Stańko, Tomasz: Wislawa 2013. június 23., Porteleki Áron
Tomasz Stańko: Wislawa
New York Quartet:
Tomasz Stańko – trombita
David Virelles – zongora
Thomas Morgan – nagybőgő
Gerald Cleaver – dob
Az ember önkéntelenül is összeköti a zenéket az adott pillanattal, amikor először hallja, vagy még inkább igaz ez egy ajándék Cd-nél, vagy egy különleges helyen vásárolt lemeznél… Ez esetben egy teljesen szürreális, mikro-történésekkel tarkított sajtótájékoztatóról van szó. Tehetség kutatók, szerény óriások, és néhány vödör kiömlött jég illetve házi sütemény kíséretében kaptam kézhez ezt a dupla lemezt. Azzal a megjegyzéssel, hogy én biztos tudnék valamit hozzáfűzni ehhez a „free” lemezhez, mondván: „Tudnak ezek valamit, vagy csak össze-vissza játszanak?”. Mindez persze viccként hangzott el, hiszen óriási kvalitású jazz-rókák muzsikálnak a Cd-n. De azért ez szöget ütött a fülembe, és tényleg sokszor találkozom ezzel a kérdéssel, meg én is sok improvizációval foglalkozom, szóval valahogy önkéntelenül magaménak éreztem a témát. És magamra is vettem kicsit. Ezek az agyonhajszolt kérdések ugyanis szabad zenénél nem kellene, hogy számítsanak. Legalábbis amennyiben hajlandóak vagyunk félre rakni „hallgatói” mindenhatóságunkat és egyszerűen befogadni a zenét.. Nos ennek ellenére, vagy éppen ezért, nekem ezúttal nehéz volt végig hallgatnom ezt a lemezt.
Tomasz Stańko lengyel. Ez egyből kiderül, és a többi fantasztikus lengyel előadóval együtt nem is szeretnék itt foglalkozni vele és az életével, ráadásul nem is túl nagy a lexikális tudásom ezen a téren, csak azt azért lehet tudni jazztörténetből meg úgy egyáltalán az ide-oda szivárgó lengyel kortárs jazzből, hogy valami bűzlik Lengyelországban… Stańko azt írja a lemezről, hogy Wislawa Szymborska versei alapján indult el az egész, és a vele való találkozásokból inspirálódva készültek a kompozíciók. Na, ez egyből tovább fűzte a lemez kézhezvételével kapcsolatos szürreális élményeimet. Ugyanis tavaly tavasszal én is egy lengyel írónőnél, Dorota Maslowska-nál dekkoltam egy estét, zenekarommal, amivel a kedves írónőről neveztük el magunkat (Dorota). Nem taglalom, de számos vodka elfogyasztása után megpróbáltunk magunknak fekhelyet biztosítani valahol a nappaliban, hogy másnap tovább utazzunk Berlin felé, ebből azonban csak egy IKEA kanapé módszeres darabokra szerelése lett… Mondjuk az ő esetében magához az íráshoz való viszonyulásából inspirálódtunk. Egész könyve (Lengyel-Ruszki háború a vörös-fehér lobogó alatt) egy vég nélküli szabad vers, ám olyan pontos helyzetleírással és jellemrajzokkal, hogy néha a gyomor is felfordul tőle. Pontos, kíméletlen free. Nos, Stańko esetében biztos valami finomabb megfogalmazásról lesz szó, legalábbis ezekkel az előérzetekkel és emlékekkel a fejemben rakom be a lemezt.
Wislava-t, az írónőt inkább, mint az öregedő szép lelkű művésznőt látjuk viszont. balladisztikus homályban, a már tökéletességig kimunkált vizes cintányérhangokkal, bőgő-zongora ejtegetésekkel, akár egy gondosan megművelt csoki-desszert. Ilyen házi. Sok meglepetést nem tartogat, de azért nagyon finom. Nyilván ez inkább valóban az emlékének szól. Nyugodjon békében.
„Ezerből mindössze két embert érdekel a költészet” (Wislava Szymborska) hát ez a szám is kicsit ilyen. De azért úgy a közepén szépen beránt valami félre eső spájzba, hogy még megosszon egy-két titkot, szép fordulat, innen már elkerülhetetlen, hogy valaki megeresszen egy szólót még mielőtt a „nagyon szép” téma visszajön. Összességében azért elég rövid időt töltünk mindennel. Épp mire belekerülnénk, már megyünk is tovább. Ilyen ez a költészet.
Meglepően hátra van keverve a trombita, meg úgy általában, a panorámázáson érzem, hogy nagyon trendi, csak az egész kb. az orrnyergemben szól, középen meg semmi, valahol a számban a pergő, óriás cinek folynak be az ablakon… Minden figyelmem ellenére máris vége a számnak. Lehengerlő profizmus, a hangok megfogalmazásának szintjén is. No comment. A szép hosszú lezáráson kívül azért sokat nem tudunk meg, csak hogy az orgyilkosok (Assassins) is finom lelkű swing-mesterek.
