Világsztárok Magyarországon – a III. (Videoton) Interjazz Fesztivál Székesfehérváron a Vörösmarty Színházban, 1969. május 15–18.
2011. április 20., Márkus József
A budapesti fesztiválok sorozata 1967 májusától Székesfehérváron folytatódott hat esztendőn át. Ezek támogatója az első évben a fehérvári Villamossági, Televízió és Rádiókészülékek Gyára (VTRGY), 1968-tól kezdve pedig annak jogutódja, a Videoton volt.
A hatvanas évek elején romjaiból újjáépített és 650 férőhelyessé bővített Vörösmarty Színház – mivel akkoriban még nem volt saját színtársulata – gond nélkül befogadta a három-négy napos rendezvényeket. A főváros közelsége is megkönnyítette a szervezést, gondoljunk a zömmel budapesti zenekarok, valamint a közönség közlekedésére, nemkülönben a külföldi vendégek utaztatására az ország egyetlen nemzetközi repterétől a helyszínre és vissza.
Az első két alkalommal, 1967-ben és ’68-ban a közönség még nem találkozhatott igazi, a szó szoros értelmében vett világsztárokkal. Az 1967. május 8–10. között lezajlott első fesztiválon a Magyar Rádió jazzversenyének győztes együtteseit hívták meg jutalomként a fesztiválra, külföldről pedig egy leningrádi tradicionális zenekart, egy svájci free együttest és egy osztrák kvartettet. Mégis egy romániai magyar zongorista, a rendkívül szuggesztív erővel improvizáló Kőrössy János részesült sztárokat megillető fogadtatásban. Az immár négynapos második találkozón, 1968. május 8–11-én hasonló volt a helyzet, bár a Bulgáriából érkezett Jazz Focus 65 kvartett zongoristája, Milcho Leviev évtized múltán az Egyesült Államokban igazi sikerre tett szert, hiszen nem kisebb sztár, mint az altszaxofonos Art Pepper hívta kvartettjébe. A fesztivál utolsó napján fellépő kölni Kurt Edelhagen Big Band fúvósai közé pedig már három vagy négy ismert amerikai fekete zenészt is szerződtetett a karmester – köztük, ha jól emlékszem, Benny Bailey és Idrees Sulieman trombitásokat. 1969-ben aztán végre eljött a világsztárok ideje...
Az 1969-es – ezúttal Videoton Interjazz Fesztivál néven futó – rendezvény az előző évihez hasonlóan négynapos volt, de most később kezdődött: május 20-án, csütörtökön. Másnap következett be a nagy esemény: a híres Johnny Griffin Quartet fellépése. Talán az ő nagy sikerük fokozta fel az érdeklődést annyira, hogy szombatra a Vörösmarty Színház terme végre telt házzal fogadta a nem kevésbé neves Maynard Ferguson-t és angol kísérő együttesét. De előbb talán illik röviden megemlékezni a jazztalálkozó egyéb formációiról is. A magyar résztvevők túlnyomó részben a Rádió III. Jazzversenyének döntősei voltak. A fesztivál végén ünnepélyesen kiosztották a nemzetközi zsűri által odaítélt különféle díjakat: Alba Regia-díjak, szólistadíjak, különdíjak stb. A díjnyertesek felsorolásától ezúttal eltekintünk – egy kivétellel: a Rádió zenei főosztályának a mindenkori versenygyőztes jutalmazására alapított nagydíját ezúttal a Tomsits Rudolf Quartet vehette át. További magyar résztvevők: a Hot Club Budapest, a Benkó Dixieland Band, a Pege Quartet, a Gonda–Kruza Quartet, a Debreceni Jazz Quintet és a Stúdió 11. Egyébként Benkóékon kívül fellépett még egy dixieland zenekar a fesztiválon: Günter Hörig együttese a Német Demokratikus Köztársaságból. Az akkori Jugoszláviát két zenekar is képviselte: a Ljubljanai RTV Big Bandje, valamint a Zágrábi Rádió Jazz Kvintettje. Mindkét