Lamantin lexikon – 3/1.rész
A jazzma tudósításaiban mindig úgy kezdődik a Lamantin fesztivál bemutatása, hogy említésre kerül az az improvizációs- és jazztábor is, amelyet a koncertsorozattal egyidőben szervez meg az Improvizatív Zeneműhely. Idén tizenhetedik alkalommal érkeztek Szombathelyre mindazok, akik a kiváló tanári kartól szerették volna ellesni a szakma fortélyait. A professzorok kivétel nélkül aktív zenészek, a mai jazzélet jónevű, külföldön-belföldön egyaránt gyakran fellépő előadói. Tanári tevékenységükről már kevésbé hallunk – nem azért, mintha nem tanítanának mindannyian, hanem mert ez a tevékenység lassú: hosszú idő után jelentkeznek csak az eredményei. A táborok, kurzusok pedig csak rövidebb találkozásokat engednek meg a mesterekkel. Mégis, sokszor ezek az órák életre szóló benyomásokat tesznek az emberekre. Azzal a kérdéssel kezdtük hát el a beszélgetést a tábor tanáraival, nekik volt-e olyan élményük, amikor egy ilyen röpke közös munka valamit véglegesen megváltoztatott az életükben.
Márkus Tibor (a tábor művészeti vezetője, zongorát és jazzelméletet tanít) gondolkodás nélkül rávágta, hogy a „Nesztor Iván szervezte szombathelyi táborok”. Amikor megkértem, mesélje el, mi történt, azzal kezdte, hogy hisz az üzenetekben. Azokban a bizonyos táborokban ő hármat is kapott, amelyek után teljesen új utat vett az élete. Amikor elkezdődött 1985-ben az első kurzus, már közel 30 éves volt, rádió-tv műszerészként dolgozott, és nagy örömmel játszott az amatőr zenekarában. Szerette a jazzt, és tudta, hogy létezik valahol Pesten egy iskola, ahol ezt magas szinten is meg lehet tanulni, de elképzelni se tudta, hogy a bekerüléshez szükséges vizsgán ő legyen az egyike annak a két szerencsésnek, aki évente megkezdheti ott a tanulmányait. Amikor hírét vette, hogy Szombathelyen neves tanárok közreműködésével tábort szerveznek, azonnal beiratkozott, mint ahogy a zenekaruk minden tagja. A hét végeztével (és persze családja erőteljes rábeszélésével) eldöntötte, hogy megpróbálja a felvételit. Süle László és Regős István zongoraórái után evidens volt, hogy közülük kér meg valakit a felkészüléshez segítőnek. Így aztán kéthetente beült a kis Polski Fiatjába és felautózott Pestre jazzórát venni. A táborok másik hozadéka, hogy megismerkedett Jeszenszky Györggyel, Csuhaj-Barna Tiborral és Héder Imrével, akik később mind tagjai lettek a hamarosan 25. születésnapját ünneplő Equinox együttesnek. A harmadik táborba már egy sikeres felvételi után érkezett, de gondolta, valahogy finoman adja majd a többiek tudtára a jó hírt. Amikor az első próba szünetében kimentek cigarettázni, visszautasította a kínálást. Kérdezték, mi történt, hiszen máskor ő is szívesen rágyújtott. Mondta, hogy igen, de leszokott. Ugyanis elhatározta, hogyha felveszik a jazztanszakra, akkor… „Miii? Téged felvettek?”- tört ki a teljes társaságból az üdvrivalgás.
Dr. Csuhaj Barna Tibor, aki a táborban a bőgősökkel foglalkozik, szintén Nesztor Iván nyolcvanas évekbeli, szombathelyi táborára hivatkozott. Amikor 1987-ben megérkezett a táborba, mindössze 9 hónapja tanult bőgőzni. Ugyanekkor vett részt a tábor munkájában Jászai Judit is, aki gitározott. Mindketten ekkor kerültek először kapcsolatba élvonalbeli jazzistákkal, és mindketten ekkor ismerkedtek meg Regős Istvánnal, aki a tábor egyik tanára volt. Innentől kezdve Regős haláláig mindketten folyamatos kapcsolatban maradtak vele: Tibor állandó bőgőse lett, Judittal pedig a következő évben összeházasodtak. Csuhaj Barna Tibor szerint az ilyen rövid táborok is adhatnak életre szóló hozadékokat: tudásban, barátságban, szerelemben.
