A DÁLIA LEGENDA - Részletek Deseő Csaba készülő emlékiratából
Az újkori magyar jazz történetének mindmáig legnevezetesebb éve minden bizonnyal 1962. Az év őszén, október 25-én, csütörtök este nyitotta meg kapuit a jazz számára Budapesten a Bajcsy-Zsilinszky út és az Alkotmány utca sarkán az egykori Dália-eszpresszó, amely egy nyilvános szórakozóhely volt, ám a KISZ – gyengébbek kedvéért Kommunista Ifjúsági Szövetség – felügyelete alatt állt. Az előzmények évekkel korábbra nyúlnak vissza. Adva volt egy sor kiváló zenész, akik különböző „vendéglátóipari” helyeken játszottak elsősorban korabeli tánczenét, de műsorukba belecsempésztek egy kis jazzt is, egyrészt a saját maguk, másrészt az igényesebb közönség örömére. A muzsikusok szívesen léptek volna fel igazi jazzkoncertek, vagy jazzklubok keretében is, hallgatóság lett volna bőven, ám az a négybetűs szó, hogy jazz, a hatóságok szemében hosszú évekig vörös posztó volt, az amerikai imperialisták dekadens zenéje, aminek nincs helye a szocialista kultúrában.
Kertész Kornél kiváló zongorista volt, a Savoy, majd az Astoria bárban játszott az ötvenes évek végén különböző formációkban. 1958-ban elhatározta, hogy havonta egyszer zártkörű jazz-összejövetelt rendez, amelyen meghívott együtteseket léptet fel, köztük sok fiatalt, s a közönség is szigorúan csak meghívóval léphet majd be. A Savoyban voltam egy ilyen örömzenén, mint hallgató, érettségi előtt álló zenei gimnazista diák. Ott hallottam először az akkori magyar jazzmuzsikusok színe-javát, akikről az a hír járta, hogy nyilvános fellépési lehetőségek hiányában magánlakásokon szoktak összejönni afféle illegális jam session zenélésekre. Óriási élmény volt számomra és nagy meglepetés, hogy milyen sok kiváló jazz- zenész él ebben az országban, akiket a nagyközönség alig, vagy egyáltalán nem ismer. Kertész Kornél egy évvel később az Astoria bárba szerződött, ahol egy kitűnő quartettel muzsikált: Káldor Péter vibrafonozott, Rahói Ernő bőgőzött, Várnai Tibor dobolt. Magas színvonalú, finom bárzenét játszottak, de időnként egy-egy Dave Brubeck, Milt Jackson számot is előadtak. Kertész folytatni akarta a zártkörű jazztalálkozók sorozatát, elképzelését az Astoria vezetői támogatták. Az első rendezvény nagyszerűen sikerült, zenészek és a közönség egyaránt boldogan tértek haza a hosszú koncert után a késő éjszakai órákban. Emlékezetem szerint öt együttes játszott azon az estén. Én magam akkor léptem fel életemben először a nyilvánosság előtt, mint jazzhegedűs, egyébként még konzervatóriumi növendék voltam, a tanárképző szakra jártam. Szabados György kamara-jazz szextettjével szép sikert arattunk. A hegedű, fuvola, klarinét, zongora, bőgő, dob összeállítású együttes zenéje kuriózum volt, mint ahogy az lenne ma is. Az volt egyetlen fellépésünk abban a formációban. Az eseményt követően pár héttel később elterjedt a hír, hogy Kertész Kornél és az Astoria Hotel egyik vezetője idézést kapott az V. Kerületi Tanács szabálysértési osztályára, ahol rövid tárgyalás után pénzbüntetésre ítélték őket „engedély nélküli rendezvényszervezés” címén. Az egész szakma mélyen le volt sújtva, ennél ártatlanabb és jobb szándékú rendezvényt talán azóta sem láttam életemben! Valószínűleg egy beépített ember, ügynök állt a háttérben, aki illetékes helyen jelentette, hogy veszélyes, netán államellenes szervezkedés nyomára bukkant. Ezek után jó ideig nem voltak hasonló próbálkozások, ismét a magánlakásokon tartott összejövetelek ideje következett zenélésekkel, lemezhallgatásokkal. Eltelt három év, amikor 1962 tavaszán váratlanul telefonhívást kaptam Kertész Kornéltól: „Gyere fel a lakásomra, megbeszélést tartunk egy alakuló, nyilvános jazzklub ügyében!” Nem akartam hinni a fülemnek, megtört a jég? Szabad utat kapott a jazz? Izgatottan mentem a találkozóra, amely