formáció kiválóan ismerte a jazz nyelvét, mindamellett modern kamarahangzásukkal (zongora és gitár nélkül!) a zágrábiak hatottak frissebbnek, újszerűbbnek. Improvizációik is meggyőzőek voltak, mindenképpen ki kell emelnünk a világszínvonalú vibrafonos Boško Petrović-ot, aki később további jó kapcsolatot épített ki a magyar jazz köreivel, így több alkalommal is élvezhettük játékát Fehérváron, Nagykanizsán és másutt, valamint hanglemezeken is. Ha már vibrafonról esik szó, a Down Beat magazin listáin ez időben mindig előkelő helyen szereplő amerikai vibrafonos Dave Pike a nyugat-német gitáros Volker Kriegel-lel, kvartett formációban a korai rock-jazz előszelét hozta el a fesztiválra – nagyon szerethető formában. Ezzel egészen ellentétes irányt képviselt a francia zongorista Martial Solal, aki máig az európai élvonalba tartozik. Solal meglepetéssel szolgált a fehérvári közönségnek: a meghirdetett szokványos bőgő-dob kíséret helyett két bőgőssel (Guy Pedersen és Charles Bellonzi) jelent meg a pódiumon.
(Azóta kiderült, hogy ilyen különös felállású triót később is alkalmazott; az új évezredben is készült ilyen kétbőgős videófelvétele a párizsi New Morning klubban (2004, a bőgősök: Mads Winding és François Moutin). A film a Mezzo tévécsatornán volt látható.)
A fesztivál zárónapján egy akkoriban még ritkaságnak számító japán produkciót is láthatott-hallhatott a nagyérdemű. Mitsuaki Kanno kvintettje távol-keleti színezetű zenét játszott, de nem alkalmazott free elemeket, mint a későbbiekben számos honfitársa. Szólistái – Kimiko Kasai énekesnő és Akira Tanaka énekes – a várakozással ellentétben szabályos standard darabokat adtak elő. A zenekar hangszerösszeállítására, bevallom, nem emlékszem.
Végül sort kerítek a két igazi jazz-sztár fúvóssal, Johnny Griffin-nel, illetőleg Maynard Ferguson-nal kapcsolatos élményeim felidézésére. Griffin játéka a minden szélsőségtől mentes „modern mainstream” tenorszaxofonozás iskolapéldája. Talán az egyetlen Sonny Rollins, aki a kettejük fénykorában, az ötvenes-hatvanas években népszerűség tekintetében megelőzte őt, de én inkább úgy gondolom: egyenértékűek, és ezt fölösleges mérlegelni, vitatni. John Coltrane-nel összemérni pedig értelmetlen dolog: ő egy új irányt alapozott meg, ami a későbbi évtizedekben is hatott, és máig is kihat a kreatív szaxofonosok ezreire. Ezzel szemben Griffin és Rollins az állandóságot, a tökéletességre való törekvést jelképezik máig is, és a hagyományokat, melyekhez mindig visszanyúlhatunk. Zenei pályafutása meghatározta Griffin stílusát, amely a swingben gyökerezik, Coleman Hawkins adhatott példát az átmenetre a swingtől a be-bop felé (még ha talán nem is találkoztak személyesen – bár ezt kétlem.) Lionel Hampton big bandjében töltött két éve igazi swing-iskola lehetett; az itt „munkálkodó” Arnett Cobb-tól – aki akkoriban szerezte „a világ legvadabb tenorosa” címkét– sokat tanulhatott. 1957-ben került Art Blakey-hez; valóban hatott rá a hard bop, de a stílusa ennél sokkal tágabb, gazdagabb. Thelonious Monk, Eddie „Lockjaw” Davis, Clark Terry, Wes Montgomery, az Adderley-fivérek (Cannonball és Nat), mint kollégák jelzik, hová tartozik... A hatvanas évek közepén számos más fekete-amerikai művészhez hasonlóan Európába költözött a diszkrimináció elől. Először Németországban élt, majd 1966-tól végleg Párizsban telepedett le.
