SZABÓ GÁBOR BUDAPESTEN
Részlet Deseő Csaba kiadásra váró önéletrajzi regényéből.
1974 nyarán véletlenül megtudtam, hogy éppen Budapesten van látogatóban Szabó Gábor, az Amerikában élő világhírű jazzgitáros. Gáborról legendák keringtek zenész körökben, 1956 novemberében „disszidált”, majd az Óceán túloldalán rövid idő alatt befutott, első vonalbeli jazz-sztár lett. Tizennyolc éve ment el, azóta nem járt Magyarországon. Jól ismertem a felvételeit, a nyugati világban minden komolyabb lemezboltban kaphatók voltak a „Gabor Szabo” felvételek, különböző úton-módon Magyarországra is eljutott belőlük néhány példány.
Kovács Gyula, a legendás dobos zuglói lakásán találkoztam először Szabó Gáborral, ők jól ismerték egymást még az ötvenes évekből. Felhívtam Gyulát telefonon, aki mindjárt meghívott egy ötórai teára (ez nála általában néhány üveg bort jelentett) mondván, ott lesz Szabó Gábor is, jót fogunk hármasban beszélgetni.
Kovács Gyula - Szabó Gábor 1974 (Foto: D. Cs.)
Így is történt, nagyon jó hangulatú összejövetel volt, rengeteg közös témánk volt zenéről, zenészekről, az elmúlt évekről, évtizedekről. Megkérdeztük Gábort, miért nem látogatott haza már korábban? Megdöbbentő volt hallani az őszinte választ: „Egyszerűen féltem, hogy letartóztatnak, nem engednek vissza. Nem olyan régi még az amerikai útlevelem.”
Amikor este elváltunk Gábor elmondta, hogy még egy jó hónapig Pesten marad. Rögtön arra gondoltam, szervezni kellene egy-két közös koncertet. Megemlítettem neki, s ő nagyon örült az ötletnek. „A gitár itt van velem, csak erősítőt szerezzetek”.
Másnap megkerestem a belvárosi Petőfi Sándor utcában működő Építők Klubját, ahol korábban sokszor játszottam. Megkérdeztem, volna-e egy-két szabad estéjük szeptemberben, szívesen fellépnék, méghozzá Szabó Gáborral. Mindjárt ajánlottak két dátumot is. Ezek után már csak az együttes összeállítása jelentett némi problémát.
Ismervén Szabó Gábor zenéjét, szó sem lehetett arról, hogy rendezzünk egy jam session-t az ilyen alkalmakkor szokásos standard repertoárral. Gábor már a hatvanas évek közepén elsők között kezdett Amerikában fúziós zenét játszani, számos saját szerzeménye, feldolgozása volt, amelyeket egészen eredeti stílusban adott elő. Gitárjátékát az első hang után azonnal fel lehetett ismerni. Abban az időben készült lemezein kivétel nélkül olyan jazzdobosok játszottak, akik a hagyományos ritmusok mellett a rockos alapot is kitűnően hozták. Ez jelentette számunkra a problémát. Kovács Gyula kiváló dobos volt, ráadásul jó barát, de a jazz-rock ritmusvilágával hadilábon állt. Már évekkel korábban kijelentette, hogy ő ilyen zenét nem játszik, ez őt nem érdekli. Régi partnereim, a zongorista Réti Jancsi és a bőgős Vajda Sanyi már tudták, hogy rövidesen fellépünk az Építők Klubjában, leültem velük egy hosszabb beszélgetésre. Nyíltan elmondtam nekik, hogy komoly dilemma gyötör a dobos személyével kapcsolatban: hívjuk meg udvariasságból Kovács Gyulát és játsszunk olyan zenét, ami elejétől végig tele van kompromisszumokkal, vagy keressünk mást, rendezzünk néhány komoly próbát és játsszuk azt, ami Szabó Gábor lemezein hallható? Az utóbbi mellett döntöttünk. Vállaltuk az esetleges sértődés kockázatát Kovács Gyula részéről, ami később be is következett.
Első lépésként Réti lakásán, Vajda Sanyival hármasban elkezdtük tanulmányozni Szabó Gábor legújabb lemezét, a „Rambler”-t. Jobbnál jobb számok, főleg saját szerzemények voltak szokatlan, rafinált ritmusokkal, akkord-menetekkel, a legtöbbet azonnal kottapapírra jegyeztük. Gondoltuk, az első próbán meglepjük Gábort a saját repertoárjával, dobost meg majd csak találunk, akihez közel áll ez a zenei világ.
Másnap váratlan telefonhívás jött Németországból. Peter Thoms, egy kitűnő düsseldorfi dobos barátom jelezte, hogy feleségével Budapestre jön nyaralni. Megkért, hogy foglaljak nekik szállodai szobát, mire én cserébe azt kértem, hogy hozzon magával dobfelszerelést. Tudtam, hogy Peter sokoldalú muzsikus, minden stílusban jártas, ideális partner lesz a Szabó Gáborral tervezett közös fellépéseken szeptemberben. Így is történt.
