Oral Jazz History - BERKES BALÁZS - Szakmai (ön)életrajz I. rész

Ma ünnepli 75. születésnapját a magyar jazz történetének egyik legszeretetreméltóbb alakja, egyben ennek a műfajnak egyik legjobb bőgőse-oktatója, Berkes Balázs. Kedves Balázs, engedd meg, hogy a JazzMa.hu szerkesztőségének és munkatársainak nevében további háromnegyed századot kívánjak Neked! (A szerk.)

Muzsikus családból származván, szinte anyatejjel szívtam magamba a zene szeretetét, tiszteletét. Apám klarinét-tanársága mellett elsősorban kamaramuzsikával foglalkozott. Budapest ostroma utáni időkben jelentős szerepe volt a hazai zenei élet megindításában. Duettektől szextettekig sok formációban koncertezett, a kezdetleges lehetőségek-körülmények között muzsikus társaival. Kutató munkája, nevelő-, szervezőkészsége közismert volt.

Tehát a kamaramuzsika meghatározó volt számunkra testvéreimmel együtt. Hiszen általában kétheti periodikával otthon is, hétvégeken házi koncert volt, közönséggel. Természetesen piknik-alapon! A résztvevő muzsikusok, profik és amatőrök igazán az „együttmuzsikálás” öröméért jöttek össze, a hallgatósággal együtt. (Ez volt az igazi „örömzene”!) Már a kényszerű lakáscseréknél, költözéseknél is az volt Apám szempontja: hogyan lehet majd összenyitni a három szobát, hogy minél több ember elférjen?!

Ilyen alkalommal találkoztam közvetlen közelből, gyermekként az első bőgőssel és hangszerével, a Baja Jóska bácsival, aki egyébként szemészorvos volt. Hatalmas termetű ember lévén szinte csellónak tűnt kezében a bőgő. Talán egy Pisztráng-ötösre jött közreműködni, ha jól emlékszem.

Nem csak kamarazenei élményeink voltak. Apánk mindenkor elcipelt magával szívesen, a legkülönbözőbb koncertekre, operába. Ha jól emlékszem, a Don Pasquale – Donizetti operát vagy 18-szor láttam.

A szimfonikus zenekari hangzás nagy élmény volt számomra, korán, gyermekként megvoltak a kedvenceim jócskán, a Beethoven szimfóniáktól a Ravel Boleróig.

Nálunk otthon nem is volt szabad más zenét, mint klasszikust hallgatni, apám szigorúan tiltott minden mást. Nagy balhé volt, ha valakit rajtakapott egy „véletlenül” nyitva hagyott rádiónál.

Természetesen a zenetanulás is alapvető volt apám minden gyermekénél. Én csellózni kezdtem, mert asztmás gyermekkorom miatt a „stafétabotot” nem vehettem át. Ezt később Kálmán öcsém tehette. Mi Anikó és Kati húgommal is kamarázgattunk, hegedű-zongora-cselló trióban.

Karácsonyi szereplés húgaimmal, Anikóval és Katival – még csellózom

Beteges gyermekkorom miatti kihagyások a csellótanulást pár év után abbahagyatták velem, apám nagy bánatára. A zenetanulás helyett a sport, természetjárás, stb. foglaltak le hosszabb ideig, de a zenehallgatás megmaradt. Mígnem 16-17 éves koromban volt egy élményem! Édesanyám hivatalának rendezvényén, a színpadon játszó zenekar mögött, a színfalak között egy bőgőt találtam, és elkezdtem pengetgetni egy ideig. Nem gondoltam, hogy kihallatszik, de úgy látszik, mégis. A muzsikusok (úgy emlékszem, az igen jó klarinétos Nikolics testvérpár zenekara volt, basszushangszer nélkül!) értem jöttek, és erőszakkal becipeltek bőgőstül a színpadra. Azt mondták, nagyon jó, amit csinálok, és próbáljak játszani velük. Azt hitték, tudok bőgőzni valamit. Én meg próbálkoztam fül után, némileg zavarban, de nekik tetszett! Kezdeti sikereim felbátorítottak, és máskor is, máshol is kölcsönhangszerrel el-elvállaltam egy-egy ilyen fül utáni játékot, gyönyörű víz- és vérhólyagokat szerezvén.

