „énekbeszéd” jellegű dallam bontakozik ki, majd pentatonos, siratóra emlékeztető, lehalkuló motívumokkal fejeződik be a darab – és egyúttal Szabados György szólóműsora is.
Sajtóvisszhang. Tódor János (a Magyar Ifjúság már említett számában): „Szabados György (…) ezúttal szólóban, a rá jellemző megszállottsággal és atonális mennydörgésekkel kezdte »átrendezni« a zongora hangjait.”
Sárközi Gábor (Fejér Megyei Hírlap, a fentebb említett cikkben): „Szabados György ezúttal szólistaként mutatkozott be. (…) Jákóék után meglehetősen nagy kontrasztot jelentett Szabados muzsikája. Nála a swing, pontosabban a swingelés a legcsekélyebb szerepet sem játssza. Mivel Szabados muzsikája a magyar népzenében gyökeredzik, ritmusvilága szükségképpen bonyolultabb. Az aszimmetrikus képletek jobban megfelelnek a magyar népzene legbensőbb lényegének, mint ha a népdalokat egyszerűen »swingesen« frazíroznánk. Évekig próbálkoztak ezzel a jazzmuzsikusaink, de mindeddig csak Szabados jött rá, hogy ily módon sohasem születhet eredeti magyar jazzmuzsika…”
KADANSZ. (A név a „Kamernüj Dzsaz Anszambl” rövidítése, ami egyszerűen „Kamara-jazzegyüttest jelent.) A zenekart German Lukjanov trombitás alakította Moszkvában, 1978-ban. Tagjai: German Lukjanov (trombita, szárnykürt), Borisz Rukin (harsona, tuba), Nyikolaj Panov (altszaxofon), Jurij Jurenkov (tenorszaxofon), Mihail Okuny (zongora), Mihail Szmola (bőgő) és Valerij Kaplun (dob). Az elhangzott számok (nagyrészt a vezető Lukjanov kompozíciói): „Út az Olimposzra”, „Tavaszi dal”, „A mi szüleink”, „Az utolsó koncert” és a ráadás: „Bolondos Ivanuska” (Ivanuska Duracsok).
Megjegyzéseim a felsoroláshoz: „Az utolsó koncert” című darabot Lukjanov a kiemelkedő azerbajdzsáni zongorista, Vagif Musztafa-Zade emlékére komponálta. (Musztafa-Zade amerikai színvonalú muzsikus volt, az egykori híres Kaukázus Jazz Triót vezette haláláig.) (A zongoristát 1979. december 17-én lőtte le egy bakui alvilági alak… - a szerk.) A ráadás-számként elhangzott „Ivanuska Duracsok” című kompozíciót a vibrafonos Gary Burton egykori együttese is műsorára tűzte a nyolcvanas években, sőt a „Real Life Hits” című CD-jén is szerepel a darab. Az együttes teljes műsorideje valamivel több, mint 40 percet vett igénybe.
A Kadansz zenekar a négy fúvóst alkalmazó összeállításával az amerikai cool-jazz korszakának (a 40-es évek vége, az 50-es évek eleje) közepes nagyságú együtteseire hasonlít. És valóban, a megszólalásuk is a „Birth of the Cool” Capitol-lemezeinek hangzásvilágát idézi – talán valamivel modernebb, és az improvizációk tekintetében virtuózabb formában. (Gondoljunk arra, hogy az azóta eltelt idő a hangszergyártásban is fejlődést hozott, így a hangszerek játéktechnikája is könnyedebb, gyorsabb lett.) A Kadansz tagjai mindannyian igen képzett zenészek, kiválóan ismerik a modern jazz nyelvét. A témák egyike-másikja eléggé bonyolult, tekervényes. Az alaplüktetés általában 4/4-es, kivéve „Az utolsó koncert” című számot, abban különféle aszimmetrikus metrumok váltakoznak – talán az ajánlásnak megfelelően az eltávozott azerbajdzsáni zongorista tiszteletére kaukázusi népzenei ritmust alkalmaz a szerző. Érdekes, hogy a tubás Borisz Rukin, aki hangszerét időnként harsonára cseréli, némelyik számban a bőgővel párhuzamos, azt kiegészítő kísérő szólamot játszik tubán; nem tudható, hogy azok előre lekottázott szólamok-e, vagy fül után rögtönzöttek. Néhány alkalommal igen virtuóz szólókat is hallhattunk tőle. Az utolsó számban (Bolondos Ivanuska) vidám, mókás hangulatot teremt a különféle gyermekjáték-hangszerek, sípok, csengettyűk használata. A Kadansz 1981-es felvételét végighallgatva az a véleményem, hogy az semmivel sem kezdetlegesebb vagy gyengébb a nyugati, fejlett jazzkultúrával rendelkező országok hasonló összeállítású együtteseinél.
