Kikkel beszéltem? – 28. rész: Joshua Redman (1998 ősze)
Keddenként jelentkező sorozatomban azokról a külföldi jazz muzsikusról mesélek megtörtént eseteket, amelyek hozzám kapcsolódnak!
1998 őszén felhívott Bartucz Kati (Warner Bros. Hungary) és kérdezte, lenne-e kedvem Joshua Redman-nel riportot készíteni új CD-je, A „Timeless Tales” kapcsán. Mit gondolnak, volt kedvem?
Az interjú eredetileg a MiSTER magazinban jelent meg, ahol külön jazzrovatom volt!
Természetesen ezúttal is ők hívtak.
Joshua Redman: Joshua Redman's calling for Robert Maloschik.
Mister: Hi Joshua, how ya doin?
JR: Oh, very well, very well.
M: OK! Akkor először is engedje meg, hogy eláruljam, én vagyok az Ön egyik legnagyobb magyarországi rajongója...
JR: Oh, thank you. Thank you very much.
MR: Az elmúlt öt évben megpróbáltam valamennyi munkáját begyűjteni. A saját neve alatt megjelent lemezektől kezdve, a "Kansas City" soundtrack albumáig, vagy például Mark Turner idei bemutatkozó lemezéig.
JR: Oh yeah!
M: Mielőtt rátérnénk legújabb albumára, szeretnék Önnek ajánlani egy budapesti fellépést.
JR: A fellépéseket a menedzsmentemmel kell megbeszélni, ők tudják, mikor vagyok szabad...
M: De itt nem egy zenekari fellépésről lenne szó! Csak Önre lenne szükségem, hisz jövő tavasszal rendezek egy jazz szaxofon tehetségkutató versenyt, s annak gálaestjére hívnám.
JR: És mikor lenne ez a gála?
M: 1999. május 14-én lesz a döntő és az azt követő napok egyikén.
JR: Az jó, mert áprilisban turnézok az Egyesült Államokban, s pont május elején fejeződik be. Ráérek, de bővebben mondja el, miről is van szó.
M: Az lenne az est címe "Three Great Tenors of Our Time".
JR: It sounds good.
M: Az alapötlet az, hogy a leghíresebb magyar jazz szaxofonos Tony Lakatos most 40 éves, Ön február 1-én lesz 30, Michael Brecker pedig március 29-én 50...
JR: Vow.
M: Ön az első részben lenne a legjobb harminc év körüli magyarokból álló Trio Midnight-tal. És a szünet előtt kellene egy számot játszani az Ablakos Lakatos Dezső Jazz Szaxofon Tehetségkutató Verseny győztesével is. Lehetséges ez?
JR: Sure. (Az egészből nem lett semmi, mert az egyik magyar koncertszervező júliusra hívta Budapestre együttesével Joshua-t. A buliért Redman menedzsmentje 20.000 dollárt kért, s ők így is vállalták a rendezést. Ezek után Joshua személyi titkára Panos Panay felhívott és azt mondta, Joshua-nak jobban tetszik az én ötletem, arra szívesebben jönne, de csak akkor, ha 10.000 dollárt fizetek. Nekem viszont nem volt ennyi pénzem. Gyenge vigasz, hogy a rám licitáló is pofára esett, így Joshua Redman nem jön Budapestre. Elég magyarosch a történet, ugye?)
M: Akkor most beszéljünk az Ön legújabb albumáról, a "Timeless Tales"-ről. Ez egy szaxofonos "New Standard" lemeze?
