MEGLEPETÉSEK ESTJE, AVAGY AZ ELEK ISTVÁN QUARTET FEAT. GYÁRFÁS ISTVÁN KONCERT A BUDAPEST JAZZ CLUBBAN 2015. MÁJUS 14-ÉN SZÖVEG: MÁRTON ATTILA FOTÓK: SOMOGYI ÁRPÁD

Ahogyan a koncert előzetesében is megírtam, az új Elek Quartet már télen is fellépett a BJC-ben (január 15-én), majd negyedév elteltével a Kombó Klubban élvezhettük remek játékukat (április 22-én). Hétfőn aztán főszerkesztőnktől azt is megtudtam, hogy két Pista is lesz a pódiumon, mert a Kombóba csak véletlenül betoppant „Gyafi” ezúttal „szántszándékkal” kerül a projektbe. (Csütörtökön reggel aztán Ezen a napon rovatunkból még az is kiderült, hogy születésnapja van a koncert napján!) De még ezzel sem ért véget a meglepetések sora, mert a színpadon három fúvós hangszert fedeztem fel: az Elek Pistánál megszokott tenorszaxofon és klarinét mellett egy hatalmas baritonszaxofon is várta a „bevetést”…

És ha már születésnapot emlegetünk, akkor elmondhatjuk, hogy a másik Pistáról is sokszor szó esett mostanában az idő múlását illetően, hiszen a 60. évét júliusban betöltő szaxofonművész maga is fontos mérföldkőnek tartja az idei évet. Erről januárban és tegnap is ejtett néhány szót. Új együttesével az egész műfaj leginkább keresett és értékelt stílusirányzatát műveli, a mainstream jazz kedvelőinek (akik közé magam is tartozom) legnagyobb örömére, és egyáltalán nem tartja „ciki”-nek a standardek minőségi interpretálását. Aki követi koncertbeszámolóimat, az olvashatta tudósításaimat az említett koncertjeiről. Nos, csütörtökön este is Weisz János zongorázott, és a ritmustandem tagjai pedig Molnár Péter (bőgőn) és Cseh Balázs (dobokon) voltak. A vendégművész pedig Gyárfás Pista „Gyafi” volt, aki mindenki által szívesen látott és mindenütt felbukkanó kitűnő gitárosunk. Őt olyan sokféle produkcióban és formációban láttam-hallottam már közel három évtized alatt, hogy egyszer érdemes lenne megpróbálni a „leltár” elkészítését. Hihetetlen munkabírására jellemző, hogy honlapunk koncertnaptára szerint a következő napokban is – a legváltozatosabb színhelyeken és partnerekkel – lép fel.