Apám örült, hogy újra érdekel egy hangszer, és elvitt megmutatni engem későbbi professzoromhoz, Tibay Zoltán tanár úrhoz. Szerencsémre elvállalta a tanításomat, és felkészített felvételi vizsgákra, majd felvett a Zeneakadémiára. (Természetesen klasszikus bőgőt tanultam, de már ekkor is sokat játszottam különböző helyeken és alkalmakkor kevés hangszertudásom dacára.)

Ami a hivatalos nagybőgőképzést illette, csak Tibay tanár úrhoz jártam, csak tőle tanultam, mindent tőle tanultam! Nem csak csodálatos tanár volt, emberséget is lehetett tanulni Tőle! A tanítással is együtt járó negatív helyzeteket is szeretetteljes módon, ha kellett, humorral tudta megoldani, feloldani. Virtuóza, művésze volt hangszerének, muzikalitását, egyéniségét nagy tisztelet övezte. Sok legenda is maradt Róla, pl. amikor a Klemperer nem a koncertmesterhez, hanem őhozzá, a nagybőgőszólam vezetőjéhez ment oda kezet fogni elsőnek!

Tibay tanár úr tudott szigorú is lenni az óráin, de a háttérben mindig érződött a szeretete. És később, amikor már, mint jazzmuzsikus, volt valami nevem, úgy éreztem, valami tisztelettel övez, bár mint növendék, én nem voltam erre jogosult, úgy érzem.

Aztán később, mint rádiós, és kétgyermekes családapa, találkoztam vele a 6-os stúdió előtt a folyosón, még mindig mély tisztelettel mondtam, hogy „Tanár úr így meg úgy”. Ő erre úgy válaszolt: „ugyan, hagyd már ezt, mondd azt, hogy Zoli bátyám, és tegeződjünk!”. Ez még egy darabig nehezen ment ezután is! Talán az egyéb zenei dolgokon kívül a balkéztechnika jó alapozását tanulhattam meg tőle és fejleszthettem tovább, tanítás közben?!

A klasszikus emlők és tanulmányok dacára az öt testvérből én lettem a forradalmár, aki jazzel kezdtem foglalkozni!

Nekem már az is szinte jazz volt, ha a „Szénát hordanak a szekerek” meg hasonló szocialista slágerek helyett a Magyar Rádióból egy Paul Robsont, vagy valami spirituálét, vagy mondjuk a Golden Gate Quartettet hallhattuk. De a magyar kínálatban is hallhattunk egy-egy „jazz-jellegű” Hajdú Péter együttest, vagy Tabányi együttest, vagy pláne Martiny együttest. A tiltások dacára az '50-es évek elején az iskolai rendezvényeken már „jazzes” tánczenére táncoltunk. A boogie-woogie meneteket minden zongorához közel került srác a „szamárindulóhoz” hasonlóan próbálgatta, a tehetségtől függetlenül is! Az „In the Mood” sláger volt, de a latinos „Carioca” is. Minimális mennyiségű jazzlemez kerülhetett be az országba, de egy-kettő mégis. A „szamizdat” házi lemezhallgatásokon lehetett csak ezekkel találkozni. Így én is Deseő Csaba barátom házi rendezvényén hallottam életem első igazi jazzlemezét: Gerry Mulligan kaliforniai koncertjét. Majd sikerült szereznem egy MJQ kislemezt, a „La Ronde”-ot, a „Kör” című lemezt. Itt a négy quartett-tag szólistaként van exponálva számonként, az összesen négy számban. Még a mai napig is tudom Percy Heath szólóját, az első jazzbőgős eszményképemtől.