csak a kezdete volt egy hosszú megbeszélés sorozatnak. Sok ismerős arccal találkoztam, főleg muzsikosokkal, mint Gonda János, Radics Gábor, Kőrössy János, a jogász-zongorista dr. Gregorits János, de gyakran ott volt Pernye András, az akkor már nagynevű zenetudós-kritikus, a civil újságírók közül Kaán Judit, Komornik Ferenc, Lipót József, no és volt egy „hivatalos ember” is, Mészáros Péter. Elhangzott a bejelentés, hogy felsőbb hatalmak engedélyével, a KISZ védnökségével jazzklub alakulhat a Dáliában. Valamennyien kitörő örömmel fogadtuk a hírt, s a következő hetek lázas készülődéssel teltek, terveket készítettünk az őszi megnyitóra. Megalakult a klub vezetősége, természetesen Kertész Kornél lett az elnök egyhangú támogatottsággal, hiszen az előző években senki sem tett annyit a jazz ügyéért, mint ő, ráadásul tekintélyes ember volt és kiváló muzsikus. A vezetőségben azok foglaltak helyet, akik az előkészítő tárgyalásokon részt vettek. Engem is meghívtak, amit nagy kitüntetésnek vettem, pályakezdő fiatal voltam, bizonyítanom kellett, így aztán fokozott lelkesedéssel vettem részt a szervező munkában. Elérkezett a nagy nap. Híre ment a városban, hogy valami különleges esemény lesz este a Dáliában, úgyhogy már órákkal az esti megnyitó előtt gyülekezni kezdett a közönség a Bajcsy-Zsilinszky úti bejáratnál. A bejutás kissé körülményes volt, ugyanis alapszabály rögzítette, hogy csakis tagsági igazolvánnyal lehet a rendezvényeket látogatni, így első alkalommal mindjárt több száz igazolványt kellett kiállítani. Magam is aktívan részt vettem a munkában, az előtérben felállított asztaloknál néhány keresztkérdés feltevése után szorgalmasan osztogattuk a jelentkezőknek a pecsétes papírokat. A terem megtelt, a hangulat emelkedett, a vezetőségi asztalnál a KISZ nagyhatalmú elvtársai is helyet foglaltak, de voltak meghívott vendégek a Rádiótól, Televíziótól, Hanglemezgyártól, a Zeneművészeti Szakiskolából, a Szórakoztatózenészek Szövetségétől is. Elhangzottak a hivatalos üdvözlő beszédek, Kertész Kornél szavait hatalmas ováció fogadta, majd megszólalt a zene, egymás után léptek színpadra az akkor még csak szűk körben ismert hazai jazzmuzsikusok, tomboló vastapsot kapott mindegyikük. Aznap este új időszámítás kezdődött a magyar jazz történetében, ez volt a legendás Dália-korszak. Minden héten csütörtökön este 6-tól 10-ig szólt a jazz, alkalmanként három együttes lépett a színpadra, utána jam session következett. Szép időszak volt, mindenki lelkesen, boldog örömmel játszott, pénzről, honoráriumról szó sem esett. Idézzük fel, kik voltak azok a zenészek, akiket a Dáliában ismerhetett meg a szélesebb közönség, s akik hosszú időre meghatározták a magyar jazz arculatát. Segítségül hívom ehhez a kor emlékezetes kiadványát, az „IFJÚSÁGI JAZZ KLUB HÍRADÓJÁT”, amely összesen négy alkalommal jelent meg 1963 januárjától áprilisig, s az egyik számban népszerűségi listát közölt a közönség szavazatai alapján. Nos, a zongoristák rangsora a következő volt: Kertész Kornél, Szabados György, Balogh Jenő, Fogarasi János, Vukán György, Latzin Norbert, Csiky Gusztáv, Lakatos Béla. Némi magyarázat: az utóbbi két muzsikus azóta nevet változtatott, ma Csík Gusztáv, ill. Szakcsi Lakatos Béla néven ismeri őket a jazzvilág, de van még egy érdekesség, amit apró betűkkel említett az újság: „A legtöbb szavazatot Garay Attila kapta, de a pontversenyben ez – márciusig tartó távolléte miatt – nem vehető figyelembe”. A kissé furcsa szabályok szerint ugyanis nem kaphatott szavazatot az, aki az első hónapokban nem lépett fel a Dáliában, s Garay ez idő alatt együttesével Csehszlovákiában dolgozott. Szintúgy nem vehetett részt a versenyben Kőrössy János, aki nem volt magyar állampolgár, román útlevéllel mindössze egy évvel korábban jött át Kolozsvárról, hogy azután