Az Elek István Quartet és Gyafi közös koncertje az Opus színpadán

Gyárfás István, vagy ahogy sokan ismerik, „Gyafi”, amikor éppen nem saját zenekarával járja a jazzklubokat, előszeretettel társul be különböző formációkhoz vendégzenészként, akár alkalmi, akár állandónak mondható vendégként. Elek István szaxofonos zenekarával már több ízben játszottak együtt, így aztán meglehetősen összeszokott társaságot láthatott a színpadon a nagyérdemű január 29-én.

Elek Istvánt méltán tartják nagyra zenésztársai és a közönség tagjai egyaránt, hosszú évtizedek óta a szaxofonosok élvonalába tartozik, több különböző formációban bizonyított már, ezúttal saját nevén futó kvartettjét hozta el az Opusba. Gyafival elég hasonló vizeken szoktak evezni, mindketten a múlt század 60-as éveiben (elsősorban Amerikában) virágkorát élő hard bop vonalat erősítik, amolyan igazi mainstream jazz volt várható ezen az estén. A beharangozó szerint Gershwin lett volna a fő irányvonal, ez részben igaz is volt, bár már az elején leszögezték, hogy ez inkább csak a korszak kijelöléséről szól, és Gershwin mellett például Duke Ellington szerzeményekből is többet előadtak.

Kenny Barron „Voyage” című dalával kezdték az estét, majd egy-egy szám következett Gershwin és Ellington „tollából”. Tulajdonképpen tényleg ezen két zenész előtt tisztelegtek leginkább, egy-egy másik, hasonló stílusú kortársukat tűzdelték be ide-oda, megszólaltak Charlie Parker, Lonnie Smith és Cole Porter szerzemények is. Bár én nagyon szeretem Gershwin zenéjét, aki jazzben és komolyzenében egyaránt maradandót és zseniálisat alkotott, és izgatottan vártam is, amit a leírásban olvastam, de így sem ért csalódás, összességében talán még jót is tett a zenének a változatosság.

A zenészek kitűnően adták át ezt a hangulatot.

Elek István nagyon jól játszott a szaxofonokon, a basszus-szaxofon nekem kifejezetten tetszett, nem mindennap látni és hallani ezt a hangszert jazz zenében. Volt egy szép ballada, ahol csak a gitár szólt mellette, remekül tudott kísérni és szólózni egyaránt, gyönyörű hangzást csalogatott ki ebből a gyönyörű hangszerből. Ami talán még ennél is jobban tetszett, az a klarinét volt, igazi Gershwin-hangulatot árasztott a játéka. Ahogy a szájához vette és elkezdte fújni, egyből rájöttem, mennyire jellegzetesen illik ehhez a fajta zenéhez. Arról nem is beszélve, hogy hibátlanul csinálta, néha egészen bámulatos technikai virtuozitással megfűszerezve. A hangszeres tudása mellett zenekarvezetőként is megállta a helyét, remekül egyben tartotta a különböző szólamokat, jól kommunikált zenésztársaival, akik egyből tudták, mikor mi következik. Mindeközben pedig láthatóan nagyon jól érezte magát a színpadon, örömmel zenélt, és ugyanilyen örömmel figyelte kollégáit, amikor épp rájuk került a rivaldafény.

Gyafiról szinte szó szerint idemásolhatnám az előző bekezdést, a szaxofont átírnám gitárra, és tökéletesen illene rá. Nem véletlenül találtak ők ilyen jól egymásra a színpadon és emberileg egyaránt, nagyon hasonló karakterek, hasonló személyiséggel, és zenei attitűddel. Nekem tetszik ez a fajta közvetlenség és jóhangulat, ami a közönségre is árad, és ami mindkettőjükben megvan. Amit mindenképp kiemelnék, hogy én Gyafi gitárjátékát eddig hasonló műfajban, de azért kicsit más keretek között szoktam meg, inkább a Wes Montgomery-féle, gitárközpontú, de stílusában hasonló jazzt szokott játszani. Túlzás lenne azt állítani, hogy kijött a komfortzónájából, de valamennyire más oldalát is megmutatta most, ami nekem nagyon tetszett – talán mivel kissé váratlan volt, ezért egy kicsit talán még jobban is, mint a korábbiak. Ami pedig ismét szemet szúrt, hogy amellett, hogy milyen villámgyorsan járja a keze a bundokat, a lassabb, balladisztikus dalokban is milyen nagyot alakít, lassabb kompozíciókban ugyanolyan magas szinten tud játszani, mint a pörgősebb dalokban – pedig ez egyáltalán nem magától értetődő, és nem olyan egyszerű dolog, mint elsőre tűnik... A másik, amire ezen az estén jöttem rá, hogy mennyire szeretem azokat a dallamokat, amiket két ütem közé szúrnak be a zenészek, amikor valójában nem is szólóznak, csak az akkordokat fűzik egymásba néhány hang, vagy egy „miniatűr-szóló” segítségével – sajnos nem ismerem a zenei szakkifejezést, pedig biztos van rá, de ennek mindketten mesterei.

A zenekar többi tagja is nagyon jó volt, Weisz János a zongoránál remekelt, szinte minden számban helyet kapott egy-egy kisebb-nagyobb zongoraszóló, de a kíséretet és az akkordokat is nagyon szépen kezelte, a swinges lüktetést és az off-beat hangsúlyokat is jól hozta a billentyűkön.

A ritmusszekció szintén kitűnő volt, Molnár Péter a bőgőn hozta a be-bopra jellemző basszust, illetve egy-két rövidebb szólóval is meglepte a közönséget.

Cseh Balázs pedig a koncert végén, egy Duke Ellington számban, a „Caravan” címűben játszott egy remek dobszólót, előtte pedig végig pontosan és élvezetesen kísérte a zenekart. A swinges „ringatást” nagyon jól keverték néha akár latinos ritmusokkal is, de egyik sem okozott gondot nekik. Épp azt figyeltem, hogy még az elsőre egyszerűbbnek tűnő ritmusképletekben is variált valamit, amit akkor vett észre igazán az ember, ha odafigyelt rá – meg persze én ezt mindig külön figyelem is. A kézzel dobolás pedig külön ínyencség volt, ami szintén emelte az est színvonalát.

A koncert egyik fő erősségének tartottam, hogy nagyon szép telt volt a hangzás, és nagyon jól szóltak együtt, aminek része az, hogy öt remek zenész állt a színpadon, részben az összehangoltság, valamint a hangszerelés is jól el volt találva. Többek között ezért is éreztem, hogy ez a zenekar jobb a legtöbb hasonló jellegű, swinges zenekarnál, és szívesebben hallgatom őket bő két órán keresztül, mint másokat ebben a stílusban.

A hangversenyt már rég kinéztem, és Gershwin neve mellett a zenészek névsora is ösztönzött, hogy „lefoglaljam” magamnak ezt a koncertet, és cseppet sem bántam meg. Azt hiszem, az egész közönség nevében mondhatom, hogy nagyon jól éreztük magunkat, és várjuk a következő lehetőséget, hogy élőben hallhassuk a zenekart.