JR: Nem, ez nem egy szaxofonos "New Standard"-je. Amikor a lemezt terveztem, nem gondoltam arra, ezek az én generációm új örökzöldjei, vagy az új standardek a jazzmuzsikusok számára. Természetesen, nem vagyok olyan beképzelt, hogy kinyilatkoztassam, milyen repertoárt kellene összeállítani a fiatal kollégáknak. Egyszerűen csak meg akartam ünnepelni olyan populáris zeneszerzőket, akiket a legnagyobbak közé sorolok a huszadik században. És azt gondoltam, hogy az általuk komponált melódiákat a magam módján frissítem fel. Ha lehet ilyent mondani, ez a személyemhez kötődő "songbook". Abban az értelemben, hogy ezek a melódiák számomra már örökzöldek. Nem akartam felállítani egy külön mércét, hogy innentől kezdve ezek a standardek. Csak megpróbáltam ezekből a dalokból összeállítani egy önálló programot. Semmi köze az én albumomnak Herbie Hancock "New Standard"-jéhez, hisz ő kimondottan csak modern popzenéket dolgozott fel. Míg ő tényleg teljesen új standardeket keresett napjaink jazzmuzsikusai számára, addig az én célom a teljes huszadik századi popzene áttekintése volt. Én nem választottam szét, mint ő, hanem mintegy integráltam a régieket és az újakat.
M: Mikor erre az interjúra készültem, többször is meghallgattam az Ön új CD-jét, és megpróbáltam megérteni az Ön dalválasztási szisztémáját. De a harmadik meghallgatás után...
JR: Ha-ha-ha!
M: ... feladtam.
JR: Megértem Önt, hisz mindenki számára nehéz lenne megérteni az én dalválasztási szisztémámat, hisz ezek a melódiák teljesen személyes okok miatt kerültek a lemezre. Ezek inspiráltak hallgatóként és muzsikusként egyaránt. És szerettem volna valami eredetit kitalálni, mint zenekarvezető. Úgy értem, olyan dalokat kerestem erre az albumra, melyek már első hallásra magukkal ragadtak annak idején. Amelyeknek erős üzenete van, ugyanakkor nagyon nyitottak, így az olyan muzsikus, mint én, saját interpretálásában is megjelenítheti.
M: De tényleg azt gondolja, hogy a Lennon-McCartney szerzőpáros, aztán Bob Dylan, Stevie Wonder, Joni Mitchell, vagy Prince napjaink George Gershwin-jei, Jerome Kern-jei, Richard Rodgers-ei, Irving Berlin-jei, netán Cole Porter-ei?
JR: Nem szeretnék kategorizálni. Nem szeretném azt kijelenteni, hogy a Lennon-McCartney páros, vagy Stevie Wonder a modern idők George Gershwin-je, vagy azt jelentették-jelentik nekünk, mint a saját korának Cole Porter. Semmi okom arra, hogy összehasonlítsam őket. Minden zenész és zeneszerző különbözik egymástól. Mindegyikükben van valami különleges. Már csak azért sem vonnék párhuzamot a modern és a régi idők zeneszerzői között, mert amikor George Gershwin és Cole Porter komponált, akkor ők Broadway musicalekhez írták a dalokat. És hiába populáris zene az is, egészen más, mint amikor Lennon-McCartney és Stevie Wonder komponálta a dalokat. Utóbbiak nemcsak zeneszerzők voltak, hanem egyben előadók is. Az viszont egészen tiszta számomra, hogy ők mindannyian századunk hatalmas pop zeneszerzői közé tartoznak. Olyan melódiákat gyártottak, amik kimondottan feldolgozásra várnak.
M: Szerintem azért a régi nagymesterekkel, Gershwin-nel, Rodgers-szel, Berlin-nel és Cole Porter-rel egy kicsit más a helyzet. Ők már beivódtak a jazzmuzsikusok tudatába, lelkébe. De ez Lennon-McCartney esetében még nem teljesen egyértelmű. Arra gondolok, hogy az "Eleanor Rigby" például a 60-as évek közepén, vagyis csak pár évvel előbb íródott, mint hogy Ön megszületett volna. Vagy például Stevie Wonder 1973-ban írta a "Visions"-t, amikor Ön még csak 4 éves volt. Mikor hallotta először ezeket a dalokat?