Németország, majd az Egyesült Államok irányába folytassa vándorútját. A bőgősök sorrendje aligha lesz meglepetés: Pege Aladár, Berkes Balázs, Scholz Péter. Pege, akit később a „nagybőgő Paganinije”-ként aposztrofált a nagyvilág, a Dáliában vált igazán ismertté, s utána évtizedeken át ő volt külföldön is a magyar jazz legnépszerűbb alakja. A dobosok listáját a legendás Kovács Gyula vezette, mellette szinte senki nem rúgott labdába. Trombitán Tánczos Gábor volt az első, - akkor a Bergendy-együttesben játszott, később a Magyar Televízió rendezője lett – második helyen az ifjú Tomsits Rudolf állt, aki a Dáliában 17 évesen valósággal berobbant a hazai jazz élvonalába. Az altszaxofonosok listája ugyancsak magyarázatra szorul: Sasvári Attila, Bergendy István, Ungár István, kivétel nélkül nagyszerű zenészek, ám megint ott az apró betűs megjegyzés: Lakatos Dezső kapta a legtöbb voksot, de ez „külföldi távolléte miatt nem vehető figyelembe”, tudniillik Garay Attila együttesével ő is Csehszlovákiában turnézott. A tenorszaxofonosok közül Kulcsár Imre került az élre (nem sokkal később tragikus körülmények között elhunyt, öngyilkos lett), Dudás Lajos és Wulmann Balázs volt a második, ill. harmadik. Mai szemmel nagyon furcsa, hogy a listán egyetlen gitáros sem szerepel, de abban az időben az egyedüli ismert magyar jazzgitáros, Kovács Andor hosszú ideig külföldön vendégszerepelt, soha nem lépett fel a klubban. Vibrafonon Káldor Péter, Radics Gábor, Beimel Károly volt a sorrend, ez utóbbi egy pécsi együttes tagjaként tűnt fel az egyik koncerten. A klarinétosok helyezése: Sasvári Attila, Dudás Lajos, Bergendy István. A jazz világában ritkán hallható hangszeresek közül a fuvolás Mátrai Tamás, az oboás Jagasich Péter és a melodikán játszó Szele Tibor kapták a legtöbb szavazatot, de nem akarok álszerény lenni és megemlítem, hogy magam is szerepeltem a listán, mint mélyhegedűs. Női énekes kategóriában Szirmay Mártát Toldy Mária követte (operaénekes után egy táncdalénekes, abban az időben a jazz műfajában is kísérleteztek mindketten), végül a legnépszerűbb együttesek következtek: Kertész Kornél kvartett, Pege-Kovács-Balogh trió, Qualiton-együttes (Gonda János vezetésével), Nebuló-együttes és a Szabados trió. Említettem már az IFJÚSÁGI JAZZ KLUB HÍRADÓJÁT, a mai szemmel már igencsak kezdetleges újságot, amelynek mind a négy megjelent számát a mai napig féltve őrzöm. Ahogy a megsárgult lapokat forgatom, életre kel a múlt, hiteles forrásként számíthatok a nyomtatott sorokra, ami azért is fontos, mivel élő szemtanú sajnos egyre kevesebb van már közöttünk. „Amit olyan régen várt a jazzrajongók népes tábora, végre megszületett! … Zenéljenek a klubtagok, élvezzék a zenét a klubtagok, írják és szerkesszék a kiadványt a klubtagok!”, írta az első szám köszöntőjében a szerkesztőbizottság, amelyben Kaán Judit, Kertész Kornél, Komornik Ferenc, Lipót József, Mészáros Péter, Pernye András és Remenyik Lajos foglaltak helyet. Ahogy a muzsikusok honorárium nélkül játszottak a Dáliában, ugyancsak gratis, lelkesedésből írta és szerkesztette a lapot valamennyi szerkesztő és külső közreműködő. A HÍRADÓ 1963 áprilisában jelent meg utoljára, hiába volt a szerkesztők minden igyekezete, hiába várták a további példányokat az olvasók, egy ostoba ügy volt a háttérben, nevezetesen az, hogy a negyedik szám címoldalára a nyomdászok véletlenül csak annyit írtak: JAZZ KLUB. A lapkiadást finanszírozó KISZ provokációt gyanított, a klub netán függetleníteni akarja magát az atyáskodó szervezet szárnyai alól, így bejelentették: az újságot megszüntetik. Még jó, hogy nem indítottak vizsgálatot, házkutatást a szerkesztőségi tagoknál! Szerencsére más bonyodalom nem származott az ügyből, a csütörtök esti klubestek zavartalanul folytatódtak. Kezdettől fogva szerepelt a tervek között