Düsseldorfi dobosunk megérkezett Budapestre, Réti Jancsi pedig elintézte, hogy egy délutánra megkapjuk a Lumumba utcai filmgyár zenetermét (ma az egyik kereskedelmi tévé stúdiója). Gyors körtelefon után a megbeszélt időben találkoztunk. Izgalom vibrált a levegőben, mialatt kipakoltuk a hangszereket, Szabó Gábor, Réti, Vajda, Peter és jómagam. Gábor személyében egy világsztár volt köztünk, ez kissé elfogódottá tett mindegyikünket, ám ez csak percekig tartott, nagyon hamar megtaláltuk a közös hangot, a közös zenei hullámhosszat. Gábor semmiféle allűrökkel nem rendelkezett, az első perctől kezdve teljesen közvetlen, baráti volt minden megnyilvánulása. Amikor megleptük saját számaival, kissé még zavarba is jött, talán a meghatottságtól, talán attól, hogy kotta nélkül nem emlékezett minden részletre.
Szerencsére kotta is volt nálunk, készültünk. A próba igen jól sikerült. Szeptember 12-én, csütörtökön este 6-kor kezdődött az első koncert az Építők Klubjában. Érdekes módon a közönség alig ismerte Szabó Gábor nevét, a plakátok alapján sokan azt hitték, hogy egy fiatal, pályakezdő hazai gitárost fognak hallani, ugyanis Gábor lemezeit Pesten nem árulták, a rádióban sem forogtak a felvételei. Amikor a színpadra léptünk és felkonferáltam a közreműködő zenészeket nagy lett a kíváncsiság: amerikai-magyar gitáros, nyugat-német dobos, valamint mi hazaiak, ez nagy szenzációnak számított! Amint játszani kezdtünk, hamar felforrósodott a levegő. Jót tett, hogy előzőleg próbáltunk, volt egy betanult repertoárunk Gábor számaiból, és néhány örökzöldet is eljátszottunk.
Szabó G. 1974 szept. 12. Építők Klubja (Foto: Schwanner Endre)
A mai napig sajnálom, hogy nem készült magnófelvétel a klubban! Szerencsére egy kiváló fotóművész barátunk, Schwanner Endre legalább képeken megörökítette az eseményt.
A fellépés utáni napokban Gábort meghívtam egy délutáni teára a lakásomra. Amikor belépett az ajtón, magnóról a „My Foolish Heart” csodálatos melódiája szólt az ő előadásában, 1966-os „Spellbinder” című lemezéről, ettől mindjárt meghatódott. Leültünk és hosszasan elbeszélgettünk. Hogy ne csak tea és szendvics legyen az asztalon, elővettem egy üveg márkás skót whiskyt és töltöttem mindkettőnknek. Az első pohár Scotch and water egy perc alatt elfogyott, utána Gábor kicsit bátortalanul megkérdezte, ihat-e még egyet? Természetesen töltöttem neki. Ezek után mélyen elmerültünk különböző zenei témák megtárgyalásába. Egy idő után észrevettem, hogy Gábor elég sűrűn nyúl a whisky után és tölt magának. Félóra elmúltával az üveg üres volt. Nem sajnáltam tőle, inkább a gyors tempó feletti meglepetés tükröződhetett az arcomon, amit Gábor észrevett és zavartan annyit mondott: „ne haragudj, de éppen elvonókúrán vagyok, pótolni kell valamivel”. (Az elvonókúra valamely kemény drogra vonatkozott.) Egyébként a nagymennyiségű whisky elfogyasztása alig látszott rajta, részegségnek nyoma sem volt, inkább valami ellazulás félét lehetett érezni a viselkedésén. Gábor modora mindig egy elmélyült, befelé forduló művész lelkületét tükrözte, távol állt tőle a sikereitől megszédült színpadi sztár mentalitása.
Amiket akkor mondott nekem, soha nem fogom elfelejteni. „Tudod, Amerikában nem úgy van, ahogy elképzeled. Ha már befutottál és nevet szereztél magadnak, annak megvan az ára. Többé nem azt játszol, amit szeretnél, hanem amit diktálnak neked. A lemezgyárak urai ott
ülnek egy New York-i felhőkarcoló eldugott szobájában és telefonon irányítanak, megmondják, hogy mit akarnak hallani tőled. Ezt lelkileg nehéz elviselni!”
Egy héttel később, szeptember 19-én ismét felléptünk az Építők Klubjában. Addigra híre ment a városban a különleges alkalmi együttesnek, zsúfolásig megtelt a terem, a siker még nagyobb volt, mint egy héttel korábban.
Sajnos, Szabó Gábort én akkor láttam utoljára. Néhány hétig még Pesten maradt, mások is megkeresték, játszottak vele, sőt egy tévé-felvétel is készült a játékáról. Utána évekig nem járt itthon. 1981 nyarán jött utoljára, hosszabb tartózkodást tervezett, koncerteket, stúdiófelvételeket, meg hogy Amerikában született Balázs nevű fiát egy évig magyar iskolába járassa. Gábor akkor már súlyos beteg volt, decemberben kórházba került, ahol hetekig kezelték, de már nem tudtak segíteni rajta. 1982. február 28-án, 46 éves korában meghalt. Minden idők egyik legkiemelkedőbb magyar-amerikai jazzmuzsikusa a Farkasréti temetőben alussza örök álmát.