Sajtóvisszhang. Tódor János (Magyar Ifjúság): Lásd a Jákó Jazz Combo-ról írt utolsó bekezdést.
Sárközi Gábor (Fejér Megyei Hírlap, máj. 29.): „A moszkvai »Kadansz« együttes még nem találta meg eredeti hangját. Kompozícióik nagy része egy régebbi stílus, a cool sajátságos modorában fogant, némileg modernebb hangszerelésben. A trombitán (és szárnykürtön) játszó German Lukjanov jazzes »kiejtésével« még nincs minden rendben, improvizációi ritmusban szegényesek, dallami ötletei pedig érezhetően nem a színpadon születnek. A tenoros Jurij Jurenkov ebben a tekintetben sokkal jobb, bár az eredetiséget tőle is számon kérhetnénk.”
Saturnus. Az együttes tagjai: Szakcsi Lakatos Béla (zongora, billentyűsök), Babos Gyula (gitár), Dandó Péter (basszusgitár), Lakatos „Pecek” Géza (dob). (A számok címeit nem konferálták be, vagy nem jegyeztem fel.)
A zenekart 1979-ben (egyes források szerint 1978 végén) Babos Gyula gitáros alapította „Jazzimpex” (vagy Jazzimprex?) névvel, és körülbelül 1983-ban szűnt meg. A négy-öt év alatt csak a dobosok változtak, eredetileg Gritz Péter dobolt, majd miután ő Franciaországba távozott, 1981-ben átmenetileg Lakatos „Pecek” Géza ült a dobok mögé, 1981 végétől pedig Kőszegi Imre lett a végleges dobos. A ’81 májusi Interjazz Fesztivál Pecek idejében zajlott le, sajnos, ebből az időszakból nem találtunk az együttesről csoportképet, és a Vörösmarty Színházban sem készült róluk fotó. 45 perces műsoridejük alatt mindössze három kompozíciót adtak elő, amelyből az első és a harmadik egy-egy tempós, latinos szám volt – mondhatjuk, hogy szamba-ritmusban. A középsőnek elhangzott szám egy spanyolos jellegű kompozíció, amelynek elég hosszú bevezető, illetőleg befejező része szabadabb ritmusban játszódik, és free elemeket is tartalmaz.
Sajtóvélemények. Tódor János (Magyar Ifjúság, lásd még a Jákó Jazz Combo-ról írottak végén): „Az első este pódiumra lépő együttesek (…) nemigen tudták elhitetni a publikummal, hogy nemzetközi jazzfesztivált lát és hall. Közülük legfeljebb a legalább technikailag kifogástalan Saturnus – középpontban a varázslatos zenei érzékenységű Szakcsival – emelhető ki, bár unos-untalan eladott sémáikat Fehérváron is tovább koptatták.”
Sárközi Gábor (Fejér Megyei Hírlap, máj. 29.): „A Saturnus együttes műsora vegyes érzelmeket keltett. Az senki előtt sem kétséges, hogy ebben a zenekarban játszik a legegyénibb hangú magyar zongorista, Szakcsi Lakatos Béla, és itt dobol a páratlanul muzikális Lakatos Géza. Babos Gyula gitárszólói egysíkúak. Technikailag kiérleltek ugyan, de minden átütő erő nélkül. Dandó Péter (basszusgitár) játékáról nehéz nyilatkozni, szinte semmit sem lehetett hallani belőle…”
Boško Petrović Big Band – szólisták: Art Farmer (trombita, szárnykürt), Gianni Basso (tenorszaxofon). Vezetői: Boško Petrović vibrafon, ütőhangszerek), Damir Dičić (gitár, hangszerelés).
Boško Petrović-ról, az egy évvel ezelőtt, 75 éves korában elhunyt, Európa-szerte híres vibrafonosról egy rövid ismertetőt a Halász Gyula által összeállított „Jazz Nagykanizsán” című könyvből idézek. „… 1935-ben született Bjelováron. Zenei pályája kezdetén hegedülni, majd harmonikázni tanult. Később dobra váltott, míg végül kedvenc hangszerénél, a vibrafonnál kötött ki. Első zenekarát 1950-ben alakította meg. Karrierje a Zágrábi Jazz Quartet 1959-ben történt bemutatkozásával indult. Nemzetközi hírnévre az ún. „Balkan Jazz” képviselőjeként tett szert 1962-ben. Hangzásvilágában ötvözi a délszláv népzene és a jazz elemeit. Megszámlálhatatlan koncerten és fesztiválon vett részt. Lemezein világklasszisokkal muzsikált együtt. Számtalan felkérést kapott nemzetközi együttesekben való szereplésre. Több híres big band szólistája volt. (Woody Herman, Gerry Mulligan, Toshiko Akiyoshi/ Lew Tabackin, stb.)”
