Turtle Island Quartet: Have You Ever Been...? 2011. július 03., Dr. Gregorits János
Jazz + vonósnégyes. Ezzel a kombinációval lett és maradt sikeres a Turtle Island Quartet, mely magát hol ezen a néven, hol Turtle Island String Quartet-ként határozza meg. (Mely utóbbi elnevezés, ha lehet, még precízebb.) A vonósnégyes tagjai saját kompozícióik mellett elsősorban az általuk átdolgozott jazz- és rock-darabokat játsszák, ezt teszik a most lemezpolcunkra került „Have You Ever Been…?”-ben is. Az együttes vezetője az indiai ősöktől származó David Balakrishnan, aki nemcsak kitűnően hegedül, hanem emellett még hangszerel és komponál is. A többiek közül Mark Summer csellózik, az ifjú dán tehetség, Mads Tolling hegedül, Jeremy Kittel pedig mélyhegedűn játszik. Az állandó tagok mellett vendégként működött közre Stefon Harris vibrafonon, Mike Marshall pedig mandolinon. Az albumban jórészt Jimi Hendrix-darabokat hallunk, de van „házikoszt” is: Balakrishnan "Tree of Life" című kis szvitje. Erről elmondható, hogy eléggé vegyes jellegű, telítve az indiai zenéből, a rockból és egyéb más forrásokból vett idézetekkel, Hendrix-et is ideértve. Emellett programzenének is tekinthető, a szerző ugyanis az album booklet-jében vall Charles Darwin tanaira épülő életfelfogásáról, amely e darab megírására is inspirálta. Szintén egyfajta szvitnek foghatjuk fel az „Electric Ladyland”-hez kapcsolódó négy Hendrix-dalt is, melyeknek címei az elhangzás sorrendjében: „Have You Ever Been (To Electric Ladyland)”, „House Burning Down”, „1983…A Merman I Should Turn To Be” és a „Voodoo Child (Slight Return)”. Véleményem szerint ezek a klasszikus Hendrix-számok ebben a zenei kontextusban - minden hangszerelői raffinéria ellenére - sokat veszítettek erejükből, mint ahogy a későbbiekben elhangzók - elsősorban a „Hey Joe” - is. A „Hey Joe”-nál nem elsősorban Hendrix gitározása hiányzott, - ami végülis paradox, hiszen hogy is kerülhetett volna ide? - hanem az eredeti felvétel elementáris pulzálása. Jó, mondhatnánk, de mit kívánsz egy vonósnégyestől? OK, ez igaz. Viszont van azért ellenpélda ebben a kategóriában is: a Kronos Quartet. Az ő „Foxy Lady”-jükben a hegedűk olyan perkusszívan szólalnak meg, mintha dobosok vernék a bőrt! Mindent egybevetve, az albumnak vannak magával ragadó részletei, a zenészek valamennyien elsőrangú játékot nyújtanak, bár a vendégek létjogosultságát némileg megkérdőjelezném, sem Harris (nekem meg tetszik a vibrafon szólója a „Gypsy Eyes”-ban! – a szerk.), sem Marshall nem hagyott maradandó benyomást, legfeljebb hangszereik színesítették a hangzást. Számomra a „Voodoo Chile” volt a legsikerültebb előadás, ezt követte – fentebb említett mínuszaival együtt is – a „Hey Joe”.
