Wesseltoft, Bugge: Jazz at Berlin Philharmonic II - Norwegian Woods 2014. augusztus 13., Horváth János

Jazz at Berlin Philharmonic II - Norwegian Woods (ACT – Hangvető)

Ez egy norvég jazz-lemez. Bevallom, hogy még mindig kicsit furcsán hangzik számomra az, hogy norvég-jazz, pedig azért már fel tudunk sorolni pár híres nrovég jazz-előadót. Talán azért van ez így, mert Norvégia meglehetősen távol helyezkedik el a jazz bölcsőjétől.
Nem kimondottan nevezném jazz-lemeznek, persze attól függ, vajon mit is nevezünk jazz-nek. Ha a jazz-t a rá jellemző harmóniavilág, a frazír, a motívumok tagolása, a ritmusképletek stílusnak megfelelő használata és mindenekelőtt az improvizáció teszi jazz-é, akkor ez egy jazz-lemez.
Ha viszont egy "ortodox" jazzista szemével nézem a dolgot, miszerint igazából az jazz, ami szorosan a feketék által játszott zene gyökerein nyugszik, és szinte minden egyes pillanata át van itatva a blues-zal, akkor ez már távolabb van a jazztől. Persze ez ma már sok lemezről elmondható és mindez szerintem nem is baj. Miért is kéne a norvégoknak amerikai lemezt készíteni (arra ott vannak az amerikaiak)? De tovább megyek, nekünk sem kötelező amerikai jazzt játszanunk (csak, ha akarunk), hiszen magyarok vagyunk.
Természetesen, mivel a stílus onnan ered, először meg kell tanulnunk a forrását és a jazz gyökereit elsajátítanunk, tehát meg kell tanulnunk (afro)amerikai módon játszani, hiszen ez az alapnyelvezet, aztán viszont azt hiszem, akkor tesszük igazán jól, ha beépítjük az egészbe kicsit a saját zenei világunkat, egyéniségünket. De mindez megvalósul itthon is és ez így van jól. Kevesen állíthatnánk, hogy Oláh Kálmán, Borbély Mihály, vagy pl. Szabó Dániel munkásságán ne hallatszódnának a magyar népzene és műzene, pl. Bartók, vagy Kodály hatásai. Zenéjük ugyan a jazz gyökerein nyugszik, átitatva a magyar zene esszenciájával, ízvilágával, de ez igazából már fúziós zene, hiszen a több stílus egy egységet alkotva lesz egy teljes egésszé.
Valahol ezzel a lemezzel kapcsolatban is ez volt a benyomásom, csak itt nem a magyar zene hatásai érzékelhetőek.
Már nem is csak a norvég zene hatásai, inkább kicsit minden zenéjé, nehéz lenne megmondani (meg nem vagyok egy teoretikus, zene-esztéta). Ez szerintem annak köszönhető, hogy a világháló miatt a föld teljesen "összezsugorodott", szinte bármely kultúra egy kattintásra van bárkitől, szó szerint egy karnyújtásnyira. Ez egyrészt nagyon jó dolgokhoz vezethet, úgy, mint pl. ez a lemez, de pillanatok alatt el is veszíthetjük a kultúránkat, egyediségünket, ha nem figyelünk.
Szóval, betettem az albumot, s ahogy megszólalt, egy különleges egyedi hangzásvilág kerített hatalmába.
A hangszerelés dús, szintetizátorok, basszus, zongora, gitár, néha ének (valószínűleg norvég nyelven), szétírt vokálok, meg ki tudja, még mi :-). Mindez nagyon izlésesen eltalált, helyenként némiképp hatásvadász, de nem giccses. A zenében nagyon vékony ez a határ, de ők szerintem pont eltalálták, persze ez szubjektív. Játékukon hallatszik, hogy jól ismerik a tradicionális jazz-t. Vannak szólórészek, bevezetők, minden, ami kell. Improvizatív zene, de rengeteg a megkomponált rész is, ez persze legfőképp a szerkezetet és a harmóniavázat érinti, hangról-hangra a komolyzenéhez hasonlóan kevés rész lehet csak megírva. Az elhangzó kompozíciók rendkívül sokszínűek, helyenként komoly-zenei, kortárs-zenei, pop-zenei és filmzenei stíluselemek és persze blues-os elemek is megtalálhatóak, de mégsem nevezném csapongónak a darabokat. Pedig van, amikor egy track-en belül is több karakter váltja egymást, helyenként fokozatosan áttűnik egyik a másikba, néha pedig nagyon hirtelen változik az egyik szerkezeti rész a másikhoz képest. Ahogy az ember hallgatja, észre sem veszi, hogy jut el a darab "A-ból B"-be (nem a hangnemre gondolok :-), egyszer csak már egy másik bolygórendszerben találjuk magunkat. :-)
Lenyűgöző, hogy a lemez az egy élő koncert és mégis elképesztő fegyelmezettséggel és figyelemmel játsszák ezt a sokrétű zenét. Sokszor meditatív jellegű zenei részek is megtalálhatóak, majd újra megmozdul, elindul, folyton változik. Nincs a lemezen gyors dal, alapvetően inkább ez a meditatív hangulat jellemzi, de mégis szerintem izgalmas, jó élmény végighallgatni, olyan lelki utazás-féle.
Javaslom, hogy az ember egyedül üljön le egy fotelba, csukja be a szemét, és ha zenész, ne elemezgesse, inkább kapcsolja ki kicsit a szakbarbár hozzáállását, dőljön hátra és élvezze. Érdemes jó cuccon hallgatni, mert jó a keverés, szép tiszta a hangzás, "szokolrádíón nem fog annyira átjönni". :-)
Szerintem érdemes meghallgatni, a lemezen is egy csomó ember megtapsolja őket, úgyhogy ha nekik tetszett, akkor azért biztos, hogy itthon is szeretni fogják, legfőképp azok, akiknek tetszeni fog. Akiknek nem fog, azok annyira nem fogják annyira szeretni.

Jazz at the Berlin Philharmonic II - Norwegian Woods (2014)

1. Ingen Vinner Frem Til Den Evige Ro (traditional) 8:42

2. Can I Come Home Now (Morten Qvenild) 7:14

3. Have a Little Faith in Me (John Hiatt) 7:06

4. Chicken Feathers (Steve Kuhn) 6:34

5. Jargo (Knut Reiersrud) 3:35

6. Sæterjentens Søndag (Ole Bull|Knut Reiersrud|Bugge Wesseltoft) 8:35

7. Ned I Vester Soli Glader (traditional) 3:57

8. Take It with Me (Kathlenn Brennan) 8:30

9. Nobody's Fault But Mine (traditional)

A közreműködő muzsikusok:

Solveig Slettahjell - ének
Bugge Wesseltoft – zongora, szintetizátor (kivéve: 2 & 5)
Knut Reiersrud – gitár, harmonika

In The Country :
Morten Qvenild – zongora, szintetizátor (kivéve: 4 - 6)
Roger Arntzen – bőgő,
Pål Hausken – dob