Hozzáteszem, hogy szívesen játszott együtt magyar zenészekkel, többek között Pege Aladárral, Ráduly Mihállyal, Fogarasi Jánossal, de leginkább Deseő Csabával, akivel számtalan lemezen szerepel együtt; az egyiken, amely Ljubljanában készült 1976-ban, közreműködik maga John Lewis is, a csodálatos Modern Jazz Quartet egykori vezető-zongoristája. Személyes barátja volt Art Farmer, Clark Terry, Ernie Wilkins és sorolhatnám tovább. Hazánkban számtalanszor fellépett, csak Székesfehérváron a szóban forgó bigband-szereplése immár a negyedik volt. Legelőször az 1969-es Interjazz fesztiválon, a Zágrábi Rádió Jazz Quintetjével mutatkozott be. Boško vibrafonján a Milt Jackson-féle vonalat, a melodikus, lüktető vagy a mély líraiságú balladajátékot képviselte. A gitáros Damir Dičić volt a legjobb barátja és segítőtársa a nagyzenekar vezetésében. (Sajnos, ő sem él már.)
Nagy kár, hogy keveset jegyzeteltem a Big Band műsora alatt, hiszen abban a tudatban voltam, hogy ez a műsor is rögzítve lesz szalagon. Standardeket és saját kompozíciókat játszottak, avantgárd vagy free jellegű dolgok nem szerepeltek a műsorban. Art Farmer csodálatos szárnykürtje sokszor felhangzott, Gianni Basso tenorszólói többnyire a lüktető, lendületesebb darabokban szólaltak meg. Mindenesetre óriási élmény volt az egész. Pár évvel korábban kezdtem a vibrafonjátékot tanulni, ezért is volt kellemes és egyúttal hasznos is a koncert élménye. Két címet jegyeztem fel magamnak a műsorból. Az egyik egy standard címe: „Everything I Have Is Yours”. Bevallom, ma már fogalmam sincs róla, milyen szám volt, annyit írtam mellé, hogy „standard”. A másik cím: „Hotel Kaktus” (Dičić kompozíciója). Ehhez egy érdekes história fűződik. Annak idején nemigen sejtettem, hol is lehet vajon ez a szálloda; gondoltam, a híres zenészek állandóan utazgatnak, talán valamelyik nagyváros szállodájáról van szó, ahol a szerző (Dičić) fellépett. Huszonöt év múltán üdülési jogot vásároltunk a horvát tengerparti Brač szigetén, annak központjában, Supetarban. Megérkezünk feleségemmel az üdülőhöz, és az egyik épület bejárata fölött mi van a táblára írva, óriási betűkkel? HOTEL KAKTUS!
Sajtóvisszhang. Tódor János cikkéből (Magyar Ifjúság): „Azon az esten Szabadoshoz csak egy nagyzenekar tudott felnőni. Igaz, az Interjazz-törzsvendégnek számító Boško Petrović Big Bandjében Art Farmer trombitált, s az avantgarde európai élvonalában számon tartott Gianni Basso altszaxofonozott.” (Megjegyzésem: valójában tenorszaxofonozott!)
Sárközi Gábor „A jazzfesztivál első napja – Ha nem lett volna Art Farmer…” című cikkéből (Fejér Megyei Hírlap, május 29.): A cikk elején: „… a Videoton Interjazz Fesztivál első hangversenyén jószerint csak Art Farmer szólói jelentettek maradéktalan zenei örömöket…” A cikk végén: „Az utolsóként fellépő Boško Petrović Big Band feledtetett minden korábbi csalódást. Damir Dičić hangszerelései meggyőztek bennünket arról, hogy »anyanyelvi« szinten ismerik a jazzmuzsikát. A swinges hangvételű számoktól a jazz-rock stílusvilágáig egyaránt otthonosak, szólistáik pedig igen felkészült, virtuóz muzsikusok. Art Farmer méltó partnereinek bizonyultak. Farmer trombitahangjának megkapó szépsége napokig kísérti az embert… Gianni Basso szaxofonjátéka kissé üresnek tűnt, sok manír, kevés invenció.”
Folytatjuk legközelebb a 2. (befejező) résszel