Onnan érkezett Fehérvárra is ’69-ben. Mint említettem, a Griffin Quartet fellépésére 16-án, pénteken került sor, közvetlenül a „félidei” szünet után. Kenny Drew zongorázott, az egykori kiváló Ellington-bőgős, Jimmie Woode „hozta a négyet”, negyedik tagként Art Taylor-nál, az ugyancsak kiváló bop-dobosnál jobbat nem is találhattak volna. Nincs is szavam kifejezni azt az élményt, amit akkor ott átéltem! Szinte magamévá tettem a szaxofon minden egyes hangját... Igazi amerikai jazz kvartettet élőben addig még soha nem hallottam, és biztosan így voltak ezzel sokan mások is. Éppen az előző évben hallhattam Ella Fitzgerald-ot az Erkel színházban, ő talán ennél is inkább lenyűgözött. Kísérő triója ott is játszott pár saját számot, az sem volt rossz, de egy fúvós hangszernek mindig nagyobb a vivőereje, és különben is: ott Ella varázslatos hangjának és szuggesztív erejének voltam a rabja. Négy vagy öt számot játszott a kvartett. A „Night in Tunesia”-ra és a műsort záró bluesra mindig emlékeztem, további két szám címét azért tudom, mert 2007 novemberében meghallgattam és kazettára vettem Griffin-ék műsorát az Archívumunk jazzkincsei című rádióműsorból. Szóval a másik két szám az „All the Things You Are” és a „Body and Soul” volt. A blues címét egyébként a fesztivál után egy-két héttel jegyeztem meg, annak idején is adott a rádió részleteket a fesztivál műsorából. Griffin konferálta be a bluest, olyasfélét mondott, hogy az improvizáció olyan, mint amikor pezsgőt vagy üdítőitalt iszunk. Sietni kell az ivással, mert a buborékok hamar elszállnak. Így van a felbukkanó ötletekkel is: gyorsan meg kell ragadni az alkalmat, és „kifújni”, mert a zenei gondolat tovatűnik. A cím pedig: „The Jamfs Are Coming”. Egy diszkográfiában azonosítottam a címet, azóta tudom, hogy a „jam” után egy f betű következik. (Addig „James”-nek gondoltam, de mindenképpen lefordíthatatlan a szókapcsolat, talán egy szleng kifejezés.) Lényeg az, hogy maga a szám egy gyönyörű, hamisítatlan blues. Egy év múlva újra hallhattam Griffin-től a számot: a Kenny Clarke & Francy Boland Big Band előadásában. Ismét ő szólózott, és én felismertem az emlékezetes bluest. Ez már a negyedik Interjazz Fesztiválon történt...
Maynard Ferguson az ezt követő napon, hasonlóan a szünet után lépett a színpadra. Amint most felidézem, és próbálom a Griffin-produkcióval összehasonlítani az övét, nem tudok szabadulni attól a kontraszttól, ami egy jól megrendezett, kiváló színészek által eljátszott színházi előadás (lehet az vígjáték is) és egy cirkuszi produkció között van. Az előbbiben a nevetés is megrendítő lehet, az utóbbiban a fenyegető halál közelsége ellenére is ujjongunk vagy nevetünk... És mégis! Ferguson – harsánysága ellenére is – ugyanúgy lebilincselt, mint egy nappal előtte Griffin. Emlékszem: rajta kívül már az egész zenekar ott volt a pódiumon, monoton zongoraszó közepette egyszer csak megszólalt egy kikiáltói hang, lassan tagolva, de hangosan, és hatásosan: May-naaaard Fergusooon! Ő pedig szabályosan berohant a színpad közepére, kezében magasan lóbálva trombitáját, majd nagy lendülettel széttárta karját, nyakában rikító színű selyemsál, vagy kendő lobogott... Lehet, hogy nem pontosan így történt, de így emlékszem, és ez nem lehet véletlen.