Nyilván szándékos, de úgy az első lemez közepére érkezik meg végre Tomasz, hogy lefújja a hajamat, annak ellenére, hogy egy elég bontogatós középtempón vagyunk. Közben olvasok egy kis Wislawa-t, hogy képben legyek ne csak hangulatban: „Verseinek gyakori témája a háború és a terrorizmus” írják róla. Stańko-nál ez inkább romantikus formában, mint egy régi emlék kerül elő.
Valahogy végig nem tudok átszellemülni, kiszámíthatóságával még azt is előirányozza, hogy hova nem fog lépni a következő hangnál. De azért tovább eszem a desszertet. Dernier cri „legutolsó”. Talán Stańko utolsó találkozása ez Wislawa-val. Kellemes, derűs, nosztalgikus beszélgetés lehetett. Bár a szavakat nem értem, azt lehet érezni, hogy sok mesélni valójuk van.
A mikrokosmos igazi megváltás nekem, picit végre hanyagoljuk a kettőnégyet. Szép együttmozgás a trombita-dob téren, a bőgő-zongora ellenpontoz, de nagyrészt végig magabiztos, energikus rubato. Tök jó hallgatni, de azért ez ide vág kicsit: „A kedvetlenül végzett munka, az olyan munka, amelyik untat, s amit csak azért értékelünk, mert még így sem mindenki számára hozzáférhető – ez a legkeservesebb emberi sorsok egyike. És semmi jel nem mutat arra, hogy a következő századok ebben valamilyen szerencsés fordulatot hoznának.” (Wislawa Szymborska: Kilátás porszemmel)
A második lemezhez érve már egészen megszokom az egész retorikát. Nem megyünk nagyon sehova, de nem is kell valószínűleg. A nagyon enyhe free impro és a szépen megmunkált csoki golyók között sétálgatunk nyugodtan. Kézen fogjuk az öreg Wislawa-t és visszaemlékezünk rá, hogy milyen volt, amikor még minden régi volt. Az oni („ők”) témája kifejezetten filmzene hangulat, az óriás desszertek között sétálva rácsodálkozunk: „hogy ujjaink száma tényleg kevesebb hatnál, négynél viszont több.” (Wislawa Szymborska: Csodák Vására)
Balladában nekem a legerősebb az April Story, ez még címre sem szeretne más lenni, mint ami. És egy nagyon izgalmas zongoraszóló, szabad, szép dobkísérettel a Tutaj („Itt”) című műben. Gerald Cleaver (dob) energikusan ott liheg Virelles (zongora) nyakában, és itt a témát is szabadabban kezelik, legalábbis ritmikailag. Sőt marha jól megindulnak még a vége téma előtt egy kollektívabb impróra, amit a zongora hajt, de egyben ez a legkülönlegesebb bőgőszóló is a lemezen. Minimál, de tele van gondolattal. Amúgy az egész lemezre jellemzőek a hosszú lezárások, nagyon jól állnak neki.
Hát igen érezhető hova lyukadunk ki, a sok szép emlék és romantika után. Az utolsó számok rendesen repdesnek (Faces). Ráadásul a témák is egy fokkal progresszívabbak, a szólók durvábban megindulnak, a dob sem hagy már sok helyet elgondolkozni. És itt is egy újabb zongora elszállás, szanaszét szedett kettőnégy, kezdem úgy érezni, utána rögtön berakom az első lemezt újra, hogy ezeknek a számoknak a függvényében mit ad ki. Naná hogy ebben a számban a dobszóló, ami Cleaver az egész lemezen lévő jelenlétéhez képest meglepően koszos, és ez marha jól áll a zenének. A Shaggy Vandal is továbbviszi ezt a harsányságot, kíváncsi lennék, milyen sorrendbe vették fel a számokat, ez mintha tényleg a vége felé lenne, jól be vannak játszva, ha ez egyáltalán számít ilyen kalibereknél. Mindenestre örülök, hogy így teszik le a lemezt. Az utolsó menet a Wislawa variációja, gyakorlatilag az egész első lemezt zsebre rakja annyira kerek. És itt el is vetem korábbi gondolatom, hogy vissza tegyem–e az első lemezt.
Stańko-ról azért érdemes tudni, hogy titokzatos módon elvesztette 90-ben az eredeti fogait, és trombita játékát egy hosszú monoton gyakorlási folyamatnak köszönheti (plusz egy specialistának), ahol hosszú egyenletes hangokkal erősítette meg ajkait, a biztosabb játék érdekében. Kicsit túl biztos is lett. De isten éltesse Őt soká egészségben. Meghozta a kedvem, hogy utána nézzek ennek a Wislawa-nak. Vajon ő nem hivatkozik Stańko-ra, vagy úgy általában kíváncsi lennék neki, hogy tetszik ez a zene.