Egyébként tegnap még a szokottnál is jobban sikerült koncertnek voltunk szem- és fültanúi (ebben a kitűnő zene mellett Elek Pista jó hangulatot teremtő konferálása és kommunikációs készsége is közrejátszik), ráadásul ez még egy igazán aktív és lelkes közönség jelenlétében került sorra, akik maguk is „vették az adást”. Az LFZE hallgatóinak délutáni vizsgakoncertjétől megfáradt, de végig kitartó Maloschik Robival, Friedrich Karcsival és Kőszegi Imrével találkoztam és beszélgettem az előtérben a koncert kezdetére várva. Aztán megkezdődött a várva-várt program. Elek Pista elmondta, hogy standardek előadásával, főleg Duke Ellington „jegyében” zajlik majd a koncert. A kvartett (még Gyafi és Ellington nélkül), két kedvenc számával indított: Clifford Brown „Joy Spring” és Gene Ammons-Sonny Stitt „Blues Up & Down” című standardjeivel. De máris a pódiumra szólította az ünnepelt gitárost – a standardek sorába illeszkedő „Happy Birthday”-jel, ami a tenoron tényleg jól hangzott! Ezzel aztán el is indult az Ellington „tribute”, mégpedig stílszerűen a „Take the A Train”-nel. (Igaz, hogy ezt a Duke jobbkeze Billy Strayhorn írta, de az egész világ – joggal – Ellington-hoz köti, hiszen a zenekar szignálja és nem mellékesen négy évtizeden át a „Music USA” jazzadások szignálja is volt.) Itt aztán már „Gyafi” is a húrok közé csapott. Remekül swingeltek és ezzel aztán tényleg megalapozták az izzóan jó hangulatot. Elek Pista aztán „munkába vette” a többi fúvóshangszerét is, mert a „Train”-ben használt tenort az „It Don’t Mean a Thing (If It Ain’t Got That Swing)”-ben klarinét, majd a Mood Indigo”-ban és az „In a Sentimental Mood”-ban a bariton követte. Higgyék el nekem, hogy ennek a (súlyra sem könnyű) hangszernek ilyen mestere hazai pályán még nem volt, de nyugodtan megállja a helyét nemzetközi viszonylatban is. (Van néhány évtizedes ismeretem ezen a téren.)  Valami csoda volt az „Indigo”, amit minden kíséret nélkül csak a két Pista adott elő a baritonon és a gitáron!!! De egyáltalán, ez a két egybefűzött ballada, mint egyedi, különleges produkció is zseniális volt. (A „Sentimental”-ban aztán „beszállt” a többi hangszer is.) És ha már Pista kiemelkedő hangszertudását a baritonon hangsúlyozni akarom, akkor máris hozzáteszem kissé előreszaladva, hogy a – mindkét félidőt lezáró – egy-egy extrém gyors bebop szám előadása ezen a hangszeren olyan teljesítmény volt, ami tényleg kiemelkedővé tette a tegnapi estét akár a műfaj hazai történetében is. (Ez a két szám George Benson-Ronnie Cuber „Bayou” című témája és a ráadás volt, a közismert bop-nóta a „Donna Lee” Charlie Parker-től.) Egy közismert Ellington darab, a „Satin Doll” még elhangzott az első szettben, mégpedig a koncert egyik legnagyszerűbb gitárszólójával (feljegyzéseim szerint, de elfelejteni sem lehet)… A hosszú szünet után (amely lehetőséget adott a baráti beszélgetésekre, hiszen olyan közönség jött össze, akik tényleg a műfaj rajongói voltak) a koncert, ha lehet még forróbb hangulatban folytatódott. A mindenki által kedvelt jó öreg „On the Sunny Side of the Street” című dallal indítottak, de egyszer csak mikrofonnal a kezében Pista lejött a nézőtérre és rávette Friedrich Karcsit, hogy a színpadra felmenve egy szöveg nélküli scat vokállal szálljon be a produkcióba, ami óriási ováció közben zajlott le. Tudni kell, hogy ennek a számnak van egy „klasszikusnak” nevezhető lemezfelvétele a „Sonny Side Up” című LP-n, amelyen a két Sonny: Rollins és Stitt, valamint Dizzy Gillespie a szólisták. Utóbbi adja elő azt a scat-et, amit Karesz reprodukált. A zenei fordulatok ihletője is alighanem ez a lemezfelvétel volt, ami egyébként tényleg bevonult a jazz klasszikusai közé, mert még Roberta Gambarini is ebben a „letétben” idézte fel évtizedekkel később. Nos, ezzel aztán feldobták a második szett hangulatát is. Tovább sorjáztak az Ellington-ok (olykor Juan Tizol, de Strayhorn-hoz hasonlóan „beltag”-ként az ő kompozíciói is Duke-hoz kötődtek). Jött a „Perdido”, amihez ismét baritont ragadott Pista (remek baritonozását egy, csak bőgővel kísért rész külön is kiemelte), majd az „In a Mellowtone” következett tenorral, aztán egy „kakukktojás” ballada (nem Ellington) a „Stars Fell on Alabama” (Frank Perkins-Mitchell Parish),  szintén a zengzetes tenoron. Az eszméletlenül hatásos, táncra ingerlő „Things Ain’t What They Used to Be”-vel folytatódott az Ellington-blokk, amit zseniálisan a Basie zenekar „Splanky” című számának (szerzője: Neal Hefti) záró részével kombinálva fejezett be a zenekar. A „Caravan” igazi bűvölet volt klarinéton, (Cseh Balázs kongára hajazó hangzást produkált, amikor kézzel ütötte a dobot), majd a „Cotton Tail” zárta (volna) a műsort, de azért a „Donna Lee”-t is „kihajtottuk”, pedig már 11 felé tartott az idő. Leltárunk szerint 16 szám hangzott el (8-8) ebből 10 származott az Ellington-repertoárból. A klubban „standing ovation”-t igen ritkán láttam, nos, tegnap az volt. Hozzáteszem, megérdemelten!

Arról már többször szóltam, hogy milyen könnyed természetességgel kommunikál a közönséggel Elek Pista, de dicséretére legyen mondva az is, hogy rajta kívül jó, ha egy-két esetben hallottam azt, hogy valaki (ráadásul nyilvánosan) megköszönné a klub vezetésének és a hátteret biztosító személyzetnek a koncert létrejöttét és zavartalan lebonyolítását. Pista ezt is megtette, a hangtechnikát működtető Susszer Balázs munkáját mindkét félidő végén megköszönte. És ezt azért tudom, mert elég sűrűn vagyok vendég a BJC-ben. Ennek pedig mi más lenne az oka, mint az, hogy az élőzenét semmi sem pótolja, ahogyan ezt a tegnapi este is bizonyította!