Scott, Rhoda: Anthology 2012. január 06., Dr. Gregorits János
Azt hiszem Rhoda Scott-nak sehol a világon nem volt olyan elismertsége, mint Magyarországon, ahol neve hosszú ideig a jazz-orgona szinonimájának számított. Ennek oka abban keresendő, hogy a múlt század hetvenes éveinek kultúr-csinovnyikjai beteges óvatoskodásuktól vezettetve őt találták alkalmasnak arra, hogy „fékezett habzású“ jazzt játsszon az amúgy minden nyugati importra éhes közönségnek. (Nála nem kellett attól tartani, hogy egy Jimmy Smith lehengerlő őserejével fogja extázisba kergetni a publikumot. Mottó: „csak semmi kilengés, elvtársak !“) Nem mellékesen pedig a szerződtetése sem került annyiba, mintha a hangszer fejedelmét hozták volna el, gondoljunk csak a mindent gúzsbakötő devizakeretre. Az pedig, hogy Hofi egy remek paródiára érdemesítette, Geyza szélárnyékában őt is feledhetetlenné tette, legalábbis nálunk.
Ezek után érthető, hogy az antológia egyik korongja kizárólag a Magyar Televízió 1972-ben és 73-ban készített video-felvételeivel van megtöltve, ilyen terjedelmű tv-műsort ugyanis sehol másutt nem készítettek vele. (A video egyben hű kortörténeti dokumentum is, a sivár helyszínnel és az angolból gondosan magyarra fordított „rejtjelezett“ dalcímekkel. Ja, és a pocsék hangfelvétellel.)
Elemezve a darabokat meg kellett állapítanom, hogy az antológia repertoárja egyrészt kissé poros, (zömmel több mint 30 éves felvételekkel ) másrészt a jazz-minőség szempontjából ellentmondásos, amiben a Johann Sebastian Bachtól Richard Strauss-ig terjedő „árukapcsolások“ is ludasak. (Az is igaz viszont, hogy Scottnak saját „Espoir“-ját szinte varrat nélküli átmenettel sikerült Beethoven Holdfény-szonátájához kapcsolni.)
Jazz-szempontból a Thad Jones-Mel Lewis Big Band-del 1976-ban készített „Charlotte’s Waltz“ a legjobb produkció véleményem szerint. Ezt az „ In New York with Thad Jones & Mel Lewis” című 1976-os LP-ből vették ki. Thad Jones finom hangszerelése maximálisan alkalmazkodik Rhoda Scott játékához. Ebben a közegben minden egyes orgonahangot úgy támaszt meg a bigband, mint ahogy azt az artistáknál az „untermann“ teszi, Scott pedig szépen játssza felettük szólóját.
Persze a jazz-orgonista igazi megméretése nem a nagy formációkban, hanem duóban, vagy trióban történik, hiszen a Hammond-orgona önmagában felér egy zenekarral, ehhez már csak egy jó dobos kell. Scott többet is felléptetett közülük - ha jól számoltam, kilencet - váltakozó eredménnyel. Az értékelésnél nem vettem tekintetbe Mel Lewis-t, mert ő mint big band drummer tette a dolgát (természetesen szuverénül, mint mindig) és ez egy külön kategória. A többiek közül Steve Phillips tetszett a legjobban, utána mindjárt pedig Cornelius „Cees“ Kranenburg. A „Bitter Street“-ben Kenny Clarke is feltűnt, de a minden amerikai dobostól elvárható megingathatatlan tempótartáson kivül semmi extrát nem nyújtott. Nagy csalódás volt viszont számomra Daniel Humair játéka, aki hírnevét meghazudtolva a „Moanin“-ban csak unalmasan csattogott. A „Fire and Brimstone“-ban egy kitűnő tenorszaxofonos-fuvolás csatlakozott az együtteshez: Joe Thomas. Vele mindjárt magasra csapott a játék hőfoka és minősége. Érzékelhető volt, hogy ha Scott jó partnerrel játszik, a zene rögtön nagyságrendekkel javul. Például a „Mighty Nice“ című szám Steve Phillips lüktető és invenciózus dobolásától azonnal életre kelt, Scott ebben játszotta az antológia legswingesebb kórusait. És: itt hallhattunk tőle először olyan walking bass-t a pedálokon, ami megérdemli ezt a nevet! A többi számban sokkal inkább az erőtlen lábmunka jellemezte. A bass-line gyakran nem az optimális hangokat tartalmazta, emellett a tempós számokban elég döcögősen mendegélt. (Mint például a „Moanin“-ban.)
Végezetül még csak annyit: Rhoda Scott sikeréhez kétségtelenűl hozzájárult előnyös megjelenése is. Lehet, sőt biztos, hogy voltak és vannak mások, akik nála sokkal jobban játszanak - de nem ilyen külsővel. Ez pedig sokat nyom a latban, akár akarjuk, akár nem.
