Hiromi: Voice 2011. szeptember 05., Dr. Gregorits János
A jazz-zongoristák klubjában Toshiko Akiyoshi és Aki Takase után most egy újabb hölgy: Hiromi Uehara (1979) lépett fel Japán képviseletében. Hiromi kitűnően képzett zenész (a Berklee-t is megjárta), zökkenők nélkül vált át egyik stílusból a másikba. Már az első taktusokban nyilvánvalóvá teszi, hogy esze ágában sincsen leragadni a szokványos trió-receptnél. Az ő receptje ugyanis a következő: végy egy rockos ritmusalapot és erre rakjál jól megmixelt egyveleget modern jazzből, funk-ból, fusion-ből, soul-ból, párosítva egy férfiasan kemény (de ha kell, líraian lágy) zongorajátékkal, plusz synthesizer-rel. Mindehhez szüksége volt még két olyan partnerre is, mint amilyen Anthony Jackson basszusgitáros és Simon Phillips dobos. Feladatukat mind a ketten tökéletesen látták el. Soha nem szorultak a háttérbe Hiromi mégoly energikus zongorázása mellett sem. Jackson könnyűléptű basszus-szólama permanensen szólisztikus volt, amit Phillips ritmikus akcentuálása darabról-darabra kitűnően emelt ki. Jackson abban is kiválót nyújtott, hogy basszusgitárjának sound-ját maximálisan a nagybőgő felé tolta, ami jól ellensúlyozta a végig rock-modorban tartott dobot. Az album zenéjét az utolsóként játszott Beethoven-szonáta kivételével Hiromi komponálta. Jól megírt, de egynémely kölcsönöktől sem mentes darabokat hallhattunk, amelyekben hol itt, hol ott köszöntek vissza a hard-bop, és az azt követő jazz-stílusok akkord-progressziói és melódiai fordulatai. A „Voice”, ami az album nyitó száma, szonáta-ízével szinte megelőlegezte a záró Beethoven kompozíciót. A „Now or Never” viszont keményen betaláló „punchy” akkordjaival a legjazzesebb minőséget adta az album összes darabja közül, úgy is játszották. Nekem ez volt a favoritom. A hangulatos „Haze” egy szóló darab, visszhangzik benne Keith Jarrett „Köln Concert”-je, de ez végülis nem baj. Az utolsóként elhangzó „Pathetique”, Beethoven zongora-szonátája, csalódás volt számomra, mert semmi különöset nem találtam sem a koncepcióban, sem az előadásban. Ha azt mondom, hogy körülbelül a Jacques Loussier-től megszokott előadásmódra emlékeztetett, ez nem túl kedvező, mert Loussier soha nem volt jazz-zongorista, ellentétben Hiromi-val, aki az.
