Shorter, Wayne: Without a Net 2013. június 27., Ördögh Krisztián
Wayne Shorter Quartet – Without a Net
Úgy tűnik, hogy mifelénk gyakran jár a jazz-mikulás. Megint egy olyan lemezt kaptam „feladatul”, amiért egy kis írásnál jóval többet is megtennék. Ma is tisztán emlékszem arra a koncertre, amit életem legjobb emlékei közt tartok számon: Wayne Shorter 2009-es koncertjére. Ha arra a koncertre (és egyáltalán a Nagy Mester jelenlegi munkásságára) gondolok, az első dolog, ami eszembe jut, az az energia. Az akkordok, a hangok egyszerűen robbannak: a Shorter Quartet zenéje számomra folyamatosan világokat teremt és rombol le. Az egyik ilyen energiarobbanás egyszerűen beleégett az emlékeimbe: az az ominózus pillanat, amikor Brian Blade a koncerten eltörte a verőit. Akik ott voltak a koncerten, biztos vagyok benne, hogy nem felejtették el ezt a pillanatot, én azóta is azt a dob soundot keresem mindenütt, azt az energiát keresem minden dobosban.
A lemezt meghallgatva el kell, hogy mondjam, ez sem különbözik az újabb Shorter lemezektől: ez is remekmű! Az első számban (Orbits) rögtön bele is merülhetünk a monoton ismétlődésbe, ami olyan erővel húz, akár a gravitáció, mondhatni egyenesen transzba ejt.
A következő kompozíció (Starry Night) elején Danilo Perez (zongora) kapja a főszerepet. Ez a bevezető folyamatos építkezésével, feszültségkeltésével babonázza meg az embert, egy kis pillanatnyi megnyugvást a szaxofon beléptekor érezhetünk. Hamarosan tapasztalhatjuk azonban, hogy ez a kis nyugalom csupán a vihar szeme volt, a sötét felhők egyre csak gyűlnek, és lassan elérjük ennek a világrengető drámaiságnak egy olyan fokát, amit szavakkal én már képtelen vagyok leírni.
A harmadik szám (S.S. Golden Mean) ezek után már- már banálisnak tűnik, amíg az előzőben a hallgató a zenészekkel együtt elpusztul, majd újjászületik, itt egyszerűen csak élvezni kell a zenét. A következő track (Plaza Real) is ennek a friss játékosságnak a szellemében hangzik el (azt azért hozzátenném, hogy mikor ekkora muzsikusok játszadoznak önfeledten a hangokkal, az számomra olyan, mintha óriások labdáznának hegyekkel).
A következőkben ismét a Starry Night-hoz hasonló borongós hangzásvilágban találhatjuk magunkat, ha csak egy rövid időre is. Ez után az átvezetés után egy különlegességet hallhatunk, a lemez mondhatni fő attrakcióját: a huszonhárom perces Pegasust. Persze nem a hossza miatt különleges, itt a quartetet kiegészíti a The Imani Winds együttes. Érdekes még, hogy Shorter hogyan alkalmaz zenei idézeteket szólóiban és az arrange-okban is.
Ezután egy filmzene feldolgozás következik Flying Down To Rio címmel. Ezt követi a Zero Gravity to the 10th Power című szám, amiben az előzőhöz hasonlóan fütyülni is hallhatjuk Wayne Shortert. A lemezen a kilencedik és egyben utolsó szerzemény a (The Notes)Unidentified Flying Objects méltó befejezése az albumnak. Egy jellegzetesen shorteri produkciót hallhatunk, ami végül egy hangon való egyre halkuló repetálással zárul, akárha csak elfújta volna egy szellő.
Végezetül egy jótanács a lemez meghallgatásához: semmiképp ne hallgassuk autóban, vagy bármi más koncentrációt igénylő foglalkozás közben, mert könnyen csúnya baleset lehet a vége.