Mint említettem, hangszertudás nélkül, hallás utáni módon haknizgattam, és divatba jöttem, mert hívtak ide-oda. A kölcsön-hangszerek után sajátra is szert tettem, és iskolai, üzemi-gyári, hivatali rendezvényeken „játszottam”. A hivatalos hangszertanulással természetesen fejlődött valamit az ember, egyik alkalomról a másikra. No meg a játszótársakra való figyeléssel.

Az első együttes az MJQ mintájára alakult, akikkel próbáltunk is, a lehetőségekhez mérten. Szervánszky Gábor zongora (a zeneszerző unokaöccse), Káldor Péter „Típus” (mindenki így ismeri a mai napig) vibrafon, Palkó Barna dob, és szerény személyem bőgő volt a felállásunk. Időnként a „Sika” becenevű gitárossal kibővültünk. Annyira éltünk-haltunk az együttmuzsikálásért, hogy '56-ban, a kijárási tilalom dacára is próbálni mentünk egymás lakására. Kapualjból kapualjba lopakodva, a nagybőgővel nem kis célpontot nyújtva a Kelenföld felöl vigyázó szovjet tankoknak.

Hogy honnan szereztünk vibrafont? Mi, mint csóró diák-gyerekek? Hát úgy, hogy – most talán már el lehet mondani – a Beloiannis Gépgyárban (volt Csonka-gépgyár) dolgozott a dobos kollégánk, mint finomműszerész. Naponta kihozott (lopott) egy halálpontosan hangolt, szükséges méretű fémdarabot, és lassan összejöttek a vibrafon hangjai. Vázat szerkeszteni már nem volt nagy feladat, na és a hangokat tompító pedállal felszerelni. Valamint villanymotort stb. stb. beszerezni, mert igazi vibrálni tudó vibrafon lett belőle, igaz, a pedálja húsklopfolóból lett kialakítva. Még ma is megvan ez az archív darab Típus pincéjében. A későbbiekben is tudta vibrafonosként hasznosítani hangszeres gyakorlatát koncerteken, filmzenefelvételeken Típus, aki különben nagyszerű zongorista volt.

Majd elfelejtettem, hogy még korábban sikerült megismerkednem, majd egy-két tanórát vennem egy „Bordó” nevű gitárostól (rendes nevét sohasem tudtam!). Ő a nagyemlékű Szabó Gábor növendéke volt, és a jazzharmónia-jelzéseket sikerült elsajátítanom tőle, kis füzetet örökölve pár standard-del, tehát „profisodtam” valamennyit!

Több muzsikussal játszottam akkor már, '56 után a visszafojtott szabadság érzetünket, vágyunkat ellensúlyozva, ilyen módon kiélve...

Volt egy ilyen összeállítás is például: Szabados Gyuri zongora, Sasvári Attila altszaxofon, Lakatos Öcsi trombita, Szudy Jani dob és én. Több fénykép is maradt ezekről az időkről... Deseő Csabával is volt többféle összeállításunk.

Még alig tudtam valamit nagybőgőzni, Fogarasi Janival megismerkedve, ő valamit felfedezve bennem bevitt a sűrűbe.

De előbb még annyit, hogy ebben az időben az egyetlen jazzfórum a „Music USA”, a washingtoni rádió jazzműsora volt, napi két-két órában, este és éjszaka. Tangeri amerikai katonai adón keresztül sugározták Európába. Az esti adás hallgathatatlan volt a szovjet zavarókészülékek miatt, de az éjszakai néha egész jó volt, néha kissé fading-es. Minden jazzrajongó ember, de főleg a muzsikusok ezt hallgatták, ebből tudtak valamit tanulni, kamatoztatni. Másnap aztán kialvatlanul, karikás szemekkel csámborogtak a munkahelyükre vagy az iskolába, ha az éjszakai adást, éjjel kettőig végighallgatták. Willis Canover a csodálatos orgánumával több évtizeden keresztül közvetítette, csodálatos ízlésével válogatta aktuális, sokszor naprakész műsorát, a jazz minden fajtájából, stílusából. A világon mindenhol ismerték, hallgatták, szerették hozzáértését, bár ő maga nem volt muzsikus...

