White, Peter: Here We Go 2012. április 01., Albert Zoltán
A múlt héten szó volt a jazz sztárokról és a dinamitokról, most a sor folytatódik egy ismert gitáros-zeneszerző legújabb lemezével, ami a 4. helyen robbant a Billboard listáján.
A lemez első dala a kezdésnél hirtelen megtréfált, azt hittem, hogy egy Paul Hardcastle albummal cseréltem fel White lemezét, némileg szokatlanul elektronikusan és a 80-as éveket (és szintén brit kollegájának stílusát) idézően (Night After Night), a "rend" viszont helyreállt a "Time Never Sleeps"-szel, ami egy nyugtatóbb, lazítós, vérbeli smooth jazz dal. Azonban sláger nélkül nincs igazán jó lemez, ezért a folytatásban felcsendül a címadó dal (Here We Go), méghozzá David Sanborn vendégszereplésével. Majd ismét egy lassabb, de érzelmesebb dal következik (If Ever), a nylon-gitár hangját jól egészíti ki a háttérben megbúvó szaxofon, kissé - a szó jó értelmében - különös, egyben az utazás hangulatát tükröző világot prezentálva.
Az "Our Dance" pedig újra egy teljesen más valamit mutat meg, a bluesos kezdés egy instrumentális popslágerként folytatódik az ismert szaxofonos sztár, Kirk Whalum közreműködésével. Az érzelmileg felfokozott hangulat átalakul egy szép és nyugodt balladává (Desert Night), a folytatás pedig ismét meglepetést okoz, egy kifejezetten dance-es dal (Joyride) következik, ami nem igazán reprezentálja az
igazi Peter White-ot, de tudjuk, manapság ilyen is kell.
A "Costa Rica" beszédes címe karibi hangulatot áraszt, minden bizonnyal a műfajban gyakori "jazz cruise" ihlette meg a zeneszerzőt, a "My Lucky Day" viszont inkább a csak "Coco Jambo" világát idézte meg számomra, ami nem a legszerencsésebb 2012-ben. A elektromos hangszerek hangja a következőkben is megmarad, viszont egy "hommage" részesei lehetünk (Requiem for a Princess),
ami vélhetően egy tiszteletadás a közelmúltban elhunyt Whitney Houston-nak.
A lemez zárása (Reunion) egy kedves búcsúzás, ami pontot kanyarít a közel 53 perc és a lemez "i-jére".
A 13-as szám (White 13. lemezeként) pedig lehetne szerencsétlen is, de ezúttal egy a kissé felemás élmény és a művésztől szokatlan hangszerelési megoldások ellenére mégis kellemes és hallgatható.