külföldi zenészek felléptetése a Dáliában. A szegényes anyagi háttérre jellemző, hogy erre mindössze egyetlen alkalommal került sor: Karel Krautgartner, a híres prágai klarinétos-szaxofonos jött el egy estére, előadást tartott a csehszlovák jazzéletről és magyar muzsikusok társaságában eljátszott néhány számot. Krautgartner igazi profi volt, Kelet-Európában nagy hírnévnek örvendett, Magyarországon már az ötvenes évek közepén fellépett a Karel Vlach big-band szólistájaként, amikor tánczenei műsornak álcázott kitűnő swing-jazz műsorral utazták körbe a fél országot. Az 1968-as prágai szovjet invázió után Krautgartner Nyugatra távozott, a Kölni Rádió Big Band-jénél fejezte be pályafutását. A történelmi hűség kedvéért meg kell emlékezni egy Dália-korszakbeli jelenségről. Zenészek körében szinte kizárólag a modern jazz volt a divat, azt illett játszani, aki régebbi stílusokkal próbálkozott, nem sok elismerésben részesült. A Benkó Dixieland Band, amely akkor már javában működött, fellépett ugyan a klubban, a közönség rendesen meg is tapsolta, de a szakma nem sok jó szóval illette őket. Ki gondolta volna akkor, hogy állandó zenekarként évtizedekkel később egyedül ők fogják megünnepelni fennállásuk 50. évfordulóját! Szintén a furcsaságokhoz tartozott, hogy az akkori idősebb zenészek egy része, akiknek ott lett volna a helyük, soha nem léptek fel a klubban. Martiny Lajos, Beamter Jenő, Tabányi Mihály, Holéczy Ákos, Szabó József talán nem kaptak meghívót, ezért nem jöttek el közénk. A Magyar Rádió Tánczenekara, amely akkoriban alakult át Stúdió 11 formára, a zongorista Dobsa Sándor triójával képviseltette magát egyetlen alkalommal. 1963 szeptemberében indult a Dália második évadja. A kezdeti magyaros lelkesedés alábbhagyott, a szenzáció elmúlt, már nem volt elég jelentkező a fellépésekhez, így megszaporodtak a különböző előadások, lemezbemutatók, a látogatók száma jelentősen csökkent. Egy későbbi tanulmányban Szeverényi Erzsébet így ír erről: „Az egyre nyomasztóbbá vált érdektelenség mellett a klubot belső feszültségek is bomlasztották. A megmaradt társaságban megindult a széthúzás. Kertész Kornél – joggal – vasfegyelmet kívánt, a koncertek alatt teljes csendet, a bemutatkozó együttesektől lelkiismeretes felkészülést, vagyis igazi jazzműhelyt kívánt kialakítani, nem zenés presszót fenntartani.” Hozzáteszem: a Dáliában például kötelező volt az öltöny, nyakkendő, amit bizony a tagság jó része kezdettől elutasított. Más okok is voltak a háttérben: abban az időben hódította meg a világot a Beatles, s velük az akkor még beat-zenének nevezett pop-rock zene, ami fenekestől felforgatta az akkori közízlést. A Dália közönsége főleg fiatalokból állt, egy részük divatból járt jazzt hallgatni, mert az volt akkor a „menő”, de amint valami új, izgalmas, ráadásul könnyen érthető zenei áramlat ütötte fel a fejét a világban, sokan hátat fordítottak. Ezzel együtt a Dália klub másfél éves fennállása alatt elévülhetetlen érdemeket szerzett a magyar jazz javára. 1964 tavaszán a Dáliában megszűnt a jazz, ugyanakkor megkezdte térhódítását országszerte különböző rendezvényeken, azon kívül megszólalt a rádióban, televízióban és hanglemezen.
(Deseő Csaba és Berkes Balázs 1963 januárjában a Dáliában)
P.s.: A www.jazzma.hu főszerkesztő-helyettese (aki nagyjából egyidős Csabával) megkért, hogy az alábbi egy-két sort kiegészítésül tegyem ide: Annyiban pontosítanám Csaba írását, hogy az utolsó mondat ugyan igaz: "1964-ben a Dáliában megszünt a jazz....." de a jazzklub tovább működött. Először az Akácfa utcai Balaton étteremben, majd onnan Budára költözött, a Keleti Károly utcába, ahol az akkori Spanyol Klubban működött tovább (idemenekült spanyol kommunista partizánok és családjuk klubja volt) és a jazzklub vezetője itt, a későbbi TV-s MÓDOS PÉTER volt.