Ferguson Montreal-ban született, kanadai állampolgár, mégis igazi USA-sztárnak számított, akárcsak honfitársa, Oscar Peterson. Maynard már húszévesen olyan swing-bigbandekben játszott, mint Charlie Barnet-é, vagy Jimmy Dorsey-é. 1950-től a híres Stan Kenton-zenekar tagja, majd Shorty Rogers-szel dolgozott. Később saját formációkat alakított, fehérvári fellépése után még big bandet is. Egy rádiós weboldalon a következő olvasható Ferguson-ról: „Az 1960-as évek végén Londonba költözött, mert kábítószeres életmódja miatt az Egyesült Államokból menekülnie kellett.” Egyébként nem véletlen, hogy Angliában talált menedéket, hiszen az egykori brit gyarmat Kanada ma már független, de perszonálunióban van Nagy Britanniával, államfője továbbra is az angol királynő. Annak idején csodálkoztam, hogyan lehet, hogy Ferguson együtt lép fel az egészen más stílust képviselő Sandy Brown klarinétossal. Most már tudom, hogy annak idején nem a trombitás hívta meg Brownt, hanem a klarinétos fogadta be saját együttesébe az éppen szabad Ferguson-t.
Sandy Brown-ról annyit, hogy a swinget, illetőleg a bluest művelte, sőt dixieland zenekarok is gyakran látták vendégül. Akkoriban már ismertem egy lengyelországi felvételét Henryk Majewski Oldtimers nevű zenekarának lemezén. Az „In the Evening” kezdetű bluesról van szó (Ezt fehérvári fellépésekor is elénekelte), amely egyébként mégis talán Ray Charles előadásában a leggyönyörűbb. Maynard Ferguson a várakozásnak megfelelően virtuóz be-bop stílusban játszott, amelyre egyrészt sok hangból álló futamok a jellemzőek, továbbá, ami Maynard igazi tudománya: könnyedén játszik igen magas hangokat. (Ebben Dizzy Gillespie volt a „király” valamikor a negyvenes években.) Egyik-másik jazz-szakember tréfásan sztratoszférikus trombitásnak nevezte annak idején Ferguson-t. Nem volt sok ismerős darab a műsorban. A „Summertime”-ra emlékszem, sok szabad kadenciával játszotta a trombitás. Talán a West Side Storyból elhangzott a „Maria”, de ezt lemezről is ismerem Ferguson-tól, lehet, hogy csak annak az emléke cseng a fülemben. A kísérő trió Fehérváron nagy rutinnal, egyformán kiválóan kísérte Ferguson-t és Brown-t is. Közülük csak a remek bőgős nevére emlékezem: Ron Matthewson. (Én meg a másik kettőére is: Brian Lemon – zongora, Spike Wells – dob – a szerk.) Ami még a trombitásról eszembe jut: a műsor vége felé egyszer csak letette a hangszert, és egy ventilharsonát vett elő. Ekkor láttam talán életemben először ilyen instrumentumot: nem a régi fajta emeltyűs billentyűkkel (mint amilyenen az Ellington-zenekarral Juan Tizol játszotta egykor a „Caravan”-t), hanem modern piszton-szelepekkel volt ellátva.
A mester ezen a hangszeren is hihetetlen virtuozitással játszott. A teljes műsor befejeztével szokás szerint zártkörű „jam session”-t rendeztek a színház alagsori büféjében. Természetes, hogy „belógtam”. Ott volt Ferguson is, mindjárt az elején el is játszott egy szólót. Miután visszament asztalához, letette a trombitáját, amelyen messziről is látszott valami cirádás írás. Gondoltam: megnézem, milyen márkájú a hangszer. Elővettem egy szórólapot, és közelebb mentem, hogy autogramot kérjek, közben jól szemügyre vettem a mívesen vésett írást. „Maynard Ferguson” – olvasom. A neve volt belevésve. Nem lettem sokkal okosabb. Ez jelenthette azt is, hogy ez az ő tulajdona, ám az is lehet, hogy a mesterről neveztek el egy trombitamodellt, – mint ahogy a gitárok között létezik pl. Les Paul-modell.