Tehát én, és még sokan mások ezt hallgattuk a vasfüggönyön innen! Fogarasi Jancsi is! Csakhogy ő másnapra már produkálni, játszani tudta az éjszaka hallottakat, stílusosan, lényegesen. Remek füle volt, és a harmóniákon, számokon túl a muzsikus egyéniségeket is „levette”! Ő volt az első „mesterem”, akitől sokat tanultam. Ővele játszhattam a Savoy bárban rendezett jam session-ön, trió, quartett, quintett formációkban, melyek meghatározóak voltak placcra kerülésem szempontjából. Ugyanis a műfaj iránt érdeklődők, muzsikusok egyetlen budapesti lehetősége volt megmutatkozni, bemutatkozni a Kertész Kornél szervezésében létrejött alkalmakkor. Talán az első volt a Savoy, majd az Astória bárban - ahol egyébként a Kertész Kornél quartett volt hosszú ideig állandóban -, és talán a Béke szálló kupolatermében. (Kertész Kornél zongorista és tanár volt, qurtettjével egyéni modern jazzt játszott!)

Ezek a rendezvények olyan fél-szamizdat módon működtek, lévén '57-'58, amikor még gyülekezési szabadság sem volt igazán. A jazz, mint olyan rendszerellenesnek, amerikanistának, kozmopolitának minősíttetett. A közönségben ültek is civil urak, - bocsánat, elvtársak – akik minden bizonnyal belügyi megfigyelők voltak. Tehát egy bátor és szokatlan dolog volt ilyet szervezni!

De szerencsére voltak más jellegű érdeklődők is a mindenkori közönség között. Ott ült az első sorban, nagy meglepetésünkre, a nyitottságáról is ismert Huzella Elek tanár úr, az összhangzattan és zeneszerzés közismert tanára.

Szóval ilyen alkalmakkal játszhattam olyan nagyszerű muzsikusokkal, mint Ungár Pista altszaxofonos -bár ott akkor baritonozott is -, Hittner Johni trombitással, Szalay Gabi dobossal és a már említett Fogarasi Jancsival. Később a „magyar Chet Baker”-nek nevezett Vászondi Ervinnel is. Körülbelül itt és ezek után kerültem be a „belső” vérkeringésbe és játszhattam sokakkal, sokfélét, mert vittek, hívtak...

Savoy Jam-session, Ungár P., Fogarasi J.

Pege Alit is itt ismertem meg, aki már országosan ismert koncertező művész volt, mikor én még csak kezdő. Két és fél évvel fiatalabb volt nálam, „bátyozott” is egy apropó folytán engem. Fiatalabb volt, mégis előbb kellett elmennie, nagyon sajnálom, és sokan sajnáljuk!

Erről jut eszembe a pizzicato! Mi itthon többnyire felülről ütögetve pengettük a hangszert, mint ahogy még ma is sokszor látni népi együttesekben, cigányzenekarban. Ali is, én is és mindenki, mert ennek volt itthon hagyománya. De Amerikában is, az első időkben röviden, szárazon szólt a jazz-pizz, csak később alakult ki a hosszan zengő, egymásba érő, mégis indításkor szétváló ideális hang.

Még a régi pengetési mód

Én is hallgattam Willis Canover rádióadásait, és feltűnt, hogy valahogy másképpen szól a bőgő, mint ahogy mi játszunk itthon. Tehát valahogy másképpen pengethetnek is, amit itthonról nem láthattunk természetesen. Próbálgattam így is, úgy is. Rájöttem, ha a fogólap alján pengetek, a húrokat inkább lenyomva, mint ütve-tépkedve, nem tompítva, valami hasonlót érek el, mint amit hallgattam. Ezen felbuzdulva így kezdtem el játszani, ami bizonyos százalékban kezdeti sikereim titka is lehetett.

