Strickland, Marcus: Nihil Novi 2016. július 28., Baris Gábor

Marcus Strickland’s Twi-life - Nihil Novi (Blue Note – Universal Hungary)

Az album névadója már 2001-ben debütált „At Last” című albumával, amelyen ikertestvére E.J. Strickland dobolt, Robert Glasper zongorázott és Brandon Owens bőgőzött. Az albumon saját kompozíciók is megjelentek.

A mostani, „Nihil Novi” című lemezen Marcus Strickland új együttesét mutatja be. Keyon Harrold trombitán, Mitch Henry és Masayuki Hirano billentyűs hangszereken, Kyle Miles basszusgitáron, Charles Haynes dobon működik közre. Az új kompozíciókat gazdag harmóniai felrakások, dinamikai elemek jellemzik, a zenei stílusok széles skáláján kínál még nagyobb élményeket a hallgatóságnak, amelyet folyamatosan a hip-hop stílujegyeivel fűszerez meg. Mindazonáltal ennek ellenére szeretném csak a hip-hop kategóriába sorolni ezt a lemezt. A „Nihil Novi” szakszerű és odaadó elkészítésében, Meshell Ndegeocello segített, aki a produceri munkát vállalta magára, ezen felül vendég basszusgitárosként is hallható. Strickland régi barátai is megjelennek a lemezen közreműködők listáján, úgymint Robert Glasper, Chris Dave, Pino Palladino és Chris Bruce.
Az album első száma a „Tic-Toc”, amely stílusában afro-amerikai ritmikákat hangsúlyozza gördülékeny basszusmenetekkel és a post bop érzékenységével. A dallam a szordinált trombitán, alt-, illetve tenorszaxofonon szólal meg, amelyet spirituális vokális kórus ölel körbe – a vokál szólamban megjelenik az album címe => Nihil Novi.
A második szám egy lebegő altszaxofon-szóló, amelynek kísérete is egy altszaxofonokból álló montázs, basszusgitárrall (Pino Palladino) és dobbal (Chris Dave).
A következő szám bevezetője hasonlít Marvin Gaye „What’s Going On” című számára, egy modális centrum felé halad, folyamatosan ismétlődő basszusmenettel és breakbeat-tel. Ebből a bevezetőből kristályosodik ki a „Talking Loud” Jean Baylor közreműködésével.

Az „Alive” induló dallamvilága Bartók „15 Parasztdal”-ára emlékeztet, amelyet J. Dilla neo soul világával ötözve egészen sajátos stílusvilágot hoz létre.
A „Sissoko’s Voyage” Banzoumana Sissoko kora játékos (ld.: kora, mint afrikai hangszer) emlékére készült, a mali népzenére és kései nigériai kultúrára emlékeztető elemeket használ. Keyon Harrold és Strickland post-bop gondolkodásához kapcsolódik Chris Bruce pengetett „Mali Blues”-ra emlékeztető ismétlődő gitár groove-ja, ami a szám keretét biztosítja.
A „ Mantra” című szám egy kortárs zenei köntösbe öltöztetett fohász, ami a zenei hitvallásról szól és bevezetője a „Cycle” című számnak, amely groove-os alapokra helyezett post-bop elemekből alkot kompozíciót, és itt hallhatunk először szaxofon-trombita kettőst. A gondolatok végeztével midig megjelenik egy melléktéma – tökéletes harmóniai felrakásokkal.

Az „Inevitable” című kompozíció egy beszédes, könnyed soulful jazz ballada, Jean Baylor énekhangjával és Robert Glasper zongorajátékával – amelyre Strickland balladisztikussan válaszol (basszusklarinéton) és Kayon Harrold improvizációjával válik tejes egésszé.

A „Drive” egy elsöprő lendületű kompozíció, változatos szólókkal és izgalmas szaxofonokkal és basszusklarinéttal megszólaltatott témával.
A „Cherish Family” a család fontosságát hangsúlyozza, ami mindig biztos támaszt biztosít! Az albumon a második esetben fordul elő.
A „Celestelude” a Strickland ikrek és a producer (Meshell Ndegeocello ) szerzeménye. Breakbeat ritmikai elemekkel (Charles Haynes) és lebegő Hammond szólamokkal (Mitch Henry), basszusgitár groove-val (Ndegeocello) és változatos trombita-szaxofon szólamokkal fűszerezve. Blues-os soul jazz balladának indul, de hamarosan modális jazz funk-ká alakul és post-bop elemkkel gazdagított afro-funk hullámzás jellemzi.

A „Mingus” – valószínűleg Charles Mingus hatására született – szabad szólisztikus szaxofon témával indul, majd ezt követi egy dob-basszus groove. Ezek váltakozása alkotja a szám elegyét. 
A „Truth” egy szopránszaxofonon megszólaló, Hammond kíséretes jazz soul ballaadának indul, de az improvizációk („double time feel”) dupla tempóérzetben hangzanak el.
Az album záró száma a „Mirrors”. Végig afro-beat ritmusok jellemzik és elektromos orgona (ld.: Wurlitzer), továbbá Hancock proto-funk fusion, Barry White, Norman Connors, az Earth Wind & Fire és az R’n’B elemei is érezhetőek a kompozícióban.
Végezetül csak annyit, hogy akinek kedve támad meghallgatni az albumot, az ne habozzon, azonnal tegye meg, mert nagyon pozitív élményekkel gazdagodhat. Változatos zene sok spirituális elemmel és hétköznapi értékekre is felhívja a figyelmet – odaadó család és a mantra (imádság). Érdemes!