JR: Elárulom magának, hogy én inkább Beatles zenén nevelkedtem, mint George Gershwin, vagy Cole Porter zenéjén. Úgy nőttem fel, hogy Beatles-t és Stevie Wonder-t hallgattam. 10, vagy 11 éves lehettem, mikor felfedeztem magamnak Prince-t. Ezzel csak azt akartam Önnel érzékeltetni, hogy ezek az un. "modern dalszerzők" épp olyan közel állnak a szívemhez, mint a régi nagy klasszikusok. És ez már csak azért is érthető, mert én a 70-es, 80-as évek modern popzenei korszakában nőttem fel.
M: Esetleg mondhatjuk azt is, az a közös ezekben a nótákban, hogy ezek a kedvenc melódiái?
JR: Ezek azért nem a legkedvesebb melódiáim. Ezek olyan dalok, melyeket életem bizonyos periódusaiban kedveltem, s most érkezett el annak a lehetősége, hogy egy lemezre rátegyem őket. Úgy éreztem, ezek a dalok megértek arra, hogy a saját, teljesen új interpretálásomban is elhangozzanak. Egy teljesen modern jazzkoncepció szerint. És egy másik szempont is nagyon fontos. A Joshua Redman Quartet-nek az évek során kialakult egy egyéni hangzása. És eddig többnyire az én kompozícióimat játszottuk. Most elérkezett a feldolgozások ideje.
M: Az utóbbi két évben Ön nem készített új szólólemezt. Viszont kvartettjének tagjai közül a zongorista Brad Mehldau három sikeres albummal is jelentkezett. Sőt, a dobos Brian Blade-től is nemrég jött ki az első önálló CD. Egy kicsit féltem, hogy ezek a külső dolgok esetleg szétrobbantják a csapatot. De aztán nagyon örültem, amikor a borítón olvastam Brad Mehldau ismét benne van ebben az új csapatban.
JR: Brad már az 1994-es "MoodSwing" után önállósította magát, s jelenleg már a negyedik lemezénél tart. Helyére Peter Martin jött. Brad-del azért vettem fel ismét a kapcsolatot, mert a "Timeless Tales" felvételeinek készítése idején épp nem volt egy folyamatosan működő zenekarom. Azt csak remélhetem, hogy barátságunk életünk végéig fog tartani, s alkalmanként újra és újra együtt játszhatunk, de ő már nem a bandám tagja, hisz a saját dolgait csinálja.
M: Azonban van itt egy "újfiú" is, a bőgős Larry Granadier.
JR: Mégegyszer szeretném hangsúlyozni, a lemezen hallható muzsikusok nem a zenekarom tagjai. Ez egy olyan banda, amit összetoboroztam erre az egy alkalomra. Nehéz volt, hisz a munkálatok 1 hónapig tartottak, de ők vállalták, hogy erre az időre szabaddá teszik magukat. Ez egy nagyon speciális banda a számomra, majdnem olyan, mint egy "All Star" zenekar. Nem fogok velük turnézni.
M: És akkor kik lesznek az ön következő turnézó zenekarának tagjai?
JR: Azt még nem tudom, hogy a következő lemezt kikkel készítem el, hisz még a "Timeless Tales" is csak most jelent meg. Egyelőre nem gondolkodtam azon, mikor veszem fel a következő lemezemet. És mivel csak jövő tavasszal indulok mostani lemezem amerikai turnéjára, így még nem választottam ki a muzsikusokat sem. Már töröm rajta a fejem, hogy kikkel dolgoznék szívesen. Azt gondolom, ez egyelőre maradjon titokban, hisz annál kellemesebb lesz a rajongók számára a meglepetés. De ki tudja, mit hoz a jövő...
M: Thank you for the interview Mr. Redman.
JR: Sure, thank you. Thank you very much.
https://www.youtube.com/watch?v=L8XyjniL0Pw