Aztán egy alkalommal igazolást is kaptam kísérletezéseimre, egy belgrádi bőgős által. Sose felejtem el a nevét: Bosko Vukosavlevich. Őnála aztán úgy szólt a bőgő, ahogy kellett. Az ötvenes évek végén a Zeneakadémia nagytermében fellépett egy ilyen sláger-énekes Belgrádból, aki egy septet-oktet-szerű kíséretet hozott magával. Egyértelműen jazzmuzsikusok voltak a játékuk alapján! A programjuk és arrangement-jaik is részben jazzesek voltak. Nem is tudom, hogy hogyan kerülhettek ide abban az időben?... Természetesen gratulálva a bőgősnek, megkérdeztem, ráér-e másnap, és eljönne-e hozzám egy ebédre? Igent mondott! Másnap több muzsikus társammal együtt, akiket érdekelt a dolog, vártuk a házi bemutatóját. Eljött, és nagyszerű házi jam session keretein belül mindent bemutatott, amire kíváncsi voltam. Érdekes! Bosko kezében az én hangszerem is úgy szólt, ahogy kellett! Fényképeket is őrzök még az eseményről, ott láthatók: Szabados Gyuri, Sasvári Attila, Lakatos Öcsi, Palkó Barna.

Persze többféle jazzpengetési mód van ma is forgalomban, amit a hangszer, a húrok minősége, beállítása is befolyásolhat, de az ideál ugyanaz: a kéz lazasága, lendülete, súlyának alkalmazása, stb. stb.

Pege Alinak is elmeséltem ezeket, de még egy évig nem használta az új módszert, csak azután láttam így játszani!

Már említettem Fogarasi Jancsit, mint első tanítómesteremet. Még sokakat nevezhetnék így, hiszen mindenkivel, akivel játszhattam, attól valamit biztos tanultam. De a zongoristáktól tanultam a legtöbbet, hiszen a hangszer olyan, hogy egyben kis zenekar: dallam, harmónia, ritmus, stílus együtt. Repertoár elsajátítására is a bőgős részére a leghasznosabb, egyben hallhat mindent. Tehát jazzbőgőzést, bőgősöktől nem, de zongoristákkal együttjátszván, tőlük igen! Méghozzá jó zongoristáktól!

Az első nagy technikájú, húsból és vérből való igazi jazz-zongorista Garay Attila volt számomra. Korábban a Gellért Szálló teraszán, a Martiny együttesben játszott egyszer a zenekarvezető helyett, és én, mint gyerek, a kerítés tetejéről hallgattam-néztem több hasonló korú társammal együtt, bár a pincérek időnként lezavartak bennünket. Majd néhány év múlva vele partnerkedhettem, csoda volt! Ott a Teaszalonban játszott évekig, sajnos én csak rövid két hetet, mert vele Scholcz Peti volt hosszabban, korábban meg Pege Ali.

Garay Attilával

Nem csak jazz-zongoristákkal, hanem pl. Turán Lászlóval, Balassa Tomival, vagy a Szabó-Beamter duóval is játszhattam. Mind nagyszerű zongorista.

Jazz szempontból a további „partner-tanáraim” voltak: Pitó Tibi, Kajlinger Gyuri, Gonda Jancsi, Balogh Jenci („Csibe”), Kőrössy Jancsi, Dobsa Sanyi, Szakcsi Lakatos Béla, majd Vukán Gyuri, akivel idén ötven éve, hogy együtt játszom!

A korábbi évekhez képest 1962-ben jött egy változás, szabad lett a jazz útja kis hazánkban! A jazz iránt érdeklődő, elsősorban egyetemista korú fiatalság részére engedményeket kellett tenni, nem lehetett már időt húzni. Így a KISZ (Kommunista Ifjúsági Szövetség), hogy elöljárjon az engedményekkel, megnyitotta a „Dália” jazzklubot. A megnyitót Kertész Kornél mondta, mi meg a Fogarasi-trióval, a Deseő quartettel és még többen mások is játszottunk. Természetesen jam session is volt, ahol keresztbe-kasul lehetett muzsikálni. Itt hallottam először Ablakos Lakatos Dezsőt és itt találkoztam először Vukán Gyurival.