Gyárfás István (a gitárosok egyik professzora) két egészen friss élményét osztotta meg, mindkettő szívet melengető visszajelzést adott neki alapkérdésünkről: egy rövid találkozás is hagyhat mély nyomot az emberben, amire hosszú-hosszú idő múlva is szívesen emlékszik vissza. Gyárfás István már a nyolcvanas évekbeli táborban is tanított, ekkor volt növendéke Sinkó Andrea. Andrea időközben sikeres fizikatanár lett, szakkönyvek írója, de a jazz szeretete megmaradt. Így jött el az idei fesztiválra is, ahol nagy örömmel üdvözölték egymást régvolt tanárával és felemlegették az emlékeket is. A másik visszatérés még „látványosabb”. Egy fiatalember, akit Pálfi Antalnak hívnak, jópár évvel ezelőtt több alkalommal is részt vett a Lamantin tábor munkájában. Az utolsó alkalommal felvételire készültek a szombathelyi hét alatt, Agostino di Giorgio klagenfurti osztálya volt a cél. Sikerült a vizsga és Tóni elmaradt a táborokból. Idén viszont már diplomás emberként, a zalaegerszegi zeneiskola tanáraként visszatért, és ugyanazzal a lelkesedéssel és aktivitással vetette bele magát a munkába, mint amivel régen, még a főiskolai évek előtt. Gyárfás István ezt nagy örömmel vette, abszolút pozitív visszajelzésnek. Ami az is, de nem csak a Lamantinra nézve..
Nesztor Iván (aki a dobosok egyik professzora) neve már többször előkerült az eddigi bekezdésekben is. Ő is mindkét tábor munkájában részt vett és vesz, ezen felül a korábbinak alapítója és szervezője is volt. Saját tanulmányairól úgy nyilatkozott, hogy kevés tanárhoz járt, alapjában véve autodidakta módon gyűjtötte össze a tudását (megfejelve a jazztanszakkal, de az iskolai képzések külön témába tartoznak..). Pedagógiai hitvallása szerint a kulcs a hallás útján történő tanulásban van. Nem csak abban az értelemben, hogy a nagyok felvételeit kell hallgatni, milliószor, hanem úgy is, hogy auditív úton szerzett információkat fordítsunk át minél többször gyakorlati megvalósításba, a kotta írását és olvasását kihagyva. Ezenfelül szerencsésnek érzi magát, mert sokszor sikerült jókor lennie a jó helyen – a szombathelyi tábor esetében is „csak” annyin múlott a megrendezésre szóló engedély, hogy ismeretlenül bekopogtatott egy ajtón, és kedvező fogadtatásban részesült az ötlete. Tegyük hozzá: szerencsére, hiszen már az eddigiekben is rengeteg pozitív hozadékról olvashattunk.
Jeszenszky György a tábor másik dobtanára, hosszú évek óta. Nagy szerényen azt mondta kérdésemre többször is, hogy ő nem tud semmi érdekeset mondani… Nesztor Ivánhoz hasonlóan ő is nagyon kevés kurzuson játszott; a diplomája után próbált volna Amerikába menni, de végül nem kapott rá engedélyt. Így aztán maradt a könyvek, kották beszerzése és tanulmányozása, majd az onnan szerzett ismeretek kigyakorlása. Arról már csak egy fél mondatot ejtett el, hogy milyen jó érzés volt, amikor az ilyen ellesett technikát valamelyik külföldi (többnyire amerikai) zenésztárs észrevette és lereagálta – tehát jól sikerült az autodidakta tanulás. Talán nem véletlen, hogy a hét egyik legnagyobb sztárvendége, Liane Carrol magyarországi tartózkodásaikor mindig ragaszkodik Jeszenszky György dobolásához…
Takács Donát (a basszusgitárosok professzora) saját élményként is a lamantinos tanárkodását említette: bár egész évben tanít, a szombathelyi tábor különleges helyet foglal el életében. Megérkezik, és egy héten keresztül akárhová néz, érkelődő diákokat, csillogó szempárokat lát maga körül. Mindenki kérdez, aztán gyakorol; mindenhonnan zene szól, ami olyan nagy lelkesedéssel tölti el őt, mint oktatót is, hogy a tábor végeztével rohan haza és – elkezd gyakorolni. Hirtelen elszáll az egész tanéves fáradsága és munkába kezd, amiért nem tud eléggé köszönetet mondani a növendékeknek.
Mike Gotthard (Gotthárd Mihály) kapcsolódott Donát mondataihoz: ő már gyerekként, édesapjával is járt Lamantin fesztiválon, ahol sok fantasztikus koncertet hallott. Később több alkalommal lakóként költözött be, és életre szóló barátságokat, muzsikustársakat is kapott a szakmai tudáson felül. Itt ismerkedett meg Juhász Mártonnal (akinek quartetjével az idén is együtt szerepeltek a fesztiválon), Fenyvesi Mártonnal, Tóth Mátyással és még sokan másokkal. A négy tábor után, aztán amikor egyszer csak csöngött a telefon, és Dr. Tímár Péter felkérte, hogy legyen ő is tanár – hatalmas megtiszteltetéssel mondott igent! Azóta is ez az év csúcspontja számára, mintha egy álomvilágba érkezne meg. Mindenki tudni akar, ezért aztán egy hétig folyamatos pörgés van az órákon, a zenekari gyakorlatokon, a folyosói beszélgetéseken, az esti koncerteken… Kérdések érkeznek a diákok felől mindenütt. És persze a baráti találkozások, a tanári sztorizások, a lazító poénkodások mind a hét kötelező „tartozékai”. Aztán 51 hétig várni kell a következőt..
